Ezt láttuk a 18. TIFF-en 0.

Gongjak / The Spy Gone North; Kler / Clergy; Ying / Shadow; Mandy

Az idén kicsit csaltunk a kedvetekért: a 2019-es TIFF indító napjára pár olyan filmet szedtünk össze, amit máshol, korábban láttunk. De legalább már a nulladik perctől kezdve nyugodt lélekkel merünk ajánlani filmet (vagy éppenséggel elijeszteni filmről).

Jong-bin Yoon: Gongjak / The Spy Gone North

[szupernóva] Míg 1989-re a „nagy hidegháború” lezárul a rendszerváltásokkal és a Szovjetunió szétesésével, addig a két Korea között tovább zajlik: 1993-ban kiderül, hogy az északiak nukleáris programja köszöni szépen, jól va. Az akció és bűnügyi filmeket maga mögött tudó Yoon Jong-bin olyan nagyívű és – a két és fél órás játékidő ellenére – kicentizetten feszes kémfilmet forgatott erről korszakról, hogy John le Carré is vastapssal jutalmazná. A sztori a történelmi tények és legendák keverékéből gyúrt Fekete Vénusz fedőnevű dél-koreai kémről szól, aki üzletembernek álcázva próbál az északi elit köreibe férkőzni, azzal a titkolt céllal, hogy többet megtudjon a kommunista felső szomszéd atombomba-programjáról. Bravúrosabbnál bravúrosabb trükkökkel sikerül ezt elérnie, még Kim Dzsongillel is találkozik! Viszont a feje fölött lejátszódó álságos egyezkedések a két állam között kérdőjeleket vetnek fel benne küldetése és célja kapcsán. Átlátja mindkét tábor ideológiai-politikai korruptságát, ezért úgy dönt, hogy a saját meglátása szerint próbálja meg elrendezni a két ország sorsát és viszonyát.

Ezt a nagy költségvetésű, fondorlatos, vérprofi műfaji produkciót a koreaiak globális exportra alkalmas korrajznak is szánták. A film világába szájbarágósan, de azért elegánsan bele vannak építve a több évet átfogó sztori történelmi kontextusát mutató archív felvételek (itt-ott bekapcsolnak egy-egy tévét, tömegek nézik az éttermekben stb.), jelezve vannak a dátumok, a helyszínek, feliratos inzertekkel kezdődik és végződik a cselekménysor, hogy ittm Kolozsváron is értsük a tőlünk messze levő Koreák háttérfolyamatait. A Gongjak tehát infotaiment a javából, s nem mellékesen a legjobb hollywoodi kémfilm 2018-ból, annak ellenére, hogy egy képkockája sem ott készült. (nsze)

Vetítik: május 31., péntek (ma!), Florin Repcsi Piersic, 17:45; június 4., szerda, Iulius Open Air, 21:45 (Dezertorul)

 

Wojciech Smarzowski: Kler / Clergy / Klérus

[vallásóra] Emberek vagyunk mindannyian. Egyeseket viszont éppen emberi csodavárásunk és némi történelmi folyamatok olyan magasan tisztelt helyzetbe hoztak, amelyben hivatalból fölötte állnak minden vélt vagy valós rontásnak. Csak hát nyilván ők is emberek, káros szenvedéllyel, libidóval, pénzt és hatalmat szomjazó becsvággyal. És – nem elhanyagolhatóan – az élethelyzetek furcsa összjátéka rájuk is éppúgy hatással van, mint bárki másra. Különösen akkor, ha katolikus pap létükre egyik kisfiúkat ront meg, de érző-vérző szíve empatikusan dobog, másik alkoholista, és teherbe ejti házvezetőnőjét, harmadik a lengyel katolikus egyházi maffia yes-manje, elpusztítható, kiszolgáltatott, zsarolható terepmunkása, különféle korrupciós ügyek fogaskereke.

Marek Koterski rendező a Klérusban ezt a három (az érsekkel négy), látszatra reverendás szörnyeteget állítja a pusztító esemény-tornádó középpontjába, és próbál a forgatókönyv minden aranyba foglalható mondatával, és a rendezés összes elrettentő képsorával fényt gyújtani egyrészt az egyház apokaliptikus romlása fölött, másrészt a rendszer és az évezredes dogmák csapdájában néma sikollyal vergődő emberi lelkek szétcsúszására. Isten nevével az ajkukon, de a szentírást és a földi törvényeket minden mozdulatukkal megtagadó Kukula, Trybusz és Lisowszki atyák pokoljárása nem egy biztosítékot kivert a keresztény-konzervatív Lengyelországban, és remélhetőleg elhozza az oly régen várt kibeszélés idejét, bár lehet, ez is meddő csodavárásnak bizonyul majd. Szülőknek nem igazán ajánlom. (fsz)

Vetítik: június 4., kedd, Cinema City Iulius, 19:00; június 7., péntek, Studház, 22:00 (Cler)

 

Zhang Yimou: Ying / Shadow / Árnyék

[fókuszban Kína] A Nagy Falat el lehet felejteni, Zhang Yimou visszatért a wuxiához. A Shadow azonban minden szembetűnő érdeme ellenére nem egy újabb Hős, vagy Repülő tőrök klánja. Ez nem akarja azt jelenteni, hogy nem jó film. Színtiszta moziélmény, de nem adja könnyen magát. Zhang a jin-jang ellentétes, egymást mégis kiegészítő motívumpárosát a film nehézkes, a kelleténél émelyítőbb intrikákkal túlszőtt történetén, becsülendően veretes cselekményvezetésén, komplex karakterein, valamint a kizárólag a fekte-fehér és szürke (valamint a vérvörös) árnyalataival páratlanul hipnotizáló tusrajz-vizualitásán következetesen végigvezetve mesél el egy shakespeare-i bugyrokba merülő kínai őstörténetet.

Aki túléli a film első felének minden kigondoltsága és szimpatikus ridegsége ellenére is terhelő, fárasztó, ármánnyal és szerelemmel és szövegeléssel nehezen tűrhető módon átitatott királydrámáját, az megérdemli az utána narratív-ellenpontként berobbanó (jin és yang, ugye) csodálatosan fényképezett – és a rendezőtől elvárt – akció-jeleneteket. Megéri beletenni némi erőfeszítést Zhang művébe, mert a kíméletlenül cammogva felvezetett történet – ha nehezen is –, de súlyt kap, köszönhetően leginkább a szépen elmélyített és érdekfeszítő karakterek közti fantasztikus, vérbő, komoly téttel bíró, de mégis elszállt küzdelmeknek és a felemelően fatalista epilógusnak. Több türelem kell hozzá annál, hogy igazán mesterinek lehessen nevezni, de a Shadow ettől még emlékezetes film marad. (pd)

Vetítik: június 1., szombat, Florin Repcsi Piersic, 20:30; június 5., szerda, Studház, 21:45 (Umbra)

 

Panos Cosmatos: Mandy: A bosszú kultusza

[különvetítés] Ez az évtized a mozinak nemcsak a szuperhősök aranykorát, de a kiöregedett akciósztárok bosszúreneszánszát is elhozta. Charles Bronson mintájára Liam Neeson, Keanu Reeves, Bruce Willis és Denzel Washington is kőkemény revansot vett szerettei elvesztéséért. A tavalyi Mandy-vel pedig Nicolas Cage is beállt a sorba. A sztorin ezúttal sem görcsölhettek éjt nappallá téve az alkotók (de ez önmagában még nem jelentene bajt): a 80-as években járunk, a Nicolas Cage alakította egyszerű favágó címszereplő szerelmét, Mandy-t feláldozza egy sátánimádó hippiszekta. Cage ezt vad halálnemekben tobzódva torolja meg, csupán azzal van gáz, hogy nem teljesen úgy, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Ez nyilván nem rajta múlik, hiszen Cage – jó szokásához híven – tisztességgel végigripacskodja a bő kétórás játékidőt, jelenléte a film abszolút pozitívuma.

Görög származású direktora, Panos Cosmatos azonban hiába szemelte ki trashmozija főszereplőjének jó érzékkel a szebb napokat is látott színészt, azt úgy látszik, nem igazán tudta eltanulni néhai édesapjától, mi fán terem a guilty pleasure-filmekhez elengedhetetlen eszement kúlság. A Rambo 2. és a Kobra rendezőjének fia ugyanis lassan vánszorgó történetvezetésével, irgalmatlan hosszú és monoton gépzenére komponált, rossz LSD-tripeket eszünkbe juttató jeleneteivel totálisan tönkrevágja az olyan, amúgy eléggé vagány ötleteit is, mint a kokainozó és pornót néző űrlények legyakása, a nárcisztikus szektavezér kétségbeesett önkielégítése vagy éppen a hajnali láncfűrészpárbaj. A Mandy egyetlen igazán eltalált pillanata az, amikor Cage megtörten nézi, amint megégetett kedvesének koponyája hamuvá porlad a feltámadó szélben. Emiatt azonban nem biztos, hogy megéri végigszenvedni két hosszú órát. (tm)

Vetítik: június 9., vasárnap, Studház, 21:00 (Mandy)



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.