Ezt láttuk a 19. TIFF-en 5.

Rialto; Adults in the Room; Charlatan; The Painter and the Thief; Grădina sovietică

Az utolsó versenyfilmet ebbe a finomvegyesbe (görög miniszter által írt gazdasági-politikai drámától galád hruscsovi terv leleplezéséig minden van itt) rejtettük el!

Peter Mackie Burns: Rialto, 2019, ír, 90 perc

[verseny] A Rialtóban a boldogságot törvényszerűen a szégyenérzet követi, megváltásról pedig még álmodni se lehet. A film főhőse, Colm (Tom Vaughan-Lawlor) a játékidő alatt apró darabokra morzsolódik, ahogyan társadalmilag elvárt szerepei dekonstruálódnak. Mintha mindig is pengeélen táncolt volna, Colm sorra kudarcot vall családapaként, férjként, fiúként és alkalmazottként. Kissé megkeseredett, de kiszámítható hétköznapjainak int búcsút, amikor összehozza őt a sors Jay-jel (Tom Glynn-Carney). A találkozásuk révén Colm szembekerül mélyen elnyomott, látens homoszexualitásával, ezzel szemben a fiatal Jaynek csak pénzre van szüksége. Így fogantatik meg kapcsolatuk, amely egymás érzelmi és anyagi kihasználására épül.

A Mark O’Halloran Trade című színdarabján alapuló forgatókönyv meglepetésfaktorja alulról üti a zérót, ezért a Rialto lassú hánykódásnak bizonyul a kilátástalanság tengerén. A dramaturgia laposságát ellensúlyozva Vaughan-Lawlor kifinomult érzékenységgel formál meg egy olyan karaktert, aki egyik pillanatban a patriarchális rend kártyáját játssza ki, míg a másikban szemérmesen kapaszkodik apadhatatlan szexuális vágyaiba és önsajnáló alkoholizmusába. A képi világ szintén magával ragadó és ebben nem keveset segít Dublin Rialto névre keresztelt kikötőnegyedének sajátos atmoszférája. Ezzel együtt Burns második nagyjátékfilmje mégiscsak csalódás, egy íztelen kálvária, ahol a mondanivaló elsikkad az erőltetett kártyaomlás közepette. (fb)

Még vetítik: augusztus 7., péntek, 21:30, Báthory


Constantin Costa-Gavras: Adults in the Room, francia-görög, 2019, 124 perc

[3×3] Costa-Gavras legújabb alkotásával megszokott formáját hozza, ismét egy szókimondó politikai vitafilmet rendezett. A téma most kicsit talán személyesebb, hiszen a görög gazdasági válság 2015-ös eseményeivel foglalkozik Jánisz Varufákisz közgazdász-politikus Adults in the Room: My Battle With Europe’s Deep Establishment című könyve alapján. 2015 januárjában Görögországban kormányváltás volt: az új miniszterelnök Aléxisz Cíprasz, az új pénzügyminiszter Jánisz Varufákisz lett – a film kettejük „kalandjait” követi végig Athéntől Brüsszelig, tárgyalásaikat a trojkának nevezett hitelezőkkel (az Eurózóna, az Európai Központi Bank és a Nemzetközi Valutaalap). A közel sem egyszerű és átlátható történet lényege, hogy a már évek óta válsággal küzdő Görögországnak 2015. júniusában újabb segélycsomagra lett volna szüksége, ám Varufákisz (és az általa képviselt kormány) nem jutott megállapodásra a hitelezőkkel. A hosszas vita abban csúcsosodott ki, hogy a görög kormány népszavazást írt ki 2015. július 5-ére a hitelezők utolsó csomagjáról. Bár a nép többsége nemmel szavazott, a görög parlament kénytelen volt elfogadni a csomagot. A film nagyrészében a zárt ajtók mögötti tárgyalásokat, a lakások biztonságában tartott rögtönzött megbeszéléseket látjuk: épp csak hallunk az európai fejesekkel folytatott telefonbeszélgetésekről, akik fel-feltűnnek archív felvételeken a tévében, ezzel is fokozva a hitelességet – vagy a hitelesség látszatát.

Az Adults in the Room nem egy könnyed film. Az ember úgy érzi utána magát, mintha végighallgatott volna néhány kurzust közgazdaságból vagy nemzetközi kapcsolatokból, csak úgy futtában megismerve, jó esetben meg is értve a folyamatokat. Ám Costa-Gavrast nem csak azért szeretjük, mert tud súlyos politikai drámákat, thrillereket rendezni, hanem mert azt is tudja, hogy mikor és hogyan oldja ezek feszültségét. Az Adults in the Room sorsfordító és történelmet író vitáiba is ügyesen csempész humort, teremt olyan helyzeteket, párbeszédeket, amin képes felnevetni a néző. Christos Loulis és Alexandros Bourdoumis, a film két főszereplője zseniálisan lettek kiválasztva: játékuk által félreismerhetetlenül elevenedik meg a két görög politikus. A politikai töltet, illetve a (látszólag) nyílt állásfoglalás miatt, a Nemzetközi Valutaalap és Európai Uniói (látszólagos) kritikája miatt, a film természetesen megosztó: van, aki kígyót-békát hord rá, más meg hozsannázik előtte. Ám fontos hangsúlyozni, hogy az állásfoglalás látszólagos: míg a film alapját jelentő könyvben Varufákisz tényleg kritizál, addig Costa-Gavras elsődleges célja arra rámutatni, hogy milyen nehéz és lehetetlen helyzetben volt a görög kormány 2015-ben, hogy igazából nem voltak jó vagy rossz döntési lehetőségeik, csak sürgősek. Ez a film akkor is izgalmas, vagy akkor igazán izgalmas, ha a néző képes politikai állásfoglalás nélkül nézni: személyes emberi drámákról, belső vívódásokról, nevetséges játszmákról szól. Az Adults in the Room nem egy többször-megnézős film, nem egy katartikus művészeti élmény, de nem is ez a célja. Kicsit kell előtte olvasni, s ha túl tudunk lendülni az első húsz, vontatott percen (a 124-ből), akkor élvezetes mozizást jelenthet. (tgi)

Még vetítik: augusztus 9., vasárnap, 23:45, Bánffy-palota


Agnieszka Holland: Charlatan, 2020, cseh, 118 perc

[szupernóva] A veterán, az európaitól a hollywoodiig mindenféle filmgyártási rendszert ismerő lengyel, de FAMU-növendék Agnieszka Holland ezúttal cseh filmet készített cseh színészekkel, cseh alapanyagból: Jan Mikolášek egy gyógyító volt a múlt század közepe táján, aki (orvosi diploma híján is) közembertől államelnökig mindenféle embert gyógyított, de ennek ellenére – vagy pont ezért, homoszexualizmusa mellett – szúrta a frissen hatalomra került kommunista potentátok szemét, akik koholt vádakkal (hogy ugyebár tudniillik sarlatán) dutyiba zárták. Nem tudni, hogy a nyilvánvalóan válogató-szűrő és romantizáló forgatókönyvben mi az, ami a tényleges valóságban gyökerezik, és mi csupán szerzői fantazmagória, de az Ivan Trojan által nagyszerűen megformált Mikolášek már-már mitikus magasságokba emelkedik a filmben: a vizeletminta egyetlen megtekintésével megmondja, hogy ki milyen betegségben szenved vagy nem szenved, sőt, még azt is, hogy mikor fog meghalni. A még menthetőket gyógynövényekből főzött teákkal kúrálja, meglehetősen nagy sikerrátával, így nem csoda, hogy magánszanatóriuma kapujában hosszú sorok kígyóznak.

Mikolášek egyfajta Doktor House-átirat lesz a filmben: morcos, szinte soha nem mosolygó, saját szabályai szerint élő zseni, akiről nehéz eldönteni, hogy tényleges humanizmusból, együttérzésből segít a betegeken, vagy pedig mintegy kihívásként tekint rájuk, mert sajnálná isteni tehetségét elpazarolni. Azért az első a valószínűbb, erről tanúskodik random időközönként támadó adományozókedve, és ezt próbálná megmagyarázni a sok-sok flashback, ami által füvesember-gyógyítónk fejlődéstörténete kibontakozik. Ami House-nak a fájdalomcsillapító, Mikolášeknek fiatalabb asszisztensével, Palkóval (Juraj Loj) való viszonya, ettől lesz támadható és zsarolható, és végül ennek a viszonynak a függvénye lesz szabadulása vagy rabsága. Komplex karakterről szóló, szépen megcsinált, de unalmas, avíttas filmnyelven szenvelgő kosztümös mozi ez, végsőroron dramaturgiailag amolyan közép-Netflix-minőségre van belőve, hogy a cseh publikum számára is elérhető legyen, egy amerikai néző se kattintson el róla, de a fesztiválközönség se tépje ki a moziszékek karfáit tőle. Nem is fogja, mert közben elalszik. (jbn)

Még vetítik: augusztus 9., vasárnap, 23:45, USAMV (az Állatorvosi Egyetem kertje)


Benjamin Ree: The Painter and the Thief, 2020, norvég, 102 perc

[what’s up doc] Benjamin Ree szabadúszó újságíróként a műkincsrablások történetébe ásta bele magát. A Google dobta fel neki az oslói kortárs művészeti galériában történt műkincsrablást, ahonnan 2015-ben Barbora Kysilkova két nagyméretű hiperrealista festményét lopták el. A fiatal norvég rendező először csak egy rövidfilmet akart készíteni a nyomozásról, de a cseh származású festő és az oslói tolvaj szokatlan kapcsolata érdekesebbnek tűnt számára, így végül a krimiszál helyett inkább az emberi kapcsolatokra helyezte a hangsúlyt. Barbora a tárgyalóteremben kérte fel festményei elrablóját modellülésre, majd kapcsolatuk egyre jobban elmélyült, Bertil képei állandó szereplője lett. Ree három évig követte a furcsa párost, akik között, a gyakori érzelmi hullámvölgyek megélése mellett, nem mindennapi barátság szövődött. Barbora végtelen empátiával közelített a drogfüggő sráchoz, bár az évek során mindketten jelentős változásokon mentek át. Végigkövethetjük, ahogy a csontsovány, zavaros tekintetű Bertil börtönbe kerül, itt kezdi újra összerakni az életét, Barbora pedig súlyos anyagi gondjai mellett párkapcsolati válságát is kezelni próbálja.

Benjamin Ree dokumentumfilmje kíváncsiságról, barátságról, empátiáról, a művészet terápiás hatásairól szól. Mindez persze borzasztó elcsépelt is lehetne, de a rendező úgy vezet végig ezen a nem mindennapi sztorin, hogy nem esik bele a túlbeszélés vagy szépelgés csapdájába. A dokumentumfilm erőssége, hogy a rendező nem spórolta ki a szereplők bemutatására, a kapcsolatuk alakulására szánt időt, három évig követte őket, így barátságuk nagyon sok árnyalatát képes megmutatni. ()

Még vetítik: augusztus 9., vasárnap, 21:30, unitárius püspökség


Dragoș Turea: Grădina sovietică / The Soviet Garden, 2020, román, 76 perc

[román napok] A moldovai Dragoș Turea alapos, részletes, de elsősorban igazán oknyomozói szempontból érdekes dokumentumfilmmel debütált. Míg ország-világ ismeri a náci Németországban elkövetett kollektív emberiségellenes tettek és „humánmérnökösködések” lajstromát, kezdve a Mengele tevékenységeitől a Lebensborn-féle áriatenyészetig, addig a szovjetek ilyen és ehhez hasonló tevékenységei kevésbé mediatizáltak, a köztudat számára nem annyira ismeretesek. A Soviet Garden pedig a Tarzan tojásai c. dokumentumfilm nyomdokain lépegetve újabb adalékot szolgáltat a Szovjetunió múltjának bestiáriumához.

A hruscsovi időkben kitalálták, hogy valamiféleképpen radioaktív sugárzással kellene stimulálni a mezőgazdasági termelést, hogy a nem túl apró szovjet blokk népét megetessék, illetve – s talán legfőképp – a hidegháborús technológiai versengés szellemében fel tudjanak mutatni valami újabb forradalmi Nyugatnak, mondjuk egy húsz kilós dinnyét vagy egy három méteres kukorica-növényt. A titkos nukleáris kísérletek terepe Moldova lett, ahol a sugárzásnak kitett települések lakói máig nyögik a következményeket. A Soviet Garden tömör 74 percében habár kissé túlburjánzanak a nagyközönség számára unalmas, radiológiai terminus technicusokat és eljárásokat prezentáló részek, de Tureának nem lehetett könnyű dolga, hiszen ismeretlen terepet próbált meg felderíteni, megszólaltatott a rákos daganatokat megúszó munkásokat, s még a kísérlet egyik vezetőjét is megpróbálta szembesíteni, illetve archív felvételek tömkelegét halmozta fel. A történelem eme ismeretlen dimenzióját elénk táró Soviet Garden legmegdöbbentőbb információja mégis inkább a jelent tükrözi: szinte felfoghatatlan, hogy egy, már a korában sikertelennek bizonyult, az emberi életre meglehetősen veszélyes eljárást mai napig is alkalmaznak. (nsze)

Még vetítik: augusztus 8., szombat, 21:30, Bánffy-palota



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.