Ezt láttuk a 18. TIFF-en 7.

Symphony of the Ursus Factory; Void; God Exists, Her Name Is Petrunija; Synonyms; The White Crow

Minden TIFF-ek legesősebbikének második hétvégéje kezdődik, még bőven akad film, mi is ajánlunk vagy ötöt a mai vagy a holnapi napra.

Jasmina Wojcik: Symfonia fabryki Ursus / Symphony of the Ursus Factory

[what’s up doc] Aki nem tudja elképzelni, hogy mi a fene vehet rá egy fiatal lengyel filmest, hogy a kolozsvári sörgyárról dokfilmet forgasson… az nem is fogja megtudni. A címbéli Ursus gyár ugyanis Varsó közelében volt, és traktorokat meg egyéb mezőgazdasági gépeket állítottak elő benne. Hasonló sztorit mindenki ismer a Vasfüggönyön túlról: a tündöklő szocialista ipar összerogyása után, a privatizálás hozadékaként a gyárat bezárták, az ott dolgozó egykori melósok szívében azonban még élénken lobog az emléke. A mindössze egyórás dokfilm első húsz-huszonöt perce az átlagnál jobban kitalált képi megvalósítások ellenére is egy szokványos dokfilm, némi szituációval, jó sok beszélő fejjel, nosztalgiázó öregemberekkel – mindennel, ami ahhoz kell, hogy a néző elunja magát és a kiutat keresgélje a mozi sötétjében. De megéri maradni, egy félóra után történik valami mágikus.

Addig nem tudtuk, hogy pontosan hova is igyekszik ez a maroknyi nyugdíjas, amikor viszont megérkeznek, történik egy éles törés a film szövetében, és mintha egy teljesen másik alkotást látnánk. Az emberi beszédhang teljesen eltűnik a filmből, és Wojcik meg kicsiny csapata felépítik a címben is szerepelő szimfóniát. Walter Ruttmann lassan százéves klasszikusára utalva lépnek még egy lépéssel tovább: az ipari (traktorok és egyéb gépek) hangját az emberek által kiadott géphangokkal, valamint némi pszichedelikus, drone- és poszt-rock-hangokkal keverik – mindez egyszerű (de ha valaki ült már traktorban, akkor tudja, hogy nehezen megvalósítható) és vicces traktor-koreográfiával összefonva. Mert a melósok ugyanolyan gépies ritmusban dolgoztak, mint maguk a gépek, és az „izommemória” nem felejt – erre utalnak a szabad szárnyalásukban is gépiesen szinkópált képek is. És létrejön egy nagyszerű, jól elsült filmes kísérlet, a képi és hangi/zenei montázs innovatív magasiskolája. Igen, így is lehet dokumentálni valamit. Melegen ajánlott. (jbn)

Még vetítik: június 8., szombat, Iulius Cinema City 3, 18:00 [Simfonia fabricii Ursus]

 

Aleksi Salmenpera: Tyhjiö / Void

[szupernóva] A Void című finn filmtől vártam valami északi filmekre jellemző lassúságot, mélységet, jóleső komorságot, azt, hogy a tőlem távoli lelkülete a maga különös módján megragadjon. Ám ez mind elmaradt. Alexi Salmenpéra filmje egy romantikus dráma, viszonylag közhelyes elemekkel. Adott egy kiégett, válságban levő író, akinek a párja egy amerikai sikerekért küzdő színésznő. A férfi a nő sikereit viseli nehezen, a nő a férfi tétlenségét, visszahúzó erejét. A férfi világkörüli hajókázásra indul ihletett keresni, amit nem talál, és amire hazaér, a nő mástól terhes. A férfi később egy írótársa meghívását elfogadva vidékre utazik, ahol az alkoholista „kolléga” felajánlja neki megírt regényét.

Sajnos itt nincsenek meglepő fordulatok – ahogy már sejtettük, a barát egy alkoholmámoros momentumban meghal, és a férfi hosszas őrlődés után kiadatja a saját neve alatt a könyvet. Az élete látszólag kezd helyre jönni, ám arra a nő élete – akitől nem tud elszakadni –válik egyre nehezebbé. A film végén van egy két érdekes, mondhatni érdekes fordulat, a film nagy részében fehér-fekete kép végre színessé válik. Összességében nehéz kritikát megfogalmazni: a történet egészen jó, a tempó sem rossz, a színészi játék és az operatőri munka jó, de mégis hiányzik valami. A karakterekben ott van a lehetőség, hogy a néző azonosuljon velük, néha átérezünk egy-egy érzést, helyzetet, de valahol elcsúszik a dolog. Tulajdonképpen a filmből hiányzik a mélység, és a lényeg is. Valószínűleg akad jobb film is a programban. (tgi)

Még vetítik: június 7., péntek (ma), Florin Piersic Repcsi, 20:30 [Vid]

 

Teona Strugar Mitevska: Gospod postoi, imeto i’ e Petrunija /God Exists, Her Name Is Petrunija

[vallásóra] A címben szereplő Isten egy macedón nő. Petrunija a harmincas évei elején jár, kissé testes, sokak szerint csúnyácskának mondható, még mindig a szüleivel él, akik nem táplálják túlzottan az önbizalmát, édesanyja, aki maga is belekeseredett az életbe, kifejezetten lebecsüli, és szeretné, ha végre munkahelyet találna magának, nem lógna tovább a nyakukon. Petrunija egy napon, egy újabb sikertelen állásinterjút követően (amelyen a főnök közli vele, hogy nemhogy munkát nem ad neki, de „meg se dugná”), egy hirtelen ötlettől vezérelve beleugrik a város erős sodrású folyójába. Nem elkeseredésében, hanem azért, hogy kihozzon onnan valamit. Vízkereszt van ugyanis, az ortodox hagyományok szerint ilyenkor a pópa által vízbe dobott keresztért férfiak tucatjai versengenek. Ismételjük meg: férfiak. Petrunija pedig nő. És neki sikerül kihalásznia a vízből a keresztet; elhalásznia azt a tesztoszterontól és önérzettől duzzadó fiatalemberek elől. És ez megbocsáthatatlan. Igen, ennyi a film alaphelyzete, de ez korántsem baj, sőt, ebből bármi lehet.

A Petrunija talán legfőbb erénye a címszereplő színészi játéka: Zorica Nuseva alakítása parádés, megkockáztathatjuk, hogy nélküle a film erőtlenebb és jóval kevésbé meggyőző lenne. Pedig a történet erős, a karakterek jól felépítettek, a társadalomkritikus látásmódot, az ábrázolás realizmusát oldó – vagy ellenkezőleg, kihangsúlyozó – szarkazmus és fanyar humor elegye néhol már-már a román újhullám legjobb pillanatait idézi. Csakhogy pont a meggyőzésre való erős törekvés különbözteti meg tőle. Teona Strugar Mitevska fontos dolgokat akar elmondani a nők társadalmi helyzetének kihívásairól, a vallási szokások és a változó nemi szerepek viszonyáról, a patriarchális rend maradványainak és a női egyenjogúság követelményeinek szükségszerű összeütközéséről. De mintha nem bízna a néző értelmezői képességeiben, szinte mindent ki akar mondani, üzenete didaktikussá válik, és nehezen tudjuk elhessegetni a gondolatot, hogy az eredetileg iróniával és médiakritikus attitűddel ábrázolni vélt ripacskodó riporternő alakja valójában a rendezőnő alteregója kíván lenni; pedig mindenki jobban járna, ha nem így lenne. Mégis: a Petruniját a főszereplő figurája és a történetből kibomló mély emberség megmenti attól, hogy a feledhető filmélmények között süllyedjen el. Mint folyóban a (Víz)kereszt. Vagy amit akartok. (pazs)

Még vetítik: június 8., szombat, Győzelem (Victoria) mozi, 20:00 [Dumnezeu există și numele lui e Petrunija]

 

Nadav Lapid: Synonimes / Synonyms

[fókuszban Franciaország] Franciaország és benne Párizs egy meseszép, de fásult befogadó házigazda Yoav számára, aki Izraelből azért menekült ide, mert már elege volt szülőhazája háborús-fegyveres kultúrájából, olyannyira, hogy már héberül sem kíván megszólalni. Helyette az irodalmi franciát magolja szótárból, választékosan dumál, és ezzel elkápráztatja Emile-t és Caroline-t, miután azok anyaszült meztelenül rátaláltak egy hatalmas, kongóan üres párizsi lakás fürdőkádjában, ahova beállt lefürödni-felmelegedni, de közben minden cuccát (a bugyiját is) ismeretlen tettes ellopta. A francia pár a dúsgazdag szülő pénzén él, Emile írói álmokat dédelget, nem nagy tehetséggel, Caroline oboán játszik. Unalmasak, és így mindketten vonzódnak a tüzes zsidóhoz, aki Párizs különféle helyszínein fergeteges jelenetekbe csöppen vagy azokat okozza. Epizodikusan az izraeli múlt is feltárul, nyilván kizárólag katonai vonatkozásban, és persze szatírába burkolva, ahogyan nagyjából a Foxtrott (r. Samuel Maoz, 2017) is tette, amiért az állami propaganda kiátkozta. Vegyes érzelmi töltetű és hivatkozású jelenetek érik egymást, az elbeszélés ettől kollázsszerűen egymás köré ragasztott képsoroknak tetszik. Yoav hol kaját lopni ugrik be egy fogadásra, hogy aztán hirtelen vad Technotronic-buli robbanjon, hol egyik zsidó kollégája teszteli a metróutasok antiszemitizmusát, hol tökcsupaszon követi egy pornókasztingos utasításait, hol pedig (és tulajdonképpen állandóan) francia szinonimákat mantráz minden érzésre és jelzőre, amelyekkel régi és új világát önmagának megmagyarázhatná. Idegenség (kívülről feléje, és belőle kifelé) és befogadás (exo és intus) örök ambivalenciája köti és oldja Yoav párizsi tapasztalatait, s a film így az első menekült-sploitationként vonulhatna be a filmtörténetbe, amikor majd a szubszubzsánernek több darabja lesz, ha lesz.

A 2019-es Berlinálén Aranyoroszlánt nyert Szinonimák egy modorában pezsgő, eleven film, amely a menekültválság és annak melléktermékekeként elharapózó franciaországi antiszemitizmus borús körképe. Nadav Lapid izraeli rendező saját tapasztalatából merítve, és a helyzet bonyolult természetének ábrázolására egy számtalan rétegen átcsorgó hivatkozási apparátussal terhelt filmet alkotott, amelynek értelmezési folyamataiban a néző számtalanszor eltéved, gyakran elégedetten csettint, időnként viháncol, esetenként a távirányítóhoz nyúl, és nem feltétlenül találja ott magát az elbeszélés fordulataiban, ahova logikusan meg kellett volna érkeznie. Lapid politikai filmköltészete épp annyira zavaros, mint maga a politikai helyzet és az explicit vagy elvont jelenetek mellett talán e hű tükör is hozzájárult a rangos díj megszerzéséhez. (fsz)

Még vetítik: június 7., péntek (ma), Florin Piersic Repcsi, 17:45 [Sinonime]

 

Ralph Fiennes: The White Crow

[szupernóva] Ralph Fiennes legfrissebb, immár harmadik rendezése egy hidegháborús történelmi dráma, mely a híres-hírhedt Rudolf Nurejev balett-táncos életét dolgozza fel. A szovjetunióbéli, isten háta mögötti Ufa városától egészen Párizsig követjük Nurejevet, aki nemcsak piruettjeivel, hanem karakán, büszke és eltökélt személyiségével magára irányítja a szakmai elit és az akkori orosz titkosszolgálat figyelmét egyaránt. Fekete-fehérben filmezett flashbackek és időugrások révén többé-kevésbé felsejlik a táncos gyerek- és fiatalkora, amikben már megalapozódnak személyiségének bizonyos vonásai. A múlt egyrészt csak kiindulópont, másrészt jelentősen megkönnyíti a film szerkezetének felépítését. Fiennes és David Hare forgatókönyvíró alkotása azonban elsősorban a párizsi útra, és az azt követő viharos disszidálás előzményeire fókuszál. Ezeken keresztül a film nyilvánvaló célja, hogy Nurejev karizmatikus személyisége, mozdulatai, éles replikái képzeletben szakítsák át a vásznat, hogy minket is megzabolázhasson, ahogy a közönséget is annak idején.

A Nurejevet alakító, szintén táncos Oleg Ivenko igyekszik megteremteni a karakter mítoszát, de próbálkozását ellehetelenítik a szájába adott intellektuális mondatok, forgatókönyvszagú reakciók és a természetesség teljes hiánya. S bár a valóságban Nurejev tényleg arrogáns és sznob volt, a vele készült interjúk a filmmel ellentétben visszaadják személyiségének játékosságát, azt, ami tehetségén túl sztárrá tette. Fiennes filmjében nemcsak a karakterábrázolás túlszaturált: Oroszország és a nyugati világ szembeállítása is hangsúlyos, a párizsi tavasz nosztalgikus, polaroid színekben ellenpontozza a fakó orosz telet, hogy a szinte teljesen megtelt Piersic mozi hátsó sorban is értsék.

A Hollywoodtól megszokott szájbarágástól és a főszereplő túlmitizálásától eltekintve, a The White Crow egy konvencionális, élvezhető és látványos életrajzi dráma, meglepően erős és jól felépített fináléval. A film előtt Tudor Giurgiu fesztiváligazgató megemlítette, hogy a film nagy eséllyel elréhető lesz a TIFF vadiúj, tegnap útjára indított online streaming-platformján is. (ik)

Még vetítik: június 8., szombat, Diákművelődési (Stud)ház, 14:30 [Corbul alb]

 

 



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.