Hogy már láthattuk egyszer háziállataink titkos életét? Nem gond, most újból esélyt kapunk rá és bárgyún követhetjük Max kutyus és barátai mindennapjait New York pasztellszínű utcáin, ezúttal egy tipegő kisgyermekkel megízesítve – de csak az első öt percben.
A társasággal ott találkozunk, ahol az előző történetben hagytuk őket: Max, Duke, Gidget, Chloe és a többi tappancsos lakó boldogan éldegélik mindennapjaikat egy New York-i társasház különböző emeletein. Gyermekek születnek családjaikba, elvesztődik egy kedvenc játék, szorongással küszködnek, majd egy farmon újra rátalálnak a bennük rejlő hősre. Közben meg valahol megjelenik egy fehér tigris, akit kötelező módon ki kell menteni egy nyilvánvaló módon orosz hangsúllyal beszélő, gonosz cirkuszigazgató karmaiból.
A több történet, a tördeltség és hangulat kissé olyan hatást kelt, mint egy figyelemproblémás gyerkőc házi feladata, ahol habár érezhető, hogy valami közös megoldás felé haladunk, a kivitelezés elveszítheti a nézőt egy kellemes ritmus hiányában. Emiatt a film olyanná válik, mint egy tévésorozat egész estés formátuma, ahol másfél óra minőségi szórakozás helyett inkább összeharácsoltak pár félkész ötletet, felfűzve őket egy kérdéses történeti szálra. Viszont van pár igen mókás jelenet, ami sokkal inkább megállná a helyét rövidfilmként, ezek a részek leginkább az állatok rajzfilmbe átvitt, élethű viselkedését helyezik mikroszkóp alá. Érdekes, hogy a másfél óra vetítési időt leginkább a macskás jelenetek viszik a hátukon, így akárhányszor cicaközpontú történeti szál kerül előtérbe, a néző megkapja, amiért besétált a filmre: jóízű fizikai humor és gúnyos megjegyzések egyvelege.
Ugyanakkor – semmit nem tanulva az előző film hibáiból – egy újabb olyan negatív szereplővel szembesülünk, aki Raszputyin is lehetne az 1997-es Anasztáziából, mert csupán két jellemzője van: nagyon orosz és mérhetetlenül gonosz. Hogy miért kell folyamatosan sztereotípiákkal ijesztgetni a rajzfilmre beözönlő gyermeksereget, az kérdés marad, főleg, hogy nyilvánvalóan azért lett megáldva orosz hangsúllyal, mivel ez az egyetlen kitapintható személyiségjegye. Ugyebár rengeteg jó példa van olyan rajzfilmre, ahol nincs teljesen lenézve a célközönség és egyszerre nyújt minőségi szórakozást felnőtt és gyermek számára – a különbség ott rejlik, hogy az olyan rajzfilmek, mint pl. Kubo és a varázshúrok elsődlegesen nem a következő karácsonykor eladásra készülő plüssállatkák marketingértékét tartják szem előtt, hanem a karakterfejlődést és történetmesélést, amelyek jelen esetben meglehetősen sántítanak.
Ha a film elején és közepén még valamennyire tartották a készítők a gyeplőt és próbálták a gyermeki humor és a felnőttek számára szóló tartalom között igazgatni a történetet, a stáblistánál sajnos elengedtek minden ízlést és jóindulatot. Az első megrázkódtatás akkor jön, amikor házi videókat kezdenek el bejátszani aranyos kisgyermekekről és kutyáikról. Tegyük fel, hogy nem foglalkozunk azzal, hogy ezzel kiráncigálnak a színes-cukros animációból a való élet gyenge felbontású felvételei közé – a valódi diszkrepancia ott van elásva, hogy amit ebben a három percben bemutatnak, csak nagyon lazán csatlakozik a megnézett filmhez. Ha már a néző ezt feldolgozza, csak akkor jön az igazán olcsó trükk: egy értelmetlen videoklip az egyik szereplővel. Ez a film „Gumimaci-dala”: hipnotikusan sarkallja a gyermekeket egyetlen szó („Panda”) ismétlésére. Nyilvánvaló, hogy a Madagaszkár-rajzfilmek „I like to move it”-vonatára ültek fel a készítők, egy bizonyos korosztály virális tartalmát kergetve, hátha nem égették eléggé a fiatal szemek retináira a játékboltokban megvásárolható plüssjátékok rajzfilmes megtestesüléseit. Valójában a film mindvégig készít erre a zenei erőszakra, mivel két dolog is ötvöződik a cselekmény hátterében: oda nem illő popslágerek és olcsó, mindent kísérő és átívelő háttérzene, ahol minden lépés egy hang és minden hang azt a célt szolgálja, hogy a nézőnek nehogy egyedül vagy szubtilis módon kelljen kitalálnia az egyes jelenetek hangulatát.
Bátran kijelenthető, hogy nem fog, és nem is kell, hogy bekerüljön ez a rajzfilm a nagy animációs filmek kánonjába. A legszomorúbb az, hogy ezt ő is mindvégig tudja, csupán egyszerűen nem érdekli és emiatt nem is próbál a megkapart felszín alá nyúlni. Teljesen tisztában van vele, hogy mi az a minimum, amit minőségben teljesítenie kell, és azt pont eléri. Majd a harmadik résznél (ha lesz ilyen) egész biztosan egyszerre vakarja meg mindenki a fejét hogy miről is szólt a második. Addigis újabb szereplőit hagyja kínlódni, rövid snitteket és időt adva nekik, hogy megszerettessék magukat a nézőkkel, az eredeti karaktereinél pedig az „egy lépés előre, kettő hátra”-szabályt alkalmazza, ami bár felállít egy fejlődéshez hasonlatos folyamatot, mégsem nevezhető annak, ha a végére ugyanoda kerülünk vissza, ahonnan elindultunk eredetileg. Nézhető, de nem garantált, hogy a végére felnőtt és gyermek nem lesznek egyaránt kifáradva az őket érő folyamatos, lassítást nem ismerő, redundáns vizuális ingertől.
