Ezt láttuk a 18. TIFF-en 2.

Akínito potámi / Still River; Tarde para morir joven / Too Late to Die Young; Notti magiche / Magical Nights; What She Said: The Art of Pauline Kael

Színes felhozatal lett a mai: egy nemcsak filmkritikusoknak, de egy filmkritikusról szóló doksi mellett rendesen beindult az idei Vallásóra szekció is már, de Chilébe is elnosztalgiáztathatjuk magunkat. Ezeket a filmeket kell keresni/kerülni a TIFF-en.

Angelos Frantzis: Akínito potámi / Still River

[vallásóra] Mi jut eszü(n)kbe arról a történetről, amelynek lényege, hogy egy férjes asszony várandós lesz, de kiderül, hogy nem a férje a gyermek apja, más férfival pedig nem létesített szexuális kapcsolatot a kérdéses időszakban? Valószínűleg ugyanaz, mint Angelos Frantzisnak, a Mozdulatlan folyó (Still River) rendezőjének. Ennyire szemérmetlenül nyíltan bibliai motívumra építeni egy filmet nem túl innovatív, de el kell ismernünk, némi alkotói merészségre vall éppen a szeplőtelen fogantatás témaköréhez nyúlni – olyan mélyvíz ez, amelyben eltalálni a megfelelő tempót ahhoz, hogy ne ne vétsük el túlságosan az irányt, nem könnyű. A görög rendezőnek nem is sikerül maradéktalanul, a narratívája azonban szinte végig koherens marad, és dacára a leheletnyivel a kelleténél hosszabbra nyúlt filmidőnek, fenn is tartja az érdeklődésünket.

Egy fiatal görög pár, Anna és Petrosz egy szibériai városba utaznak ez utóbbi munkája miatt: a férfi egy olyan cégnél dolgozik tanácsadóként, amely jelentős környezetszennyező tevékenységének várható káros következményeit igyekszik minimalizálni, a görög szakértő tanácsára oly módon, hogy eltérítenék a várost kollektív mérgezéssel fenyegető folyó vizét. A gond az, hogy a forrás vize a helyi ortodox hagyomány szerint szent, a pópa és a hívek egyáltalán nem nézik jó szemmel a tervet. Közben Anna teherbe esik, a bonyodalmat pedig az okozza, hogy a házastársak hónapok óta elhidegülten élnek egymással, az tehát ki van zárva, hogy Petrosz legyen az apa, a nő azonban tagadja, hogy más férfival lett volna viszonya… azaz, egy álomképre hivatkozik, amelynek vonásait felismerni véli egy létező fiatalemberben.

A problémát, amely feloldhatatlannak látszik, a házastársak radikálisan különböző értelmezési keretben próbálják megérteni és feldolgozni: a férfi tudósember, a racionális kalkulusok elkötelezettje, nem hisz a csodákban, a nő viszont egyre kevésbé lát más kiutat a helyzetből, mint a misztériumként, isteni ajándékként való felfogását az esetnek. Mit teszünk akkor, ha olyasmivel találkozunk az életünkben, amely meghaladja az értelmünket, amely túlnő rajtunk, képesek vagyunk-e elviselni a csodát, ha csodáról van szó egyáltalán, létezik-e ezeknek közös metszete, meddig bírjuk a ránk mért – rémálomként vagy áldásként is felfogható – próbatételeket? Hit és ráció, vallás (babona?) és tudomány örök kibékíthetetlenségét emeli allegóriája középpontjába a görög rendező, egy távolról bergmani jegyeket mutató párkapcsolati dráma keretei közt, háttérben egy szibériai iparváros (a valóságban Murmanszk) nyomasztó, téli szürkeségével. „Jó, jó, de akkor végül is ki volt az apa?” – hangzott el a vetítés utáni közönségtalálkozón. Csak az nézze meg ezt a filmet, aki nem feltétlenül az ehhez hasonló kérdésekre szeretne választ kapni. (pazs)

Még vetítik: június 3., hétfő, Cinema City Iulius 4, 20:00 [Râul nemișcat]

 

Dominga Sotomayor Castillo: Tarde para morir joven / Too Late to Die Young

[visszatérő tettesek] Aligha lehetne vagányabb gyermekkort elképzelni annál, mint amit a Tarde para morir joven mutat: szabadon csatangolni a kortársakkal erdőn, mezőn, patakon át, a felnőttek távoli, de biztonságot adó jelenlétében, s már néhány évesen kipróbálni mindazt, ami az ilyen rurális környezetben a túléléshez kell, beleértve az autóvezetést is. Chilében vagyunk az 1990-es évek elején, az Andok lábánál, ahol egy csapat művész, kézműves improvizál magának otthont a Pinochet-diktatúra bukása utáni átmeneti időszakban. Az idill nem tökéletes: messze van az iskola, akadozik az ivóvízellátás, nincs áram, a legközelebbi településen játszódó rövid jelenetek pedig szegény, kiszolgáltatott és frusztrált társadalomról árulkodnak.

A „szabadságszigetről” leginkább a kamaszok menekülnének, ők, a változó korban levő útkeresők azok, akiket a rendező jobban kiemel a szereplők egyébként kusza viszonyrendszeréből, főleg a lázadó, ébredező szexualitásával küzdő 16 éves Sofiát (Demian Hernandez karizmatikus alakításában), illetve a vele egyidős, reménytelenül szerelmes Lucast, és a náluk fiatalabb Clarát, aki tíz évesen azért megsejt már valamit a felnőtt lét bizonytalanságaiból. A történelmi kontextus sokaknak csak a szinopszis elolvasása után lesz érthető, Dominga Sotomayor Castillo önéletrajzi ihletésű filmje ugyanis inkább csak hangulatképeket mutat fel, nagyon laza történetvezetéssel. Elkap néhány spontánnak tűnő pillanatot, felvillant néhány találó replikát, beszédes helyszínt, amiért hálásak leszünk neki, de ez még nem elég ahhoz, hogy ez legyen a kedvencünk az idei TIFF-ről. (zse)

Még vetítik: június 9., szombat, Cinema City Iulius 4., 17:30 [Prea târziu ca să mori tânăr]

 

Paolo Virzì: Notti magiche / Magical Nights

[főtér] 2019-re kissé talán elcsépelt és tévés húzásnak hathat, ha egy film cselekményét a főhős egy rendőrkapitányságon, egy gyilkosság gyanúsítottjaként meséli el, az olasz Paolo Virzí valamiért mégis ezt a dramaturgiát használja Notti magiche című új mozijában. 1990-ben járunk, Rómában. Miközben mindenki a labdarúgó-világbajnokság olasz-argentin meccsével van elfoglalva, egy valaha szebb napokat látott filmproducer autóstól belezuhan a Teverébe. Halálával három feltörekvő forgatókönyvírót gyanúsítanak: a hiperaktív, de jószándékú és elképesztő munkabírású, vidéki melóscsaládból származó Lucianót, a gátlásos, de tehetséges Antoninót és a gazdag családi háttérrel rendelkező, depresszióra hajlamos, saját adottságaiban folyamatosan elbizonytalanodó Eugeniát. Mindhárman a forgatókönyvírói támogatással járó Solinas-díj finalistái, miközben pedig beszámolnak a gyilkossághoz vezető eseményekről, belepillanthatunk, miként ábrándulnak ki mindannyian a filmkészítésből, egyúttal pedig magából az olasz moziból.

Paolo Virzí filmje tehát csak látszatra tűnik izgalmas kriminek, valójában azonban teljesen lényegtelen, ki ölte meg a producert. A forgatókönyv sem túl célirányos. A film végén eljutunk ugyan a megoldásig, de mindaddig egymáshoz csupán lazán illeszkedő epizódokat, élethelyzeteket látunk a három főszereplő Rómában töltött pár napjából, miközben mindhárman a saját habitusuk szerint próbálják elérni, hogy filmet írhassanak. Ki bespeedezve adaptál egyetlen éjszaka egy teljes regényt, hogy másnap már forgathassák, ki kompromisszumos megoldásként elfogadja, hogy díjnyertes forgatókönyvéből nagyjátékfilm helyett maximum egy tévésorozat készüljön, ki pedig akarva-akaratlanul belemegy, hogy a bálványozott filmsztár megerőszakolja. Az „Így jöttem-filmes” hangulattal nem is lenne gond, viszont kissé bántó, hogy Virzí csak ennyire sablonos, modoros és sztereotip megoldásokban képes gondolkodni a filmkészítés nehézségeiről, ezzel együtt pedig az olasz moziról, aminek aranykora – állítása szerint – a 90-es években áldozott le végleg. (tm)

Még vetítik: június 7., péntek, Főtér, 21:45 [Nopți magice]

 

Rob Garver: What She Said: The Art of Pauline Kael

[What’s Up Doc] Egy kicsit is rajzolni tudó, becsületes filmes újságíró vagy buzgó mozibubus két filmkritikus alakjának kontúrját becsukott szemmel is meg tudja rajzolni: Roger Ebertét és Pauline Kaelét, avagy a filmkritika két legnagyobb „influenszeréjét”. Ebert kapott már egy rajongói, glorifikáló, életművét összegző dokumentumfilmet halála után (Life Itself, 2014), de mindenki várta a Kael-félét, már csak azért is, mert a YouTube és társai alig őriznek valami audiovizuális anyagot róla. Míg kevésbé megosztó véleményével Ebert mindehol ott volt a Chicago Sun-Time hasábjaitól kezdve saját tévéműsorán át menő blogjáig, addig Kael nem járt fesztiválozni, New Yorkban tanyázott, nem forgolódott sztárok és neves filmkészítők között, de ha igen, akkor őszintén be is szólogatott nekik, s véleményének legfőbb felülete a korabeli menő lapok voltak: kezdetben a New Republic, majd évtizedeken át a legendásan hip The New Yorker. Mindketten hozzájárultak ahhoz, hogy a filmkritika a bulváros és az akadémiai diskurzus között megtalálja helyét és kiforrjon, mint minőségi, intellektuális, hatással bíró, fogyasztható sajtóműfaj.

A teljes életét felölelő máséfél órában lánya, kortárs kollégái, fiatal rajongói, s sztárfilmrendezők (Tarantino, David O. Russell, John Boorman stb.) nyilatkoznak, archív felvételek, privát fotók, Sarah Jessica Parker által felolvasott kritikarészletek és levéltöredékek, illetve tömérdek ismert filmjelenet társaságában arról, hogy mi az a sok részlet, ami Kael alakját és szellemi örökségét formálta. Egyrészt Kael szépírói ambíciókkal, magaskulturális műveltséggel és igénnyel közelített a film szórakoztatóipari, tömegkulturális mivoltához, ami addig példátlan (legalábbis Amerikában). Írásaiban élesen, humorosan, frappánsan fogalmazott, nagyon szubjektíven és zsigerien reagált a látottakra (lásd szexuális utalásokkal teli könyvcímeit, mint a Kiss Kiss Bang Bang, Deeper into Movies stb.). Nem voltak számára „szent tehenek”: belerúgott ő Chaplinbe, Orson Wellesbe, Woody Allenbe, David Leanbe, Kubrickba – de csak akkor, ha nem tetszett neki éppen aktuális filmjük. Ebből is látszik, hogy elutasította a francia importtal érkező szerzői filmelméleteket, amivel egyből vitapartnert is kapott magának, Andrew Sarris személyében. Ellentmondásos alakját jól illusztrálja, hogy ezzel szemben – mivel jó időben volt jó helyen teljhatalmakor (a 60-as évek derekán, az új-hollywoodiak színre lépésekor), és imádta az újdonságokat – már első filmjükkor kiszúrta, majd kitartóan promoválta az olyan korszakot alkotó és formáló tehetségeket, mint Scorsese, Coppola, DePalma és Spielberg (később jutott nekik is gyomros!). Nélküle talán a Bonnie és Clyde (1967) és Az utolsó tangó Párizsban (1972) sem állna olyan szilárdan a klasszikusok között. Mindezekről és egyéb Kael-dimenziókról tehát a What She Saidben, egy kellemesen fogyasztható dokfilmben, ami az ikonikus kritikus mentén egy olyan időbe repít vissza, amikor komoly tétje és ázsiója volt a leírt szónak, filmkészítők nagyokat nyelve lapozták fel az alkotásukról írt sorokat. De azt is meg lehet tudni, hogy milyen köszönő és gyűlölködő leveleket kapott Kael olyan arcoktól, mint Gregory Pack, Ridley Scott, Marlene Dietrich stb. (nsze)

Még vetítik: június 7., péntek, Francia intézet, 22:00 [Ce-a spus Pauline Kael]

 



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.