Ezt láttuk a 19. TIFF-en 3.

Beasts Clawing at Straws; Balekok a pácban / La odisea de los giles / Heroic Losers; Atlantis; Totul nu va fi bine; Profu'

Félidőnél tart a TIFF, felpörögnek tehát a mini-filmajánlók is: íme öt film, amit még meg lehet nézni a fesztivál alatt. Van, amit érdemes is.

Kim Yong-hoon: Beasts Clawing at Straws, 2020, dél-koreai, 108 perc

[telehold] A 2011-es japán krimiregény alapján készült, kb. Szalmaszálba kapaszkodó barmok címmel fordítható dél-koreai film úgy kezdődik, mintha egy korai Tarantino- vagy Coen-filmet néznénk: egy titokzatos, pénzzel tömött YSL-táska útját követhetjük a főcím alatt és utána, mígnem egy nyomorúságos életvitelű szaunai takarító meg nem találja a vendégeknek fenntartott öltözőszekrények egyikében. Hezitál, hiszen nagy szüksége lenne ugyan a pénzre, de annál több benne az emberi tartás. Egyelőre. Aztán az a fránya pénz szinte önbeteljesítő jóslat módjára sodor mindenkit végzetes bajba, aki hozzáér vagy megkívánja – van a filmben egy vagy két femme fatale, de az igazi famfatál az a pénz marad. A könnyű meggazdagodás ígérete vagy illúziója, mint Dél-Korea eddigi talán legnagyobb filmsikerében, a Parazitákban. Debütfilm lévén ennek az alkotásnak is helye lehetett volna a versenyprogramban – főleg, hogy ugyanabból az idei rotterdami Tiger szekcióból került át a versenybe pl. a kínai film is –, de hát valószínűleg túl műfajinak ítéltetett.

Igaz, ami igaz: Kim Yong-hoon még nem bánik olyan magabiztosan karaktereivel, mint egy veterán rendező. Ahol megbizonytalanodik, ott hagyja, hogy a műfaji sémák vegyék át az irányítást, és ettől – no meg a fejezetekre bontás miatt – az említett halovány Tarantino/Coen-jelleg mindvégig ott érződik a filmben. A másik, ami miatt az amerikai párjai mellé lehet helyezni a polcon, az a fekete humor. A főhősök közül nemigen kerül egy se, akivel olyan istenigazából lehetne szim- vagy empatizálni, így különösen jólesik látni – általában véres, de gyors – meglakolásaikat. Frappáns a cím is, hiszen a pénz mindenkiből kihozza az állatot, a bestiát, a barmot: amilyen gyorsnak látszik a felhőtlen meggazdagodás (talmi) ígérete, annyira gyorsan vetkezzük le emberi – fiúi, anyai, szeretői, állampolgári, rendőri – mivoltunkat. Voltak már jobb koreai filmek is az elmúlt évek alatt a TIFF-en, de a Beasts hozza az elvárt minimumot, ha nem is bizonyul olyan szédítő érzéki és morális hullámvasútnak, mint amennyire megszoktuk az ország filmtermésétől. (jbn)

Még vetítik: augusztus 7., péntek, 22:00, Echinox


Sebastián Borensztein: Balekok a pácban / La odisea de los giles / Heroic Losers, 2019, argentin-spanyol, 116 perc

[szupernóva] Mindent láttunk már hollywoodi filmben, ami ebben az argentin-spanyol koprodukcióban történik, nincsenek új fordulatok, és alig vannak igazán izgalmas jelenetek. Mégis jól megcsinált, önfeledten szórakoztató, sajátos hangulatú, remek ritmusú, fergeteges vígjátékot kapunk a tévésorozatokon edződött Buenos Aires-i rendező ötödik egészestés munkájaként, s ez elsősorban a dialógusoknak és a jellemrajzoknak köszönhető. Egy kisváros néhány lakója összeadja minden félretett pénzecskéjét, hogy közös vállalkozásba foghasson. Nem balfékok, csak épp kicsit kilógnak a társadalomból, mert eljárt fölöttük az idő, vagy szegények, vagy nonkonformisták, vagy nem tudnak bánni a pénzzel, vagy… kissé bugyuták. Nem sejthetik, hogy a gazdasági válság kitörése előtt állnak, úgyhogy letaglózza őket a hír, hogy egyik napról a másikra elveszítik a teljes összeget. A pletyka azonban a legjobb hírforrás egy kis közösségben: kiderül, hogy egy jól informált ügyvéd kivette a bank minden készpénzét, és most egy feltörhetetlen bunkerben rejtegeti. Mit tehet a sok károsított? Vagy egymásnak esnek, vagy összefognak, és meglopják a tolvajt. Kell hozzá egy kis magánnyomozás, egy jó terv (ötletet lehet csórni Peter O’Toole-tól!), néhány álca-napszemüveg (ahogy a filmekből eltanulható), pár doboz dinamit, meg egy túlméretezett markológép, ami mintha a Verdákból döcögött volna elő.

Kissé hosszúra nyúlik a drámai bevezető, de az alatt kapnak mélységet a szereplők. Kell még egypár jól bevált geg, néhány nagyon eltalált karakter, egy csapat jó színész, egy csomó filmes idézet – és kész is a kopott-poros, nyers humorú, cirkalmasan káromkodós, érzelmes, de kicsit sem szirupos, spanyol Ocean’s Eleven. Borensztein nyilvánvalóan nem akart műfajt vagy filmnyelvet újítani, csak egyszerűen szórakoztatni – és az sikerült is neki. (bk)

Még vetítik: augusztus 9., vasárnap, 23:45, Hója-erdő


Adrian Pîrvu és Helena Maksyom: Totul nu va fi bine, 2020, román-ukrán, 82 perc

[román napok] A Totul nu va fi bine (kb. Semmi nem lesz rendben) egy megrázóan személyes dokumentumfilm, amely érzékeny vizuális naplóvá alakul át a játékidő folyamán. A szereplőként szintén megjelenő rendezőpáros a csernobili atomkatasztrófa egészségügyi utórengését vizsgálja, saját múltját is a narratívába ékelve. Adrian édesanyja 1986-ban, terhesen Ukrajnába látogatott, amikoris közbeszólt a történelem. Fia vakon született és bár különböző műtétek révén egyik szeme visszanyerte a látását, azóta is súlyos glaukómával küzd. A kijevi Helena sokkal visszafogottabb kórtörténetét illetően, de annyi bizonyos, hogy komoly csontproblémákkal és krónikus fájdalommal száll szembe nap mint nap.

A Totul nu va fi bine az ismeretterjesztő és az oknyomozó dokumentumfilmek kombinációját sejteti, ellenben a film dramaturgiája és intim hangulata hamar ráébreszti a nézőt arra, hogy az alkotók szoros kötődése a témához lehetetlenné teszi az objektív nézőpontot. A home video jellegű képi világ és a film hőseinek lehengerlő őszintesége olyan bensőséges élményt szül, ahol a road-movie elemek is a belső utazásra helyezik a hangsúlyt. Adrian és Helena turistáskodnak Csernobilban, valamint hátrányos helyzetű embereket ismernek meg Ukrajnában és Fehéroroszországban, a hasonló történetekkel találkozva pedig önmagukhoz és egymáshoz kerülnek közelebb. A Pîrvu-Maksyom páros debütálása alaposan próbára teszi a könnycsatornákat és ha a film ritmusában és történetvezetésében nem is a legjobb, a végeredmény egy megható vallomás az (ön)elfogadás rögös útjáról. (fb)

Még vetítik: augusztus 5., szerda, 23:45, UBB (Babeș-Bolyai főépület)


Valentyn Vasyanovych: Atlantis, 2019, ukrán, 106 perc

[határok nélkül] A 2019-es velencei filmfesztivál Horizontok szekciójában az ukrán Valentyn Vaysanovych Atlantisza távozott a fődíjjal. Vaysanovych roppant kevés személlyel osztozott a sikeren, lévén, hogy a közel kétórás alkotásnak egyszemélyben írója, rendezője, fényképezője, vágója és részben producere is, kevesen mások vitték a kisebb feladatokat. Nagyjából ez az arány köszön vissza a vásznon is a színészek körében, ugyanis elsöprően javarészt a kelet-ukrán háborút valóságosan megjárt Andriy Rymarukot követi a néző a durván kiégett poszt-apokaliptikus tájban, amint céllövészetet gyakorol (ez hol társas tevékenység, hol nem), szétrombolja egy szoba berendezését, vizet szállít, hullákat tesz-vesz (ez is társas tevékenység), romok között bóklászik, életet ment, fürdik, szeretkezik (társas, nyilván), idomul a mérgezett környezethez. A harsány háborúellenes kiáltványként súlyosan velőig hatoló Atlantiszt a kritika az utóbbi évek legjobb ukrán filmjeként ünnepli.

2025-ben járunk, a kelet-ukrán háború után kerek egy évvel, de reményre vagy újjáépítésre – ami háborúk után rendszerint várható – semmi esély. A fegyveres pusztítás ugyanis szétbarmolt minden talpalatnyi zöldet, az oroszok pedig meg is mérgezték a vizet, ami előreláthatóan sosem lesz már iható. Sergiy (a bakatermetű magas és vaskos Rymaruk) egy év után sem bír kijönni a katonáskodás zsigeri állapotából, és a háború okozta nyíltszíni siralomház szürke díszleteiben bolyong, amikor nem az öntődében heggeszt. De az öntődét egy orwelli pillanatban (hatalmas képernyőről szól le a befektető, mint maga a Nagy Testvér) bezárják, így Sergiy elszegődik vízszállítónak, majd maradék szabadidejében a föld alól sűrű tömött sorokban előkapart ukrán és orosz hullák azonosításában és újratemetésében segédkezik. Vaysanovych kamerája távolságtartóan, kimérten és szenvtelenül keretezi a macsó tájat és a férfias ténykedéseket, hosszan kitartó snittekben hagyja történni mind az új „hétköznapi” rituálékat, mind zajlani a hullaazonosítási procedúrát, aminek során a boncolók patikai unalommal mondják tollba a múmiaszerű vagy még fullasztóan bomló holttestek származékait és jellemzőit, miközben a látvány gyomorszorító. A disztópia szemközépig ér, eluralkodik, fázunk tőle, lefullasztja és porrá préseli a normalitás reményének utolsó csíráját is, s a háború felfoghatatlan őrületéről értekezik éppen úgy, ahogyan arról szükséges: zene és színek nélkül, a kilátástalanság hangsúlyozásával, a rothadás és arctalan elmúlás értelmetlenségének rekeszizomba markoló tudatosításával, halálos komolyan gondolva minden kockáját. (fsz)

Még vetítik: augusztus 8, szombatról vasárnapra virradó éjfél (00:00), Báthory


Alex Brendea: Profu’, 2019, román, 83 perc

[román napok] Nem tabusított kérdés mára már, hogy a román közoktatás úgy rossz, ahogy van. A tanárok alulfizetettek, ettől motiválatlanok, a tananyag túl nagy, elmélyítéséhez nincs idő, a megújulásra képtelen pedagógia nem tudja felvenni a versenyt az online figyelemeltereléssel és a szórakoztatóipar termékeivel, a diákok kifelé kacsintanak, számosan közülük a külföldön dolgozó szülők nélkül kénytelenek érettségire készülni. Ezt Dorin Ioniță besztercei matektanár évekkel ezelőtt szívbaj nélkül felismerte, amikor az iskolai munkanapok végén hazatérve hosszú sorban kígyóztak lakása előtt a különórákat igénylők. Kiugrott tehát, és átigazolt maszek matektanárnak, nevelői-oktatói attitűdjét a közvetlenséghez és a megértéshez igazította. A lakás nagyobb szobájából echte iskolatermet varázsolt, nagy fekete táblával, leharcolt székekkel és asztalokkal, s a dohogó kályhában a tüzet a környékről összeguberált hulladékkartonnal és -rekeszekkel táplálja.

Ioniță nem oktat a szó klasszikus, tantermi értelmében, hanem feladatokat oldat, javítja és magyarázza a hibákat, de legfőképpen jelen van, részt követel magának puhán és érzelemteli közeledéssel a gyermekek fejlődésében, néha egészen különös módszerrel, amelyet el is árul a kamerát tartó Alex Brendeának: magához csalogat egész baráti köröket, állandóan figyeli a csoportdinamikát, és úgy alakítja, hogy a gyermekek a szűk baráti környezet valamely szorgalmasabb fiatalját válasszák példaképnek. Mindez mellé a jövőről valóságos képet vázol, nem ideologizál, nem ijesztget, továbbá pedig, ha szükséges, állja az egyetemi iratkozás díját. Együtt étkezik velük, minden idejét nekik szenteli, bármikor átjavít és irányt mutat. Amikor napozik az első emeleti ablakon kilépve a bádogtetőn, akkor is fogadja az átnézésre váró feladat megoldását. Innen tovább nem meglepő, hogy a neveltjei átlag kilencesre érettségiznek, hogy az egyetemre bekerültek mindig visszatérnek, és a polcok roskadoznak a felnőttkorba és zsíros állásokba jutott egykori hálás tanulók neki ajánlott doktori disszertációitól. Brendea alázattal keretezi a joviális életfilozófiával megáldott, kerekded, kissé csipkelődő, de a határokat sosem átlépő, hivatásában következetes és mély barátsággal közeledő, a szó legszorosabb értelmében „dascăl” urat (amelynek legközelebbi magyar megfelelője a „nevelő”, de így nem teljes). És ugyan ki ne tanulna úgy jókedvvel, ha a feladatlap dúcaként egy alvó szénfekete macska császári engedélyével használhatja a bundás hasat? (fsz)

Még vetítik: augusztus 5., szerda, 21:30, Coșbuc



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.