Ezt láttuk a 20. TIFF-en

#dogpoopgirl; Fils de plouc / Mother Schmuckers; Viaje al cuarto de una madre / Journey to a Mother’s Room

Aki nem először tiffezik együtt velünk, annak talán feltűnt, hogy idén visszafogtunk egy kicsit az „ezt láttuk”-cikkekből a hosszabb kritikák javára. Nos, azért vannak idén is filmek, amelyekről nem kell eposzokat írni, de elmenni se lehet mellettük szó nélkül. Íme.

Andrei Huțuleac: #dogpoopgirl, román, 79 perc, 2021

[Román napok] Egy, valahol az X generáció és a milenniálok közé rekedt csaj (Andreea Grămoșteanu) örökbefogad egy menhelyi kutyát. A jószág már első hazaútján összehányja magát a metróban. Főhősnőnk – még tapasztalatlan lévén – nincs felkészülve nejlonzacskókkal meg effélékkel az ilyen esetekre, úgyhogy kínjában otthagyná a hányást. A metró utasai viszont ezt nem hagyják annyiban, hatalmas perpatvar kerekedik, amit valaki lefilmez és feltölt a Youtube-ra. Innentől a film megállíthatatlanul robog az össznépi káosz felé, amit az elsőfilmes, színészből lett rendező meglehetősen durva humorérzékkel turbóz fel mindenféle túlzásokkal, sokszor az ésszerű dramaturgiát is feláldozva egy-egy feketébbecske humorú jelenet kedvéért. Az eset egyébként egy megtörtént dél-koreai történetből inspirálódott, amit az első internetes shamingként, vagyis doxing-esetként tart számon az utókor, Huțuleac természetesen nemcsak eltúlozza és továbbgondolja, hanem bukaresti miliőbe is áthelyezi a cselekményt.

Maga a film olyan, mintha a népszerű álhír/viccoldal, a Times New Roman szerkesztői írták volna a forgatókönyvet Ruben Östlund felügyeletével: abszurd gegek, morbid balkáni humor, maró, tűpontos közéleti éleslátás. A fiatal rendezőnek nagy szerencséje volt ismeretségi körével: a közönségtalálkozón kiderült, hogy a legtöbb színész ismerőse, haverja, és bagóért vállalta el a szerepet – nos, nekik köszönhetően a film sohasem megy át túl gagyiba, hanem megmarad térdcsapkodós-szörnyülködős regiszterben, amit a filmvégi, majdhogynem szürrealista jelenet old fel ízlésesen. Annyira azért nem jó film, hogy megértsük, mit látott benne a moszkvai zsűri, amikor fődíjat adott neki, de a TIFF sok komolykodó filmdrámája mellett úgy hat, mint egy szelet kenyér a haldoklónak. Aki durva társadalomkritikán akar egy hatalmasat röhögni, és jól ismeri a román rögvalóságot, az jól fog szórakozni a #dogpoopgirl YouTube-esztétikát és a román tévécsatornák hírműsorainak élményanyagát egyaránt karikírozó 80 percén. (jbn)

Még vetítik: péntek, július 30., 15:30, Tisztimozgó (Cercul militar)


Harpo Guit: Fils de plouc / Mother Schmuckers / Pui de lele, belga, 70 perc, 2021

[Határok nélkül] Bár étvágygerjesztőnek semmiképp se nevezném, a belga rendezőpáros groteszkkel fűszerezett filmje előidézhet pár jóízű hahotázást. Annak ellenére, hogy az ürülék megsütése keserű szájízzel hagyhatja a nézőt, kezdőjelenethez és karakterleíráshoz pazar koncepció. Issachar (Maxi Delmelle) és Zabulon (Harpo Guit) a sztriptízbárban dolgozó édesanyjukkal (Claire Bodson) és January Jack nevű kutyájukkal tengetik kaotikus mindennapjaikat. January Jack eltűnése kizökkenti a testvérpárt kényelmes valójukból és arra kényszeríti őket, hogy a kutya nyomára bukkanjanak. Ha nem sikerül nekik, édesanyjuk kidobja őket a lakásból.

Harpo Guit és Lenny Guit első vígjátéka a belgiumi munkásosztály groteszk, erősen stilizált képét festi le. Ezen társadalom tagjai számára a mindennapi betevő megszerzése nagyobb aggodalmat okoz, mint emberi kapcsolataik minősége. A film dinamikáját leginkább egy akciófilmhez tudnám hasonlítani, ahol a gyors vágóképek diktálta ritmust egy-egy kitartott komikus jelenet, párbeszéd lassítja le. Azáltal, hogy ezt a ritmust a történet kibontakozásának gyorsasága is követi, a plot twist válik a film mozgatórugójává, néhol hiteltelenség forrásává. A komikum fokozása helyenként öncélúnak hat, emiatt a film egyetlen konkrétan megfogalmazott filozófiai kérdésén való elmélázást nehézkés komolyan venni. Anya vajon szeret engem? – hangzik el a kérdés. Bár a film végig empatizál a testvérpárral, s erre buzdítja a nézőt is, az édesanyjukkal való kapcsolatuk őszinteségének megkérdőjelezése empátia helyett sajnálatot idéz elő. Ennek ellenére a filozofálás ritmusa és az energikus stílus közötti kontraszt feszültséget teremt, így azután is képes fenntartani a figyelmet, miután a néző hozzászokik a film stílusához. Jóleső látni, hogy a néholi hiteltelenség ellenére a belga vígjáték arra törekszik, hogy a film energikus stílusa másodlagos maradjon, csupán médiumként szolgáljon arra, hogy egy komplex történet kibontakozhasson és a groteszk felszínre törjön. (mo)

Még vetítik: csütörtök, július 29., 21:30, Művész / Arta mozi


Celia Rico Clavellino: Viaje al cuarto de una madre / Journey to a Mother’s Room / Călătorie în camera mamei, spanyol, 95 perc, 2018

[San Sebastian] Az anya, aki gyermeke kezét elengedi, hogy az kirepüljön a nagyvilágba, úgy érzi, hogy egy korszak lezárult. A gyermek, aki anyja öléből a nagyvilág ölébe pottyan, pedig egy új korszak kezdetét érzi meg a levegőben. Ezen diszkrepanciát szükséges feloldania minden egyes szülő-gyerek kapcsolatnak, akár a szomszéd utcába, akár a bolygó másik felére költözik az új generáció. A spanyol elsőfilmes rendező, Celia Rico Clavellino erről az érzékeny váltásról mesél Journey to a Mother’s Room (Utazás Anya szobájába) című filmjében, ahol a fiatal Leonor – megelégelve spanyol kisvárosának kilátástalanságát – Londonban próbálna szerencsét. A frissen megözvegyült Estrella pontosan tudja, hogy Leonor nagy lépését támogatnia kell, ezzel együtt második gyászként éli meg lánya lehetséges távozását. Clavellino filmjében egy rendkívül minimalista, hétköznapi történet munkál, ami éppen egyszerűségéből nyeri erejét, azonban később ugyanezen koncepció teszi nyújtottá, ritmustalanná a film második felét. Mindazonáltal kiemelendő, hogy Clavellino mély empátiával kezeli karaktereit, anyja és lánya között nyoma sincs jó zsaru – rossz zsaru felállásnak, konfliktusaikban mindkettőjüknek megvan a maga igaza.

Ahogy arra a cím is reflektál, a Journey to a Mother’s Room helyszínek tekintetében is rendkívül szolid, a játékidő javát Estrella és lánya közös otthonában töltjük. Clavellino rendezése ezért idővel egy erőltetett szerzői manírrá válik, ami – a film realista törekvéseinek dacára – egyre inkább eltávolítja nézőjét. Felmerül a kérdés, hogy nem-e működött volna gördülékenyebben a történet, ha nem nagyjátékfilm, hanem kisjátékfilm formájában készül el? A kérdés költői marad, de annyi bizonyos, hogy a filmet pazar alakítások lakják be és ehhez mérten Clavellino valóban képes olyan karaktereket felépíteni és karaktereit olyan szituációkba helyezni, amelyekben mindannyian felismerhetjük magunkat. A Journey így végül hibái ellenére is eléri ki nem mondott célját, mégpedig azt, hogy a moziból kilépve felhívjuk édesanyánkat. (fb)

A filmet többé nem vetítik a TIFF-en.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.