Fekete harcsa visszavág

James Wan: Aquaman

Miközben Bosszúállóék a tizenvalahányadik önálló filmjüknél tartanak az univerzumépítésben, és megtehették, hogy egy időre likvidálják a karaktereik felét, addig a Supermant és Batmant is a maga oldalán tudó DC még mindig csak kapkodni tud, szemérmetlenül koppintani, és reménykedni, hogy az általuk szerzői jogilag birtokolt alakok, illetve az őket játszó színészek önmagukban is elég kúlak ahhoz, hogy ne kelljen melléjük koherens világot, történetet, gondolatmenetet is szerkeszteni.

Félreértés ne essék, Jason Momoa kúl: ha kinyitod a szótárat a „lehengerlő magabiztosság” kifejezésnél, ez a pasi fog szembenézni veled onnan. Nem egy színészi géniusz, de hát Arnoldnak sem kellett szépen szóló, ékes angol nyelv vagy túlzottan széles aktori spektrum, úgyhogy vele önmagában gond egy szál se. Az eddig megjelent (és rendre elhasalt) DCEU-filmek sötétkék színpalettáján eddig is ő volt talán a legjobban eltalált árnyalat, megvan benne az a fajta természetes vonzerő, ami teljességgel hiányzik ezen univerzum szinte összes karakteréből.

Épp csak annyi a baj, hogy Momoa szilaj nézése, a körülötte vadul tajtékzó tengervíz, s az, hogy a háttérben fel-felcsapó gitárzene kétségen kívül tudtunkra adja, hogy ez itt mind kúl – nos, még nem film. Ezt érezhették a készítők is, és ha már van egy erős főszereplő, akkor megpróbálták beszerezni mellé az idei év legnagyobb amerikai mozibevételét hozó Marvel-film forgatókönyvét, épp csak annyira írva át, hogy perről ne lehessen szó. Adott egy technológiailag szuperfejlett faj, ezúttal az atlantiszi, akik bizony itt voltak velünk egy bolygón, mindeddig szupertitkosan, ám a hagyományos monarchia kötöttségeivel küszködő állam friss trónkövetelője szerint most aztán eljött az ideje, hogy megmutassák a fentieknek, mire képes az atlantiszi katonai kultúra és technika. De mindenki szerencséjére itt van Arthur, aki félig földi, félig atlantiszi, így aztán nyilvánvaló módon az a sorsa, hogy a két nép közötti hidat megteremtse.

Arthur (mert valami teljesen érthetetlen okból a film során mindenki így szólítja, ami azért rendesen kiveszi a kúlságot még Momoából is) pedig jön, nem ért semmit, de magabiztosan félmosolyog, aztán a finomabb részleteket elintézik mások helyette. Ja, nem, igazából kiterjedt művészettörténeti ismeretei vannak, és ismeri az összes ókori filozófust és császárt széttört mellszobrok alapján. Ja, mégsem, igazából egy műveletlen tahó, akinek van némi humorérzéke. Ja, mégsem… és így tovább, mert egész egyszerűen még a rendező James Wan sem tudta eldönteni, hogy milyen is a főszereplője, így aztán mindenféle lett. És még Aquamannel, illetve Arthurral van a legkevesebb probléma, ugyanis az őt elpáholni igyekvő kompánia egyik tagja nevetségesebb a másiknál: van egy szokásos, világuralomra törő gonoszunk, akit a Démonok között-filmekből hozott magával Wan, illetve itt van még egy Killmonger-utánérzet, Manta, akinek az amúgy kalóz apukája felrobbantotta magát, így persze a flótás bosszút esküszik Aquaman ellen. Ezzel még csak apró gondjaim lennének, de a századik perc körül először jelenik meg Manta-jelmezben, a röhögés kitört belőlem, mert nagyjából a kiskoromban nézett Power Rangers-szériában láttam utoljára ilyen (akaratlanul) vicces jelmezt valakin.

A színészválasztás amúgy sem épp a legsikerültebb része a filmnek, Nicole Kidman élete második szuperhősfilmjében (a legutóbbi ilyen jellegű szerepe jó húsz éve a Mindörökké Batmanben volt) kínosan csak álldogál és néz velünk szembe mozdulatlanra plasztikázott és grafikázott arcával, Amber Heard Merája pedig legalább annyira meglepődik azon, hogy az általa alakított szereplő romantikusan vonzódni kezd Arthurhoz, mint mi, mozinézők, és ezzel nagyjából véget is ér a szerepe. De ha már semmi mással nem is, ezúttal végre legalább látvánnyal tudtak kezdeni valamit a DC háza táján, az Aquamannek mondjuk csak a fele viharos, sötétkék és kivehetetlen, sőt, helyenként egészen látványos és képregény-szerű is tud lenni a képi világ. Atlantisz szép, még ha nem is érződik igazi, élő városnak, de különösen néhány víz alatti, gyorsan úszkálós jelenet kölcsönöz némi filmszerűséget a filmnek és néznivalót a nézőnek.

Teljesen tűrhető film is lehetne amúgy ez a legutóbbi szuperhős-hacacáré, ha nem lenne két és fél óra hosszan elnyújtva, ez a hossz pedig azt is megmutatja, mi a lényegi probléma a filmmel: nem tudja eldönteni, hogy akkor maratoni hosszúságúra nyújtott, komolykodós, epikus hőstörténet, esetleg könnyed, szórakoztató kalandfilm, vagy kőkemény akciófilm akar lenni inkább. Kitalálatlan, mint a főszereplője, kiszámítható, mint a története és kaotikus, mint a gondolatmenete. Tudjuk, lassú víz partot mos ésatöbbi, s egyszer talán majd révbe ér a DC-hajó is, de ezúttal sem jött össze igazán.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.