Fábiánék szembesülései

Fábri Zoltán: Magyarok (1978)

Fábri Zoltán őszikéinek egyik lesikerültebb ciklusa a szabolcsi szegényparaszti Fábián család nemzedékeiről mesélő filmkettőse. Az apa első világháború utáni tragédiája (Fábián Bálint találkozása Istennel, 1981), s a fiú második világégés alatti rezignált vendégmunkás-története közül utóbbit forgatta le előbb a direktor. A Magyarok gyártásra beadott egyoldalas szinopszisa szerint a film szereplői „alacsony tudatszintű emberek, de természetes ösztöneik, ősi igazságérzetük… állásfoglalásra készteti őket, a döntő helyzetekben az áldozatok mellé állnak.”

A film bemutatáskor – és talán most is – a legnagyobb kérdése az volt, hogy vajon a szereplői tudták-e, mi történik velük? Vajon az évszakokra osztott dramaturgia csak azt erősíti, hogy a náci Németország közepére csöppent szatmári napszámos banda tehetetlenül az idő kiszolgáltatottja? S vajon ez a kiszolgáltatottság indok-e a magyarok „történelmi megaláztatottságára”, ahogyan a filmindító címadó József Attila-versidézet sugallja? Fábri az embereket felmenti, de az okokat nem boncolgatja. Közel 40 év után is bizonytalan a válasz.

A rendező az irodalmi életbe berobbanó és műveivel a móriczi szociografikusságot visszacsempésző Balázs József azonos című, 1975/76-os debütáló kisregényeire csapott le. A Balázs által jegyzett történeteket Fábri gyúrta egy eposszá, amelyből azért készült el előbb a „gyermek” története, mert úgy gondolta, az sikeresebb lesz. Valóban, a Magyarok az Új-Delhi és a Salamancai Filmfesztiválon is díjat nyert.

A szatmári faluba előnyös ajánlat érkezik: a világháború közepén (1943), elkerülve a besorozásokat, egy csapat summás – köztük Fábián András (Koncz Gábor) – birodalombeli vendégmunkát vállal. Nem sejtik, hogy ezzel valójában elébe mennek a háború rejtett hátországi borzalmainak: kiüresedett, magányos porosz apáknak (rosszul csengő Wagnert hallgat a „gazda”), francia hadifoglyok szenvedéseinek lesznek tanúi (akik a kastélyon túl „laknak”), de nem értik, hogy mi folyik körülöttük. A világnak nem fontosak, s a külvilág sem fontos számukra, pedig érdeklődnének utána, de az emberek már elidegenültek egymástól. Ha igazságtalanság éri őket, egymásért kiállnak, ha szenvedést látnak, oltalmaznak, mint például az érkező „polják” menekültek közül egy asszonyt. Vigaszért, értelemért olykor a templomba mennek. Mégis, ez a külvilág agyonnyomná őket, amikor társuk, Kondor Ábris (O. Szabó István) meghal és kijárják neki a tisztes temetést, vagy amikor hazatérve mégis megkapják a besorozást a férfiak és a frontra utaznak. Előbbi fordulat a regény fő motívuma, amelyben a háborús áldozatok rekviemje jelenik meg. A filmben egyszerre jár a halál és – Ilonka (Pap Éva), Fábián feleségének állapotában – a fogantatás. A sorsukat – amely ellen tehetetlenek – talán egyetlen belső szereplő ismeri, a kataklizmára figyelmeztető falusi bolond, Bacskó Bandi (Szilágyi István).

Apokalipszis-film-e a Magyarok? A tél-tavasz-nyár-ősz-tél dramaturgiai egységű váza 16 fejezetre épül, az idő kérlelhetetlen múlását mutatja e szikár struktúra, amelyben a történelem kereke baljóslatúan, visszafordíthatatlanul pörög. Ezt a teret járják be a szereplők, nem értelmezve a korszakot és következményeit. Fábri lassú, olykor kistotálokkal operáló képeiben sokszor szűkít, majd távolít – kiemelve ezzel olyan epizódokat, amelyekkel a szikár képeket megtöri és a nézőnek üzen: minden a végét járja már, a szereplők számára alig észrevehetően. Hasonló ellenpontozások az álomjelenetek, vagy a tengerparti „nyaralás” szcénájának végtelenséget sugalló tengerképe, amely a valóság végességével áll ellenpárban. A porosz táj, a vöröses téglákból kirakott gazdasági épületek ürességet árasztanak: hideg föld, nedves talaj, ahol még madár sincs, ha igen, az is csak varjú. E távolságtartás ridegnek tűnik, mégis szereplőik humanizmusa az egyetlen, amely miatt azonosulni lehet a csapattal. Mert a Magyaroknak nincs főszereplője – hiába van kiemelve belőle Fábián András figurája –, minden erény és minden akarat nélküli hiba a közösséget érinti: az eredményt is az „utolsó magyar” álomképében látjuk a Nyár epizódban. Ezekben az álomképekben keresi Fábri a bűnösség okát is. András apjának őrületét – melyet az váltott ki, hogy az első világháborúban embert kellett ölnie –, vagy a falusiak elátkozottságát. Ennek a sorsszerű hangsúlynak csúcsra járatása az a monológ, amely a németek bukását vizionálja, de csak azért, mert szövetségeseink: „A magyarokkal nem érdemes cimborálni.”

A kritika először dicsérte Fábri alkotását. Talán azért, mert meglepő volt, hogy se azelőtt, se azóta nem sokan foglalkoztak az 1890-es évektől egyre több hullámban zajló gazdasági kivándorlással. Akkoriban elvárt volt a „társadalmi érzékenység” formai megoldásainak elemzése, ezért méltatást kapott a „modern paraszti ábrázolás”, de túl pesszimistának minősítették a filmet. Fábri érezhette az ítészek sorainak jogosságát. A második rész (a Fábián Bálint…) már más formanyelvi megoldással, de lényegében megindokolja ezt a parafrazált turáni átkot. Míg a Magyarokban az éhhalál és a sorozás elleni védekezés az ok, amiért belekerül egy egész csapat a sorsszerűségbe, addig a Fábián Bálintban már saját démonjaival kell küzdenie a főszereplőnek: a háború gyilkossá tesz. Mindkét Fábiánt Koncz Gábor formálta meg, aki 1976 novembere óta volt a Vígszínház színésze, s akinek talán ez a legkultikusabb alakítása.

A filmet eredeti helyszíneken, az NDK-ban forgatták a DEFA segítségével. Gyártása gyors volt és Fábritól megszokottan „tábornokias”. A németek ’76 szeptember elején kapták meg a forgatókönyvet, miután augusztusban elfogadták a film forgatásának büdzséjét. A komolyabb előkészítések is decemberben kezdődtek el és 1977. január 18-án már az első, kinti forgatási nap zajlott. A négy évszakot átívelő történet ellenére 54 helyett 46 forgatási nap alatt, augusztus 12-én végeztek a magyarországi szcénákkal is, s a tervezett 16 milliós költségvetésből sem használtak fel mindent.1 Az eredeti kisregény, a filmnovella és a forgatási napló külön kötetben is megjelentek, ezért bárki nyomon tudja követni a film születését, amely (leszámítva a szabálytalan gépkocsihasználati ügyet) zavartalan volt.2

Jelentős film-e a Magyarok? Mára nehéz külön kezelni a Fábián Bálinttól. Lassú stílusa, kitűnő képi világa – Illés György – miatt néznivaló. Fábri még ezen kései filmjével lerakta a nyolcvanas évek magyar filmjeire jellemző „akadémizmus” (általában koprodukciós) filmfajtáját, amelyet Szabó István Mephistója (1981) vitt sikerre. Ám Fábri célja – hogy továbbgondolja a magyar parasztfigurát – lényegében nem sikerült. A paraszti világot tájékozatlan munkások összességének állította be, akiknek éppen emiatt nincs akaratuk. Ez a radikális szentencia inkább a Kádár-korszak hetvenes éveire jellemző világképet adja vissza. Nem volt egyedül ezzel a magyar filmművészetben, de az a jellegzetesség, hogy „butaságukat” csak az emberi humanizmussal próbálta ellensúlyozni, mára kissé szentimentálisnak tűnik. Vajon csakugyan minden „balsors közepette” emberségesek tudtunk maradni? A Fábiánék szembesüléseit feldolgozó filmkettős porosabb, de akadémikusan merev darabjai a magyar filmtörténetnek.


1 Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltár, XXIX – J – 4 MAFILM iratai, 213. doboz „Magyarok dialóguslista, jegyzőkönyvek.

2 Balázs József-Fábri Zoltán: Magyarok. Ötlettől a filmig, Magvető kiadó, Budapest, 1978.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.