Fecnire vésve

Szombat este zárult az 1. Film és Média Napok a Babeş-Bolyai Tudományegyetemen

A hétvégén online filmnapok formájában bemutatkozott a szélesebb nyilvánosságnak a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem filmszakának nemrég létrejött Magyar Film és Média Intézete. Bár a beszélgetések és előadások sorozatát nyilvánosként hirdették meg, és kívülállók számára is lehetőség nyílt kérdéseket feltenni a meghívottaknak, a rendezvény mégis nyilvánvalóan a hallgatóknak és a hallgatókról szólt – és ez így is volt jól.

A piszkozat az alap!

A csütörtöki program indításképpen példaképeket állított az egyetem mostani hallgatói elé: itt tanult szakmájukban sikeresen elhelyezkedett egykori diákok meséltek arról, hogyan alakult az életük az államvizsga óta: Bartincki Tamara Budapesten él, és a Semmelweis Egyetem Kommunikációs Igazgatóságának filmes csoportvezetőjeként dolgozik, Józsa Levente és Serar Szabolcs fényképész lett, Serestély Szilárd pedig televíziós operatőrként keresi a kenyerét. A beszélgetés az azt követő két vizsgafilmmel együtt visszanézhető az intézmény Facebook-oldalán, ahogy a rendezvénysorozat szinte minden online találkozója, köztük egy szintén ehhez a témához – az egyetem utáni elhelyezkedes kihívásaihoz – kapcsolódó pénteki beszélgetés is. A meghívott ezúttal Márkus András volt, aki reklámügynökséget vezet, és aki munkáltatói szemszögből beszélt és adott tanácsokat a pályakezdő fiataloknak.

A pályakezdő fiatalok között márpedig van néhány ambíciós és merész, aki Fecni címmel és Orbán Katalin televíziós műsorvezető és tanár szakmai útmutatása segítségével tévéműsort szerkeszt és vezet a Román Televízió kolozsvári stúdiójában. A Fecnit a két harmadéves műsorvezető, Miklós Mátyás és Becsky Tamás mutatta be, derűs beszámolójuk, bakiparádéjuk és enyhe lámpalázuk alapján két szimpatikus és tehetséges fiatal ambícióiba lehetett bepillantani.

Kör a négy fal között

A szombat délután elméleti síkra terelte az eseményt. Keszeg Anna előadása a közelmúlt tapasztalataira reflektált: a járványhelyzet miatt nemrég átélt „négy fal közé zártság” érzését járta körül. A kutató rámutatott, hogy a mindannyiunk által megtapasztalt állapot ábrázolása cseppet sem újkeletű a vizuális kultúránkban, sőt az egyes kultúrák közötti különbségek kiválóan tetten érhetők a megjelenítésük összevetése által. 

Keszeg Anna szerint az ún. television studies területe nagy lendületet kapott az elmúlt években, hiszen az utóbbi két évtizedben gyökeresen átalakult a televíziózás: minden eddiginél többfajta képernyőn fogyasztunk televíziós tartalmakat, és a médiapiacon egyre globalizáltabb szereplők, a streaming-csatornák jelentek meg. A televíziós tartalmak is egyre összetettebbekké váltak, egyrészt esztétikai szempontból vált jellemzőjükké a vizuális komplexitás, másrészt tartalmi szempontból is bonyolultabbá lettek: a mai tévésorozatok többé nem felszínes, torz világképet tükröző alkotások, sokkal inkább a világ összetettségének a bemutatására vállalkoznak.

A négy fal közöttiség kifejezésére kitűnően alkalmas a kamaradráma műfaja. Egy négy fal közé zárt karakter fejlődése összefügg a tér berendezésével, az ún. dizájnintenzitással, de egyes tévésorozatok ún. bottle episode-jai is belső kamaradrámákként működhetnek (utóbbira kiváló példa az Aranyélet 3. évadjanak a 7. része, a Seinfeld kínai étterem előterébe „zárt” epizódja, vagy akár a The Guilty című dán film, amelynek sztorija egy vészhívásra reagáló rendőr nézőpontjából bontakozik ki). Bár a börtönös témájú sorozatok is kézenfekvő példák lennének, ha a bezártság ábrázolásáról beszélünk, az előadó szerint mégis izgalmasabb megfigyelni, hogy miként jelennek meg a négy fal közé zárt társas kapcsolatok, a szakmai önérvényesítés, a mentális problémák, illetve pl. a pszichológusi szakma több országban remake-elt tévésorozatokban (a Be Tipul – a Terápia izraeli eredetije – vagy a Criminal szériákban, illetve a The Circle című valóságshow-ban), ugyanis az egyes nemzeti verziók összevetése valós társadalmi és kulturális különbségekre világíthat rá.

Díjak és műhelymunka a „talált tárgyak osztályán”

Keszeg Anna előadását rövid bejelentés követte. A karon készült vizsgafilmekből a hallgatók showreeleket vágtak össze, ezek versenyeztek egymással a tanárok alkotta szakmai zsűri előtt. A versenyt Simó Boglárka harmadéves hallgató nyerte a magyar tannyelvű tagozaton, a másodéves Silaghi Adelin munkája pedig a román tagozat legjobbja lett. 

Az intézet középiskolások számára meghirdetett, Élet a pandémia idején című fotópályázatán a kolozsvári Szabó Márk lett az első helyezett (az 500 lej értékű könyvjutalom mellett ezzel kiváltotta a karra történő felvételije első vizsgáját), a második díjat (és az oklevéllel járó 300 lejnyi könyvjutalom) a kézdivásárhelyi Pászka Róbert kapta. Mindketten 12. osztályos diákok.

A filmnapok gyakorlati tevékenységre is várta a filmszakos hallgatókat: Dorel Găină kolozsvári fényképész útmutatásai alapján fotózhattak egy fiktív (avagy stúdioban berendezett) talált „tárgyak osztályán”.

„Mindig kell egy személy, aki elviszi a balhét vagy átveszi a díjat”

A filmnapok „sztárvendége” Röhrig Géza volt, akit a hallgatók valószínűleg az Oscar-díjas Saul fia főszereplőjeként ismernek, bár a beszélgetésből egy rendkívül sokoldalú, öntörvényű és szabad lelkű művész portréja rajzolódott ki. A Saul fiáról ezúttal kevesebb szó esett, bár Erdély Mátyás operatőr kapcsán Röhrig felidézte, hogy egyes operatőrök szinte „anyai jelenlét”-et képviselnek apró, gondoskodó, biztató gesztusaikkal egy-egy forgatáson, a szetben „zsarnokibb” fellépésű rendezők mellett. 

A beszélgetésből kiderült, hogy Röhrig filmes pályafutása egy rendezőszakos felvételivel indult: Szabó István osztályába jutott be az SzFE-re, de Szabó csupán percekig volt az osztályvezetőjük. Bár leadta az osztályt, hagyott nekik egy száz filmes listát csupa filmtörténeti mérföldkő címével, amelyet megnézésre javasolt. Röhrig már akkor elzárkózott ettől: elmondása szerint kísérletező alkat, aki sosem akarta hagyni, hogy befolyásolja, hogyan alkotnak mások. Végül nem lett belőle rendező, és a filmezéstől is hosszabb időre eltávolodott, magánélete az Egyesült Államokba szólította, végül anélkül került a Saul fia főszerepébe, hogy azt tudatosan tervezte volna. Azóta is megtalálják különböző filmszerepek – többnyire zsidó szereplőket, kelet-európai/mediterrán arcú, akcentussal beszélő figurákat alakít, és kissé tart is attól, hogy ebbe a szereptípusba beskatulyázódik. Legutóbb Terrence Malick The Way of the Wind című, bemutatásra váró filmjében alakította Jézust. Maga is várja a kész filmet, hiszen a leforgatott anyag hatalmas, és nem volt egyértelmű számára, hogy végül Jézus vagy Péter figurájára fog esni a hangsúly.

Az irodalom jelenti számára az abszolút művészi szabadságot, és most éppen Szaúd-Arábiába készül egy három hónapos forgatásra – de erről a filmről egyelőre többet nem árulhatott el.

Bár nem került még Oscar-közelbe, a rendezvénysorozat másik díszmeghívottja az filmnapokat tegnap koraeste záró Reisz Gábor filmrendező volt, aki a hallgatók között nyilvánvalóan igen népszerű (már csak abból is ítélve, hogy a beszélgetés végén „online szelfizésre” hívták). Tőle származik egyébként az alcímbe kiragadott idézet. 

A rendező főképp a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlanról és „így jöttem”-filmjéről, a Rossz versekről árult el műhelytitkokat (pl. akkora volt a költségvetési s emiatt a stáb létszámabeli különbség a két film között, hogy a Rossz versek első forgatási óráiban meg volt győződve arról, hogy valahol a közelükben még egy forgatás zajlik párhuzamosan), beszélt arról, hogy hogyan lett testnevelésszakon végzett pályakezdőből elismert rendező, a (szinte egy)személyes filmkészítésről, az alkotótársairól – kiemelten Berkes Juli producerről –, és többek közt a zenéhez fűződő viszonyáról. A beszélgetés végén a moderátor Bátori Anna egy 2019-es Reisz-rövidfilmre, a Félmondatokra hívta fel a hallgatók figyelmét.

A Babeș-Bolyai Tudományegyetem Magyar Film és Média Intézetének első rendezvénye nem vonzott ugyan tömegeket, de kívülálló szemlélőként is bizton állíthatjuk, hogy elérte fő célját: mozgalmas és rendkívül színes „iskolán kívüli” tevékenységre vonzotta be hallgatóit és olyanokat is, akik talán épp ide szeretnének felvételizni a középiskola végén (őket egyébként online szakbemutatóra is várják). A keményebb, filmelméleti előadás, a nemzetközi hírű művészek mesterkurzusai vagy a szűkebb erdélyi közösségben tapasztalatokat gyűjtő szakemberekkel folytatott beszélgetések és a már említett fotóműhely mellett igen fontos, hogy az online rendezvény kulisszáiban maguk a hallgatók ültek. Élesben, külső szemlélők figyelő tekintete alatt készítettek teljes arculatot, világítottak, filmeztek, szerkesztettek műsort, szembesültek az élő közvetítés kihívásaival, amikor cserben hagy a hang, bezörög valami az interjúalany asztalán, begörcsöl az internet, a fény másképp esik a beszélgetők arcára, mint kellene stb. Ha egyfajta vizsgaként tekintünk a munkájukra, akkor jelenthetjük: mindannyian jelessel átmentek. Itt az idő hátradőlniük, megpihenniük, értékelniük, a tanulságokat levonniuk, és minden most támadt ötletüket lejegyezniük a következő, talán már offline megtartható filmnapok kedvéért.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.