Ezt láttuk a 18. TIFF-en 1.

Au poste! / Keep an eye out; Morto Não Fala / The Nightshifter; Els dies que vindran / The Days to Come; Flotten / The Raft

Erősen indult a TIFF, teljesen abszurd francia vígjátéktól kettő darab levideózott szülésen keresztül egészen gyomorforgató horrorig mindenféle van itt, ahogy az kell. Ezeket a filmeket kell keresni/kerülni.

Quentin Dupieux: Au poste! / Keep an eye out

[fókuszban Franciaország] Nem ez a DJ-ből és videoklipesből az európai és amerikai filmfesztiválok kedvenc csodabogár rendezőjévé avanzsált Quentin Dupieux legeslegújabb alkotása, hanem az idei cannes-i filmfesztiválon debütált Deerskin (Le Daim), amit szintén meg lehet nézni a TIFF-en. Az Au poste! tavalyi. Ezt csak azért írom, hogy senki ne keverje össze a kettőt első blikkre, mint jómagam, aki a Réaliténél (2014) maradt el az életmű követésében. Dupieux csettintésre kultikussá váló, gyilkolászó gumikerekes őrülete (Rubber, 2010) óta a francia rendező zöld utat kapott arra, hogy tovább szórakoztassa elszaporodott rajongóit filmjeivel, amelyekben megunhatatlan kreativitással és pofátlansággal hajlítja a banális hétköznapiságot szürrealizmusba, abszurdba, és koromfekete, groteszk humorba.

77 perces kamaradarab-szerű szösszenetében egy soha véget nem érni látszó rendőrségi kihallgatás eszkalálódik. Valamikor az 1970-es években, valahol Párizsban, valamelyik őrsön a nem túl elmés, de annál rámenősebb és gyanakvóbb Buron kapitány a vele szemben ülő Fugain nevű polgár tanúvallomását gépeli, aki egy fejbe kólintott hullát talált éjszaka az utcán, majd a segélyhívón jelentette az esetet a hatóságoknak. Újra meg újra veszik az est momentumainak körülményeit, de mindig félreterelődik vagy vakvágányra fut a beszélgetés: a szereplők egyszer csak valami egészen másról kezdenek el beszélgetni, illetve  elkalandoznak a fejükben vagy nem a fejükben – a fene tudja már egy idő után – zajló (fantázia)jelenetekben, s néha a változatosság kedvéért betoppan egy-egy különc alak a terembe. Fapofával kimondott sziporkák, röhejesen karikatúra-szerű figurák, véresen vicces helyzetek, majd mindent kiforgató és idézőjelbe tevő zárlat – provokatív humorérzékének teljes arzenáljával bombázza a néző tűrőképességét és ingerküszöbét a rendező. Aki nem tud röhögni azon, hogy minden magyarázat nélkül lyukas az egyik szereplő mellkasa, s amint cigizik, kiszáll rajta a füst, vagy azon, ahogy egy félszemű és félnótás írnok saját vonalzójába zuhanva kiszúrja másik szemét is (de előtte elmagyarázza, hogy ez az ő halálos fegyvere), annak valószínűleg sem az Au poste!, sem a Dupieux-oeuvre többi tétele nem fog bejönni. (nsze)

Még vetítik: június 2., vasárnap, Szamos Open Air, 21:45 [Ancheta]

 

Dennison Ramalho: Morto não fala / The Nightshifter

[árnyak] Mivel az amerikai horror – néhány kivételtől eltekintve – egy ideje már olcsó, popcornkiborítós riogatásra cserélte a valódi, hidegrázós ijesztgetést, a minőségi rémfilmek kedvelőinek a heti moziműsor kínálata helyett egyre inkább a különböző nemzetközi filmfesztiválok sötétebb tónusú szekcióit érdemes böngészniük, hogy szenvedélyüket garantáltan kielégítsék. A brazil Morto não fala (kb. A holtak nem beszélnek) igazi csemege lehet a számukra, hiszen amellett, hogy az edzettebb borzongóknak is jócskán okozhat libabőrös pillanatokat és a művérrel sem fukarkodik, egyúttal groteszk vígjátékként is beülhetünk rá. Főhősünk, Stenio éjszakai műszakban dolgozik egy erőszakos bűntettektől hemzsegő nagyvárosban. Boncasztalán napi rendszerességgel fordulnak meg agyonvert futballhuligánok és brutális kegyetlenséggel kivégzett bandatagok, ám a valódi borzalmat mégsem ez okozza meglehetősen egyhangú életében, hanem házsártos és kiállhatatlan személyiségű felesége, aki nemcsak, hogy gyakorta Stenio tudtára adja, mennyire undorodik tőle, de még meg is csalja őt a szomszédos pékség vezetőjével. Pedig Stenio korántsem olyan unalmas, mint amilyennek felesége gondolja: képes ugyanis kommunikálni az elhunyt emberekkel. Amikor pedig ezt az adottságát arra használja, hogy egy halott ember titkával visszaélve megbosszulja neje hűtlenségét, megállíthatatlan halállavinát indít el.

A film rendezőjére, Dennison Ramalhóra a 70-es és 80-as évek olasz horrorjának esztétikája mellett érezhetően hatott a híres HBO-sorozat, a Sírhant művek (Six Feet Under) groteszk, fanyar humora is. Míg tízpercenként kapjuk az arcunkba a levágott, vérben tocsogó testrészeket, a holtakkal beszélgetős jelenetek sokszor megmosolyogtatók. A forgatókönyv okos, a sztori egy horrorhoz mérten kellőképpen fordulatos és csavaros. Legnagyobb erénye azonban, hogy teljességgel mellőzi a démonhorrorokban rendre felbukkanó, komolyan azonban egy percig sem vehető ősi legendákat. A paranormális jelenségekre semmiféle magyarázatot nem kapunk, ez pedig csak azt az érzetünket erősíti, hogy hősünk elmeállapotát igencsak megviselte a sok éjszakázás és a rengeteg magánéleti gond. Legutóbb az Ari Aster-féle Örökség használta ilyen elegáns metaforaként a megszállottság motívumát, pedig nem lenne baj, ha az egyre táguló Démonok között-univerzum epizódjai mellett több ilyen, komplexebb horrorral is találkozhatnánk. (tm)

Még vetítik: június 2., vasárnap, Sapientia, 20:00 [Morții nu vorbesc]

 

Carlos Marques-Marcet: Els dies que vindran / The Days to Come

[visszatérő tettesek] Carlos Marques-Marcet egy olyan rendező, aki mondhatni a szemünk láttára nőtt fel a TIFF-en. 2015-ben (Long Distance / Tízezer km) és tavaly (Anchor and Hope) is szerepelt nagyjátékfilmmel a versenyben, és a színészi díjakon kívül nem zsebelt be egyebet ugyan, de neve a „reménykeltő fiatalok” dobozban rögzült, harmadik filmjével pedig azt bizonyítja, hogy nem hiába reménykedtünk benne; de azt is, hogy a tematikai monománia, ha szép dolog is, de nem teljesen egyenértékű a szerzői attitűddel. Ismét párkapcsolatról szól a film, és szinte mintha az előző két filmjének a folytatása, vagy kikerekítése lenne: azokban csak beszélgettek a terhességről (már amennyire tudtak, szegények, a kommunikációképtelenségük miatt), itt viszont rögtön az első képkockákban meg is esik (tervezetlenül). A film pont egy terhességnyi időt tart, épp a fiatal párra tett nyomások, felelősségek súlyáról szól, illetve eme súly hatásáról két ember kapcsolatában.

Ilyesmit láttunk azért már párszor, és a néha kedvesen vicces párbeszéd sem különösebb ok arra, hogy a kilenc hónapnyi életképekből álló, nem túl erős történetiséggel rendelkező forgatókönyvet szeressük. Ami viszont erőssé teszi a filmet, az a háttérsztorija: ismét a rendező visszatérő színésze és barátja, David Verdaguer a férfi főhős, a női viszont ezúttal Verdaguer igazi, valós életbeli párja, Maria Rodríguez Soto. A terhesség pedig nem talmi, a főszereplő hasa tényleg domborodik. És ami igazán letaglózó: a filmben két igazi szülést is végignézhetünk. Az elsőt archív VHS-ről, amiben tényleg Soto születik meg (szülei is szerepelnek a filmben), a másodikat pedig már mondhatni a film saját idejében. A filmben tehát az a legizgalmasabb, hogy nem próbál visszaélni dokumentarizmusával, hanem csak hagyja, hogy lassan kiderüljön, hogy az, amit látunk, valódi. (jbn)

Még vetítik: június 3., hétfő, Monostori Dacia Mozi, 20:30 [Zilele următoare]

 

Marcus Lindeen: Flotten / The Raft

[What’s Up Doc] A bárka című 2018-as svéd dokumentum film egy 1973-as antropológiai/pszichológiai kísérletet elevenít fel, igaz történeten alapszik. Santiago Genovés tizenegy embert, hat nőt és öt férfit zárt össze százegy napra egy tutajra, hogy viselkedésük által megértse az agresszivitás lényegét, azt, hogy a veszély vagy a kritikus helyzetek miként szülnek konfliktusokat. A film érdekessége, hogy nem csak archív felvételeket látunk, hanem a rendező, a svéd Marcus Lindeen megépítteti egy stúdióban az egykori tutajt, és az egykori „helyszínen” megszólaltatja a még élő résztvevőket. A már hatvan-hetven éves egykori „kísérleti alanyok” mai reakciója, rácsodálkozása vagy épp tisztánlátása még rátesz egy lapáttal az egyébként is izgalmas kísérletre.

Genovés egy nemes cél érdekében (azt akarta megtudni, hogyan kerüljük el a háborúkat) teremtett egy olyan szituációt, ami nem hozta meg a várt eredményt, sem a Legyek ura, sem A kísérlet, sem A part (folytathatnánk a filmes utalásokat) konfliktusai nem törtek a felszínre, a csoport összetartó és békés maradt. A film nem magyaráz, nem értelmez és nem is összegez: nem tudunk meg semmit a kutatás visszhangjáról, a Genovés tudományos előmeneteléről és arról sem, hogy miért maradt el a várva-várt agresszió. Igen, a néző rájön, hogy Lindeen másra fektette a hangsúlyt, a visszaemlékező egyének, a személyes élmények sokkal fontosabbak, de akkor is szeretnénk magyarázatokat. A The Raft rengeteg mindent beindít a nézőben, hirtelen elolvasna mindent, amit a pszichológusok írtak a témáról, cikkeket keresne a kutatásról, és agyalna a miérteken. A The Raft egy izgalmas, megkapó, lebilincselő dokumentumfilm, amit az nézzen meg, akinek van kedve még napokig a témán kattogni. (tgi)

Még vetítik: június 3., hétfő, Monostori Dacia Mozi, 18:30 [În aceeași barcă]



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.