Ezt láttuk a 18. TIFF-en 6.

Jean-Paul Gaultier: Freak & Chic; The Third Wife; Temblores / Tremors; Ray & Liz

Színesebb kínálat nem is lehetne egy ennyire esős fesztiválra.

Yann L’Hénoret: Jean-Paul Gaultier: Freak & Chic

[fókuszban Franciaország] Gaultier-n kívül még nagy fejtörések árán se lehetne igazán még egy olyan divattervezőt keresni, aki nem kizárólag a divatvilág fellegvárában érezteti hatását, hanem a teljes popkultúrában, filmben és zenében egyaránt. A trash esztétika egyik sokkoló atyja egyben Madonna kúp melltartós imidzsének megteremtője, de Gaultier áll Luc Besson Az ötödik elem című filmjének parádés jelmezei mögött is. L’Hénoret dokumentumfilmje a divatgururól viszont nem egy megszokott portré-film, inkább egy „hogyan készült” doksi, ami egy Gaultier által megálmodott revü 2 évig tartó előkészületeibe vezeti be a nézőt. A nagy léptékű előadás Gaultier vizuális memoárjaként szolgál, amiben 200 darab egyedi tervezésű ruhaköltemény, zenés-táncos betétek és rövid megfilmesített jelenetek mesélik el a szerző életét. A Fashion Freak Show premierje a párizsi Folies Bergère varieté színpadára lett kalibrálva, egy valósággal legendás színpadra, ahol már Édith Piaf, Charlie Chaplin és Frank Sinatra is fellépett. Ilyen múlttal nem csoda, hogy Gaultier és a produkció teljes stábja őrült tempóban gyúr arra, hogy az előadás bebizonyíthassa rátermettségét.

Az eszeveszett készülődéssel összhangban a dokumentumfilm gyors ritmusú vágása, a tomboló színek és a rengeteg vágókép így néhol videoklipszerűvé teszik a filmet, ami nem biztos, hogy baj, tekintettel arra, hogy a divatvilág csillogó pergő-forgó zamatát próbálja a nézővel megízleltetni. L’Hénoret filmjének egyetlen fájó pontja, hogy maga az előadás egy könnyen kiszámítható sikersztori, amely akár a felszínesség veszélyével járhat. Az azonban tárgytalan, hogy szükség volt erre a dokumentumfilmre, nem pusztán azért, mert Gaultier 40 éves (páratlan) pályája megköveteli, de azért is, mivel a film Jean-Paul alakján keresztül kisebb kitekintéseket tesz a nyolcvanas évek AIDS botrányára, a gender kérdésre, a „másság” üdítő kavalkádjára. Gaultier ugyanis mámoros elhivatottsággal mutatja be revüjében mindazt, ami számára szép: nemtől, szexuális orientáltságtól, testsúlytól és etnikai hovatartozástól függetlenül. (fb)

Még vetítik: június 7., péntek, Cinema City Iulius 4, 18:00

 

Ash Mayfair: The Third Wife

[szupernóva] Lassan úszik egy csónak a folyón, benne egy kislánnyal: a vietnami film kezdőképe, a lenyűgöző természeti környezet dacára, valamiféle baljóslatú atmoszférát sugároz, és ez a – vizuális és auditív eszközökkel egyaránt megteremtett – kettősség végig megmarad a film során, mondhatni ez az egyik fő összetevője a mű hatásának. Vietnamban vagyunk, valamikor a 19. század második felében, az alig-kamasz May pedig leendő férjéhez tart éppen, akinek ő lesz a harmadik felesége; a szülei lényegében eladták a tehetős gazdaembernek. Itt muszáj nyitnunk egy kitérőt: a Mayt alakító Nguyen Phuong Tra My a forgatás idején még az általa játszott karakternél is fiatalabb volt, 12 évesen személyesítette meg a 14 éves menyasszonyt. Ha ezzel a választással Ash Mayfairnek az volt a szándéka, hogy főhősnőjének „kislányosságát”, ártatlanságát szembetűnőbbé tegye, s ezáltal az általa bírált társadalmi struktúrák visszásságát még inkább kidomborítsa, akkor a célját elérte – de látván, hogy a kiskorú színésznőnek milyen szituációk megformálásában kellett helytállnia (szoft ágyjelenetek, szüzesség elvesztése, várandósság, szülés), azt kell mondanunk, hogy nem teljesen megalapozatlanok azok az etikai kifogások, amelyek felmerültek a rendezőnővel és módszereivel szemben.

Mindez azért bosszantó, mert a film sikeresen kerüli el azokat a csapdákat, amelyeket a témája mintegy tálcán kínál. Ha A harmadik feleséget Hollywoodban készítik, érzelgős-didaktikus feminista tanmese lett volna belőle: a vietnami rendezőnő azonban biztos kézzel szövi meg történetét, hangulatokból, alig-kimondott sugallatokból, leheletfinom érzékiségből, fülledt enteriőrökből, buja természeti képekből. Filmje egyszerre áraszt valamiféle megfoghatatlan költőiséget és nyomasztó bezártságélményt. A családon belüli, meglehetősen összetett viszonyok lassan bomlanak ki, a feleségek közti, az utódlás körüli, az önzés és önfeláldozás gesztusait egyaránt felmutató kimondatlan rivalizálással – a második feleség nem tud teljes jogon a ház asszonyává válni, mert nem szült fiúgyermeket az urának, mégis ő a kisközösség egyfajta erotikus „gócpontja” –, a patriarchális rend szigorának árnyékában kibontakozó tiltott szerelmi kapcsolat(ok)kal, amely(ek) szükségszerűen vezet(nek) tragikus következményekhez – egyébként nemcsak a nők, de az elrendelt házasságkötések önkényétől szenvedő fiatal férfiak számára is. Az előbb említett poétikus hangoltság miatt azonban A harmadik feleség nemcsak megsemmisítő ítélet egy letűnt (?) társadalmi állapot és szokásrend felett – a végén a lázadás gesztusának felvillantásával –, hanem balladisztikus vízió az élet elkerülhetetlen, örök körforgásáról. (pazs)

Még vetítik: július 7., péntek, Cinema City Iulius 3, 19:30 [A treia nevastă]

 

Jayro Bustamante: Temblores / Tremors

[vallásóra] Senkit ne ijesszen meg, hogy a TIFF honlapján a Rengések című film úgy szerepel, mintha tizenkét órás lenne (az applikációban helyesen van), a valóságban csak százegynéhány perces. Jayro Bustamante guatemalai filmje nem véletlenül az idei vallásóra nevű szekcióban kapott helyet, hiszen van benne vallási nevelés jócskán. A film a negyvenévesen coming outoló családapa története, aki feleséget, gyerekeket, jó anyagi helyzetet hagyva fiatal szerelméhez költözik, hogy új életet kezdjen. Ám ez nem olyan egyszerű, ahogy elképzelte – a helyszín nem Luxemburg (ahogy azt a film egyik szereplője is kiemeli), nem Európa vagy az Egyesült Államok, ez egy másik világ.

A történet lassan bontakozik ki, illetve a néző lassacskán ismeri meg összes tényezőt, ami a főhős, Pablo életét nehezíti: családja és ő is egy vallási szekta tagja, akik bár a megbocsájtást hirdetik a bűnösök számára, a homoszexualitás bűnét mélyen elítélik. Pablo próbálja új életét élni, ám gyerekeit eltiltják tőle, munkáját elveszti, pedofilnak titulálják. Az új életébe való beilleszkedés sem könnyű, a helyi homoszexuálisok világa kissé züllöttnek tűnő és szabados. A szekta pedig kitartó és határozott, szervezetten és tudatosan igyekeznek Pablót kigyógyítani. A film nem mond újat, illetve amit mond, azt nem újszerűen teszi, hiszen szektákról, vallási fanatizmusról, bigottságról sok szó esett már, ahogy a homoszexualitásról is. A téma nem új, de tipikusan olyan, ami mindig hat a befogadóra, elképeszt, elrettent, szinte meglep az ilyen jellegű vallási közösségek ereje. Megéri azt a közel két órát, feszültséggel teli, izgalmas, leköt. (tgi)

Még vetítik: július 7., péntek, Florin Piersic Repcsi, 19:30 [Tremur]

 

Richard Billingham: Ray & Liz

[szupernóva] Richard Billingham brit fotográfus rendezői debütje egy intim és őszinte betekintés a 90-es évek Birminghamjánek paneljeibe, a társadalom perifériájának eseménytelen életébe. Ray és Liz egy kétgyerekes házaspár, akik segélyből élnek, otthon ülnek és néhány ezerdarabos puzzle kirakásán túl nem igazán csinálnak semmit. A film a már öreg Ray ébredésével és napi rutinjának bemutatásával indul. Ez, a már kisfilmként debütált szekvencia egyszerűsített mása egykori közös életüknek: felkel, megiszik két pohár bort, rágyújt és az ablakból nézi az életet elmenni mellette. Az elliptikus szerkezetű film az ők életének két, időben távoli szakaszát és fiatalabbik gyerekük, Jay tengődését mutatja be, a teljesség igénye nélkül. A 16 mm-re felvett villanykörtén zümmögő légy, olcsó boros pohár, földre pisilő kutya, vagy szőnyegre hányó nagybácsi képe mind a fotográfus által megélt valóság mozaikjának hiteles darabja. Három elkülöníthető mininarratíva olvad bele a szétesőben levő család mindennapjainak unalmas és cél nélküli masszájába. A kamera pedig néha annyira közel megy, hogy az ember állatnak látszik benne. A szintén brit realista filmrendező, Ken Loach hőseivel ellentétben, Billingham hősei nem egy hibás rendszer ártatlan áldozatai, de ha azok is lennének, akkor sem akarnának kilépni belőle.

A Ray és Liz kitchen sink dráma dráma nélkül. Erősen dokumentarista jellege nem csak az időkezelésnek tudható be, a film egyben egy nagyon személyes monológ is a rendező egykori szüleinek címezve. Billingham 19 évesen kezdett el fotózni, első és a máig leghíresebb szociofotói saját családját ábrázolják. A képeken egyenlő arányban oszlik meg a nosztalgia, a humor és az undor, ezek az érzések a szereplők filmbeli ábrázolásába is átszivárognak. A rendező fotografikus látásmódja egyszerre erőssége és gyengéje is a filmnek: a tudatosan megkomponált, gyakran lírai képek kirántanak az egyébként is remegő lábú narratívából, megtörik a dramatizáltság illúzióját, és gyakran installációszerűvé és/vagy öncélúvá válnak. (ik)

Még vetítik: július 6., csütörtök (ma), Iulius Mall Cinema City 4, 22:00



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.