Ezt láttuk a 19. TIFF-en 1. – versenyfilmek

Ta fang jian li de yun / The Cloud In Her Room; Jumbo; De Patrick; Kød & Blod / Wildland; Tantas Almas / Valley of Souls

Íme, a 2020-as TIFF első adag versenyfilmje (a Babyteeth mellett).

Xinyuan Zheng Lu: Ta fang jian li de yun / The Cloud In Her Room, 2020, kínai, 98 perc

A kínai rendezőnő debüt-nagyjátékfilmje első pillantásra tipikus kisköltségvetésű, kisigényű, intim, spleenes, felesleges művészkedésnek tűnik. És második pillantásra is. A hagyományos narratív sémáktól való pretenciózus undor érthető és becsülendő, ahogyan a „meséljük el, hogyan történik a semmi” felvállalása is, de a szanaszét töredezett, inkább vágószobában – talán mondani sem kell, az író-rendező montírozta –, mint az írógép előtt kibontakozó alkotás vontatottságát nehezen lehet kimagyarázni. Még csak képileg sem különleges: az olcsó digitális technikával rögzített, majd utólag fekete-fehérre effektezett, videós látványvilágban ugyan kerül egy-egy izgalmas beállítás, innovatív snitt, de összességében inkább álmosságra, mint együttérzésre ingerel. Afféle „elcsípett pillanatok”-film, asszociációs mozi, ami inkább a főhős agyában zajlik, és a nézővel csak impressziókat oszt meg.

A főhős(nő), Muzi (Jin Jing) meghatározatlan számú és ismeretlen időintervallumban szétszórt napjait követhetjük, mélázásait nosztalgiája köti össze: régi családja szétment (anyja fiatal európai pasival van, apja új családot alapított), régi lakásuk tatarozás előtti állapotban. Ennek a valós, vagy inkább csak vélt boldogságnak a romjain próbál új boldogságot rügyeztetni egy pelyhedző állú legénnyel – kevés sikerrel. Muzi életének céltalansága sajnos a film céltalansága is lesz, az alkotás tökéletesen tükrözi a főhősét vonzó, cuki, de mégiscsak tétova kószaságában. Van pár bátran naturalista erotikus jelenet, amilyet kínai filmtől nem vártunk volna el, de ez önmagában nem minősül bátorságnak 2020-ban. Melankolikus, érezhetően személyes jellegű, fokozottan intim kudarcfilm. (jbn)

Még vetítik: augusztus 4., kedd, 21:30, Báthory


Nicolás Rincón Gille: Tantas Almas / Valley of Souls, 2019, kolumbiai, 137 perc

A halottakat el kell temetni: olyan imperatívusz ez, amelyet legalább az Antigoné óta nem szokás megkérdőjelezni. Tulajdonképpen ezt szeretné tenni José is, egy kolumbiai halászember, aki egy éjszaka, a folyóról hazatérve, három gyermeke közül csak egyet, a lányát találja otthon – mint kiderül, két fiát elhurcolták egy paramilitáris szervezet gerillái. A kolumbiai polgárháború véres éveiben vagyunk, de az alig felskiccelt történelmi körülmények csak háttérként szolgálnak ahhoz a lassú, mágikus hangulatú utazáshoz, amelynek során az öreg halász – az „emlékezni, megtalálni, visszahozni” imába foglalt hármas kötelességének engedelmeskedve – elindul a folyó mentén felkeresni elrabolt fiait; pontosabban, és ezt egyre biztosabban érezhetjük, azok holttestét. Mert a halottakat el kell temetni, a végtisztességet meg kell adni, és ettől semmilyen viszontagság, veszély nem tántoríthatja el az apát (távolról felrémlik a Melquiades Estrada három temetése, de egészen más regiszterben és miliőben).

A főszerepet alakító José Arley de Jesús Carvallido Lobo, akinek ez az első filmszerepe, rendkívül karakteres és önazonos figura, természetességében nagyon erős jelenléttel, akiről nehéz levenni a szemünket – ez a film az ő one man showja, mondanánk, ha nem hangozna ez túl triviálisan. Útja során megelevenednek a folyó menti népek babonái, a bűnösöket álmukban kísértő holt lelkekről, és miközben lélegzetelállító tájakon, vizeken, buja erdőségeken, falvakon át evezünk, úszunk, kúszunk, menekülünk vele, nappal és főként éjjel, fojtottan érezzük a halál bűzét, a meggyilkolt, folyóba dobált hullák rothadásszagát – magának a bűnnek a közelségét. Az eddig dokfilmrendezőként ismert Nicolás Rincón Gille debütnagyjátékfilmje, amennyiben sikerül ráhangolódni csendesen hömpölygő, lassú tempójára és különös atmoszférájára, varázslatos élmény, amelynek egyszerre morbid-groteszk és megrendítően szép befejezése még sokáig kísérti nézőjét. (pazs)

Még vetítik: augusztus 4., kedd, 23:45, USAMV (az Állatorvosi Egyetem kertje)


Jeanette Nordahl: Kød & blod / Wildland, 2020, dán, 89 perc

A film eredeti dán címét úgy lehetne lefordítani, hogy „hús és vér” – kicsit költőibb közhellyel, a vér, ugyebár, nem válik vízzé. És tényleg nem: az asszisztensből lett rendező Nordahl debütfilmjében olyan helyzetbe helyezi fiatal főhősét, amelyben felvillan valami a bűn genetikájából, öröklődéséből. Amikor a film 17 körüli protagonistája, Ida (Sandra Guldberg Kampp ügyes bemutatkozása) megárvul, a gyámhatóság a nagynénjénél, Bodilnál (a mindig nagyszerű Sidse Babett Knudsen) helyezi el. A leányzónak lassan, de biztosan derengeni kezd, hogy az anyja miért nem tartotta különösebben gyakran a kapcsolatot a nagynénivel: Bodil családi üzlete az uzsora, fiait pedig behajtónak használja. Szinte semmit nem tudunk Ida eredeti családjáról, de a nagynénié egy cseppet sem az a tipikus visszafogott dán família, mondhatni minden sztereotípia lepattog róluk: szőkéknek szőkék ugyan (kivéve a valószínűleg jóindulatú, de mégiscsak zavaró félrecastingolás egyik szembeszúró példáját, Besir Zecirit), de szinte olaszosan harsányak, szájon csókolják a matriarchát, s különösebben nem pironkodnak azért, mert erőszakkal keresik a kenyerüket.

A film Ida öntudatra ébredésének/beletörődésének története – és ha kétségeink lennének afelől, hogy ez akkor most Stockholm-szindróma vagy a genetika felvállalása, a rendező az új élet megfogantatásával és megszületésével egyértelműsíti a dolgokat. Nőneműként egy ilyen családba érkezni nyilvánvalóan két- vagy inkább háromélű: dolgozó lesz belőle, here, vagy új méhkirálynőnek nevelődik? A család imperatívusza lesz Ida fejlődéstörténetének legfontosabb tanulsága. Első blikkre műfajinak tűnő, de erős pszichológiai alapokon nyugvó bűndráma ez, nagyszerű színészi alakításokkal, a dánoktól mára méltán elvárt feszességgel – ha az egyéniség egyelőre még nem is süt Nordahl és David Gallego operatőr képeiből. (jbn)

Még vetítik: augusztus 6., csütörtök, 21:30, USAMV (az Állatorvosi Egyetem kertje)


Zoé Wittock: Jumbo, 2020, francia, 93 perc

Az első szerelem és a szülő-gyermek kapcsolat kérdéseit egyedi és rendezőt próbáló módon közelíti meg a belga Zoé Wittock első nagyjátékfilmjében. A Portré a lángoló fiatal lányról szerelmes festőnőjének szerepével ismertté vált Noémie Merlant ismét ellenállhatatlanul fellángoló érzelmek rabja lesz, a markáns barna szempár vonzalmának tárgya azonban most tényleg tárgy: Jeanne egy körhintába lesz szerelmes. A huszonéves, félénk, magába forduló lány egyedül él megkeseredettségét túlzott energikusságával leplező anyjával, és a jelek szerint egyszerűen nem jönnek be neki az emberek: akkor a legboldogabb, amikor munkahelyén, a vidámparkban, ahol éjjeli váltásban dolgozik takarítóként, végre egyedül maradhat.

Az első jelenetben még azt hihetnénk, hogy a francia filmtörténet legszerethetőbb félszeg karaktere, Amélie éled itt újra, de hamar kiderül, hogy ez a film nem az a játékos-kedves mese, Jeanne sokkal bizarrabb, nehezebben lenyelhető karakter. Ez akkor válik igazán nyilvánvalóvá, amikor kezd kibontakozni szerelme a park új attrakciója, a hatalmas, színes lámpákkal felszerelt mechanikus körhinta iránt. Zoé Wittock nem nagyolja el a szokatlan ember-gép kapcsolatot, van itt minden, enyelgés, veszekedés, féltékenység, és igazán emlékezetes, gépolajban tocsogó szexjelenet. Mindez könnyen elcsúszhatna a nevetségesség felé, ha nem lengené be Jeanne tragikus és elemi vágya az anyai elismerésre és szeretetre: a lány első dolga, hogy szerelmét anyjának is „bemutassa”, a reakció pedig sejthető. A Jumbo nem annyira a természettől elidegenedett ember vagy a tárgyfetisizmus jelenségének boncolgatása, inkább a szülő-gyerek kapcsolatról szól, amelyben Jeanne bizarr vonzalma behelyettesítő bármivel, ami igazi próbatétel egy anyai szív számára. (zse)

Még vetítik: augusztus 4., kedd, 23:45, Báthory


Tim Mielants: De Patrick / Patrick, 2019, belga, 97 perc

A pár rövidfilm és számos sorozatrész (Peaky Blinders) után nagyjátékfilmmel jelentkező fiatal flamand rendező, Tim Mielants debütje olyan, mint egy Coen fivérek rendezte tragikomikus, szubverzív, (anti)felnövéstörténet. A címszereplő, egy belga, nudista-naturista kemping vezetőjének kissé együgyű fia olyan, mintha az amerikai filmes testvérpár egyik legérdekesebb figurája lenne. A lassan 40 éves Patrick rutinos életét két dolog borítja fel: meghal az apja, ezért a nyakába szakad a telep vezetése, de legnagyobb problémája mégis az, hogy eltűnik makulátlan, pedáns barkácsműhelyéből az egyik kalapácsa. Olyan elszántsággal vág neki a nyomozásnak, mint Lebowski a szőnyegkeresésnek.

Elfojtott gyászodüsszeiája és nyomozása a kemping területén konfrontálja ennek a mikrovilágának szintén csodabogár szereplőivel. Mondani sem kell, hogy ennek az „utazásnak” mi a célja: a film elején a vízben semmittevően lebegő Patricknek ki kell mozdulnia komfortzónájából, meg kell magát emberelnie, de hiába próbálkozik, az univerzum nem az ő oldalán áll, ahogy Coen-féle balga férfiak oldalán sem szokott, gondoljunk csak Barton Finkre, Jerry Lundegaardra (Fargo) vagy Llewyn Davisre.

Annak ellenére, hogy ténylegesen arcbamászó a Coen-hommage (a már említett fura mellékszereplők; a valóságtól pár centire elemelt furcsa, egyedi univerzum; a nemmindennapi mindennapinak ható kezelése, avagy jelen esetben a deszexualizált meztelenségé; a banális agresszió; a férfiasság válsága; a Roger Deakins-féle kamerahasználat; a folk-rock dalok beemelése), a Patrick igazán frissnek és egyedinek hat, a versenyszekció egyik legkülöncebb teremtménye. (nsze)

Még vetítik: augusztus 5., szerda, 23:45, Báthory

 



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.