Ezt láttuk a 18. TIFF-en 3. – Versenyszekció

Systemsprenger / System Crasher; Yumorist / The Humorist; Monos; Pafsi / Pause

Íme, első versenyfilmes blokkunk az idei TIFF-ről. Ha nem egyéb, egy csomó erős színészi alakítással gazdagodtunk az idén.

Nora Fingscheidt: Systemsprenger / System Crasher

[verseny] Már-már elcsépelt kritikusi, újságírói formula kiemelni egy filmből a gyerekszínészek hihetetlen teljesítményét, meg hogy a hátukon cipelik a filmet ésatöbbi, ésatöbbi – a Systemsprenger (kb. Rendszerbontó) viszont tényleg mindent az alig 11 éves Helena Zengelnek köszönhet. Nem mindennapi feladata volt: angyali teremtés (tényleg az, a film utáni beszélgetéskéből kiderült) létére a megtestesült sátánt kellett eljátszania. No, nem a horrofilmek Damienjére vagy valami Stephen King-teremtményre kell gondolni: ez egy teljesen realista mozi, főhőse, Benni pedig egy egyszerű kisgyerek. Csak éppen kezelhetetlen. Olyannyira, hogy az állami gyerekvédelmi rendszer sem tud vele mit kezdeni. Félnek tőle. Befogadni sem család, sem árvaház nem akarja, mindenhonnan kirúgatta magát már, diliházhoz túl fiatal, a felvilágosult német erkölcs és oktatási rendszer pedig már rég nem hisz a testi fenyítésben. Ő viszont igen: üt, harap, rúg, üvölt, hajigál – és menekül. Anyja karjaiba menekülne, de amaz meg – a rendszerhez hasonlóan – fél tőle, úgyhogy már az sem marad, ahová meneküljön.

Szívszorító azt látni, hogy igazából egyetlen dologra lenne szüksége, és senki sem tudja, vagy inkább senki sem meri neki megadni: a szeretetről van szó, bármennyire is giccses és érzelgős dolog ezt így kiemelni. A film nem feltétlenül a gyámügyi rendszer kritikája – noha az is benne van, mindenképpen –, hanem egy lélektanilag igen pontosan megrajzolt, egyszerű története ellenére a nézőnek szusszanásnyi időt sem hagyó látlelet, esettanulmány. Négyszáz csapás, és látszólag mind a kis Benni osztja, azt ugyanis hálistennek nem részletezi a film, hogy pontosan hol is „romlott el” ez a gyerek, csak éppen sejtet valamit. Megvan az az érzés, amikor kifutnánk a világból? Nagyszerűen mutatja meg ez a film, és az is pirospont benne, hogy nem didaktikus, nem feleslegesen érzelgős, hanem pőre realizmussal mutatja meg a gyermeki magatehetetlenséget és az abból származó agressziót. (jbn)

Még vetítik: június 4., kedd, Victoria Győzelem mozi, 17:00 [Copilul-problemă]

 

Mikhail (Michael) Idov: Yumorist / The Humorist

[verseny] A rigai születésű, de ’92-től az Egyesült Államokban élő Mikhail Idov harcos kritikusa Putyin rendszerének, angol nyelvű könyvek szerzője, a Londongrad és Az optimisták orosz tévésorozatok alkotója. Egyfajta orosz és lett kulturális nagykövet szerepét vállalta magára, minduntalan a szovjet múlt és a mai orosz politikai abszurdumok kapcsolatát keresi, ennek bűvöletében él és alkot. A szovjet múlt ábrázolásában az amerikai filmek kornosztalgiájához igazodik, s a 60-as-80-as évek időszakára a Mad Men és Az UNCLE embere által megszabott látványregisztert veszi alapul, a hidegháborús esztétika kicentizett szín- és formavilágának pazar konstrukcióját alkalmazza (értelemszerűen az amerikai filmfogyasztókat kielégítő szándékkal). Ilyen szempontból első játékfilm-rendezése, történetében az 1984-es évre datált Humorista szemrevaló produkciós értéket hordoz, cselekménye könnyen emészthető, globálisan értelmezhető, ám a könnyed poénzuhatagra hangolt dráma nem merül mélyebbre az egykori rendszerben élők súlyos létkérdéseiben, ettől pedig gyorsan felejthetővé válik.

Boris Arkadiev egy kitalált tréfamester a Szovjetunióban, aki szemmel láthatóan szenved a rendszer cenzúrájától, mindazonáltal roppant népszerű és dúsgazdag. Magánemberként, a társasági életben vitriolos bírálattal illet mindent és mindenkit, a kolozsvári nézőtéren is több kacajt learató viccei pontosak, célba érnek, de emberi értéke nem feltétlenül nyeri el sem a barátai, sem a néző rokonszenvét. A hatalommal szemben nyúlszívűen kénytelen viselkedni, két gyermekét és feleségét félti az esetleges retorziótól, ám mivel ezt a fenyegetettséget a rendező pusztán csak a szavak szintjén és Boris állandó cinikus ábrázatát pár pillanatig megtörő rémült vonásain keresztül közvetíti, komolyan nemigen vehető. A két érzés állandó harcot vív a humorista lelkében, és láthatóan keres valami biztonságos megnyilvánulási terepet, ahol végre kiboríthatja a rendszerkritika bilijét. Idov a cselekményt minden eszközzel erre a végső műsorra élezi ki, amely azonban képtelen valódi katarzissá válni sem Boris, sem a néző számára, így a 100 perces játékidőt szinte veszteségként könyveljük el. (fsz)

Még vetítik: június 5., szerda, Victoria Győzelem mozi, 17:30 [Umoristul]

 

Alejandro Landes: Monos

[verseny] A kolumbiai hegyekben kislétszámú guerilla-alakulatok gyakorlatoznak, azzal az állandó tudattal, hogy a Szövetség ellenségei bármikor szétlőhetik a biztonságosnak alig tekinthető magaslati fészket. Egyik ilyen kis csapat a Monos (ez a film címe is), fontos láncszem a Szövetség háborújában, mivel egy amerikai foglyot bíztak rájuk. Igen ám, de a Monos harcosai 15-16 éves suhancok, lányok-fiúk vegyesen, akik oly halálkomolyan nem veszik még ezt a szerepet, ha tehetik, vakon fociznak, vagy azzal vannak elfoglalva, hogy csóktechnikájukat teszteljék. Aztán kapnak egy másik őriznivalót is, egy tehenet, de az ifjonti könnyelműség hevében a marha véletlenül golyót kap, s ettől kezdve a játék véresen komolyra fordul. Menekülniük kell, bevetik magukat az őserdőbe, időnként még játszanának, de minden játék rögtön halálos következménnyel jár. A gyermekcsapat kíméletlen harcot indít egyszerre saját, még érző és belőle menekvő tagjai, és a csapat (képzelt) elpusztítására törő nagyvilág ellen.

Hála a vietnámi háborúnak (nem hála), eléggé kiterjedt filmes emlékeink vannak az őserdei harcmodorról, a Monos viszont ezt a gyilkos bujazöld környezetet még végzetesebben és még vadabban ábrázolja, amit tovább fokoz a felnőtt közönség fejében az átlag tinédzserekről hozott percepció gyors leépítésével. Ezek a gyermekek, Nagyláb, Hölgy, Farkas, Svéd, Törpe, Boom-Boom és a többiek nem ártatlanok, sem előéletük, sem jövőjük, a mindenkori jelenben gépfegyverrel összenőtt szervezetük szívós, értékrendjük brutális. Vannak kivételek persze, és ott van még fordulatképzőnek a katonai engedelmességre idomított gyermeki lélek szelídséghez visszatérő vágya is, de a háborús körülmények és a kiképzés visszafordíthatatlan kárt okozott a többség lelkében. A dzsungelben a halál kaszál, s ha nem golyó által, akkor a kiszámíthatatlan természet ölhet. Egy explicit hivatkozással a Legyek ura dél-amerikai sequeleként is értelmezhető a kolumbiai film, ahhoz hasonlóan a végérvényesnek tűnő elvadulás után még lehet esély a visszaszelídülésre. Ha valami egészen másra vágytok, ajánlom a Monost. (fsz)

Még vetítik: június 6., csütörtök, Victoria Győzelem mozi, 15:00

 

Tonia Mishiali: Pafsi / Pause

[verseny] Elnyomó házasság és kapuzárási pánik – Tonia Mishiali ciprusi rendezőnő Karlovy Vary-t is megjárt első nagyjátékfilmjében saját kulturális közegébe enged betetkintést egy univerzális, sokszor látott történeten keresztül, amit biztos kézzel, feszesen és pontosan mesél el.  A mostani Francis McDormandre fizimiskájában és orgánumában is nagyon hasonlító (leginkább az Olive Kitteridge és a Három óriáplakát Ebbing határában erős és független figurái juthatnak eszünkbe) Stela Fyrogeni alakította Elpida menopauzás  tünetekkel gyötrődik, amit még  elbírna, viszont autoriter férje elviselhetetlenné teszi az életet a szűkös lakásban: elvárja a vacsorát, a házimunka elvégzését, a teljes kiszolgálást. Cserébe egy kedves szava sincs hozzá, fukarkodik a pénzzel, szigorúan megszabja az asszony napi programját. Az opressziót egyszerű, régi, gondozott autójával való rövid furikázások, a fürdőszobában berendezett minigalériájában történő festegetés teszi minimálisan élhetővé. Nemrégiben elvált, „második tinikorát” élő, szépségmániás barátnőjét is felemás érzésekkel fogadja férje távollétében, mert irigyeli annak szabadságát, de ugyanakkor ő az egyetlen társasága.

A pasztellszínekben pompázó mediterrán környezet és lakás tele van tehát melankóliával, kilátástalansággal, boldogtalansággal. Szerencsére a minimalista-realista stílus nincs a végletekig tolva, a rendező fanyar humorral oldja fel néha mesélnivalóját. Elpida férjére irányuló bosszúfantáziáit is megmutatja, amiket a főhősnő nem teljesít be. Tűr, revansot és menekülést tervez, majd leállítja magát, hisz nincs ereje és bátorsága ahhoz, hogy feloldja gúzsba kötöttségét. Annyi biztos, hogy vagy neki kell lépnie, vagy a sorsnak kell megszüntetnie ezt az állapotot. A Pafsi legnagyobb ereje Stela Fyrogeni játéka és elképesztően erős jelenléte. A megviselt, búskomor, szenvedő, tehetetlen, némaságba burkolózó, de ugyanakkor reménykedő, vágyakozó, erős és szépséges nő megformálásáért talán egy legjobb színésznői díjjal is gazdagodik a TIFF-en! (nsze)

Még vetítik: június 6., csütörtök, Victoria Győzelem mozi, 12:30 [Pauză]

A TIFF-en idén 12 első- vagy másodfilm versenyez, Marius Olteanu Monștri. (Monsters) című filmjéről a Berlinale alatt írtunk (kritika itt), May el-Toukhy Dronningen (Queen of Hearts / Szívek királynője) című filmjét pedig már vetítik a magyarországi mozik (kritika itt). A többi versenyfilmről a napokban jelentetünk meg rövid szöveget.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.