Ezen a gyászterápián nevetve zokogsz

Ricky Gervais: After Life / Mögöttem az élet

Pont Ricky Gervais magyarázzon nekünk a lélek mélységeiről és az élet szépségeiről két beszólás között? Igen!

Gervaist legtöbben arról ismerik, hogy hollywoodi díjátadók színpadáról sérteget mindenkit, vagy inkább arról, hogy egy egészen új színt emelt be a sorozatok által generált érzések fősodrába: a szekunder szégyent. Az Office-szal , a Futottak méggel (Extras) és a Derekkel főleg a sitcom és a mockumentary műfajában járatta csúcsra azt a fajta kínos humort, amire aztán az amerikaiak is ráharaptak, és a saját Office-sorozatukkal honosították meg odahaza. Ennek fényében érthető, hogy felszalad az ember szemöldöke, ha ez a végtelenül cinikus és szabadszájú ember akar egy olyan érzékeny témáról beszélni, mint a gyász vagy a depresszió, ám itt az ideje mindenkinek belátni, hogy Gervais nem csak a parasztkodásban feketeöves bajnok, hanem egy érzékeny és tehetséges alkotó, aki az élet lesötétebb oldaláról is ugyanolyan találóan tud beszélni, mint egy fiktív papírgyár tenyérbemászó főnökéről. Így lett az After Life, ha nem is a legviccesebb, de eddigi legösszetettebb és legérettebb alkotása.

Itt van ugyanis Tony (Gervais), akinek rákban meghal az imádott felesége, ő pedig egy jól irányzott életellenes cselekedettel azonnal követné őt. Közös kutyájuk azonban enni kér, így egyelőre halasztania kell az öngyilkosságot, még akkor is, ha ez rendkívüli energiákat emészt fel. Az elhunyt nő, Lisa, tudta, hogy Tony életének legnehezebb próbája lesz az elvesztése, így tekintélyes mennyiségű videóüzenetet hagy a férfinak, ahol közhelyesnek tűnő tanácsokkal látja el, hogyan lépjen túl a tragédián. Ezen a ponton érdemes elhessegetni a P.S. I Love You-párhuzamot, nem túlvilágról szervezett gyászterápiát fogunk látni. Lisa üzenetei finom, nem túlhangsúlyozott keretet adnak Tony szenvedéséhez, aki rendszerint reggel vagy este meghallgatja a jótanácsokat, majd kimegy a nagyvilágba, és az intelmeknek homlokegyenest cselekedve mindenkire ráereszti világfájdalmát. „Aki elvesztette a legfontosabbat, annak már nincs mit veszítenie” alapon az eddig is nagy mizantróp hírében álló Tony szájából csak úgy ömlik a keserűség, mérgezve ezzel környezetét és önmagát. Halálvágyának remekül megírt elszenvedői vannak: a férfi munkahelye, a Tambury Hírmondó szerkesztősége sokszor már-már az Office-t idézi, új barátai közt pedig ott van egy szexmunkás és egy temetőben ücsörgő nő is. Az utóbbival folytatott beszélgetések olyanok, mintha Tony akkor összegezné a tanulságot – bár jár egy hímsoviniszta pszichológushoz –, a hasonló helyzetben levő nő segíti lefordítani Lisa tanácsait a mindennapi életére vonatkoztatva.

Gervais eredetileg egy évadott tervezett a sorozatból, így a hat rész alatt be kellett valamiféle karakterfejlődést mutatni, ami sejthetően nem az, hogy a férfinak végül sikerül az öngyilkosság. Ami tehát az első évadnak felróható, hogy a korábbi hangulattól kissé idegen és didaktikus a befejezése, amint Tony egycsapásra meglátja az értelmet az életben (bár még akár ez is életszerű, hiszen aki volt már igazán depressziós, az jól tudja, hogy ez pontosan így tud lenni, leszámítva persze a tamponreklámba illő, életigenlő zenei aláfestést.) Éppen ezért okos döntés, hogy a második évad tovább követi a gyász, a depresszió útját: Tony ismét ugyanoda csúszik vissza, a hurráoptimizmus után újra ki kell vergődnie a gödörből. Joggal lehetne megvádolni a második évadot azzal, hogy „már megint ugyanott tart”, de hát az életben is hasonló hullámvölgyek jellemzik a gyógyulási folyamatot.

Az After Life valószínűleg azoknak fog igazán sokat mondani, akik már átélték, milyen a gyász feneketlen sötétsége. Nekik rengeteget fog jelenteni egy-egy olyan apró mozzanat, elejtett félmondat is, amelyeket egy olyan ember, akinek nem volt még gyászélménye, valószínűleg észre sem vesz. Gervais zsenije viszont abban rejlik, hogy ők is megtalálják benne a saját tanulságukat: valójában az After Life a veszteségek feldolgozásáról szól, hiszen tágabb értelemben mindenki gyászolt már, még akkor is, ha nem hús-vér emberről, hanem egy kapcsolatról vagy egy életszakaszról van szó. Mindenki azonosulni tud egy olyan karakterrel, aki keserűségét a világon vezeti le, és azzal is, amikor a legnagyobb reménytelenségben születik meg benne az igény a változtatásra.

De még mielőtt bárki azt hinné, hogy egy pszichológus jegyzeteit látjuk megelevenedni, ne felejtsük el, hogy ki készítette a sorozatot: bár a lélek legmélyére kalauzol, a gervaisi humor az idegenvezetőnk. Tony legtöbb földig alázós beszólása aranyat ér, cinizmusa akkor csattan a legjobban, amikor helyi újságba bekerülni vágyó kispolgárokat interjúvol meg. Bár a második évadra több szembetűnő megingás van – a pszichológus karakterével például nem kicsit tolják túl a kretént, ellenben egyes szereplőkből több is kikívánkozhatna – továbbra is egyszerre ríkatja és nevetteti meg az embert.

Gervais bevallotta, hogy az After Life élete legnehezebb munkája, de ezzel tört meg a „kétévados” átok, ami az alkotót jellemzően kísértette: az Office-t, a Dereket és az Futottak méget is kaszálták két évad után, ám a Netflix bejelentette a minap, hogy Gervais gyászterápiájából igenis kér még, ezért berendelték a harmadik évadot is. Jól is teszik, hiszen Tony még korántsincs az utazása végén, bőven van még mit elmondania a témáról.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.