Fele királyságomat egy jó csavarért

Alain Darborg: Red Dot / Vörös pont

A Netflix svéd túlélő-thrillere, a Vörös pont bármilyen logikát hajlandó feláldozni a csavarok oltárán. Az eredmény egy pörgős, de önmaga paródiájába forduló mozgóképes tömegszerencsétlenség.

A svédek ezúttal a térség modus operandijától, a skandináv krimitől eltérő műfajú filmmel jöttek ki, ami első ránézésre horror, ám hamar rájövünk, hogy itt az egyetlen igazi horror a forgatókönyvíró inkompetenciája (bár kétségtelen, hogy a kamera nem fordul el szemérmesen a véres részeknél). Valójában inkább egy túlélő-thrillerrel van dolgunk, ami a rejtélyre és a suspense-re, vagyis a fokozódó feszültség érzésére próbál építeni, egyikre sem sok sikerrel.

Kép a Vörös pont (Red Dot) című Netflix-filmből

A történet egy fiatal párról szól (Anastasios Soulis és Nanna Blondell alakításában), akik csak másfél éve házasok, de a kapcsolatuk máris zátonyra futott. A férj egy meglepetés-kirándulással lepi meg a feleségét, hátha ezzel mentheti a menthetőt. A terv szerint túrázni fognak a hófödte hegycsúcsok között, és megnézik a sarki fényt, csakhogy már az odaúton megkarcolja valaki az autójuk oldalát. Mikor a célállomáshoz odaérve, sátorozás közben egy vörös lézerpont jelenik meg rajtuk, és valaki rájuk lő a távolból, kezdetét veszi a menekülés. A film központi rejtélye, hogy ki lehet az üldöző, és mi lehet az indítéka.

Kép a Vörös pont (Red Dot) című Netflix-filmből

Ebben a filmben ne keressünk pszichológiai önvizsgálatot vagy olyan általános igazságokat, melyek szerint mindannyian bűnösök vagyunk. A hangsúly a túlélésre helyeződik: az ember kontra természet, ember kontra ember harcban nincs idő merengésre, vagy a karakterek elmélyítésére. Egy közönségfilmnél ez nem is feltétlen lenne baj, ha a szereplők legalább néha életszerű döntéseket hoznának, de itt mindenki – de tényleg kivétel nélkül mindenki – a legbutább, leglogikátlanabb döntéseket hozza csak azért, hogy legyen miért folytatni a filmet. Ez még azok számára is idegesítővé válhat, akik alapjáraton megengedőbbek, és nem űznek sportot abból, hogy egy film minden logikai bakijára felhívják a figyelmet (utóbbi embercsoportnál fennáll a fizikai rosszullét veszélye).

A főszereplők, akiknek szurkolnunk kellene, olyan szinten elfuserált balekok, hogy döntéseikkel önmagukat szabotálják, és feltételezem, ezzel nem azt akarták a készítők üzenni, hogy te vagy önmagad legnagyobb ellensége. Ahhoz képest, hogy mennyire röhejes szituációk adódnak, öniróniának vagy minimális önreflexiónak nyoma sincs, a film véresen komolyan veszi magát, pedig némi feketehumorral talán javíthattak volna a helyzeten. De Alain Darborg rendező nem tér le az önmaga számára kijelölt rögös útról holmi viccelődésért, rendületlen komolysággal viszi végig a misszióját: érezzük is a végkifejletnél, hogy itt most nagyon le kellene sokkolódnunk, de valójában csak egy erőltetett csavarról van szó.

Kép a Vörös pont (Red Dot) című Netflix-filmből

A papír persze sok mindent elbír, és ha a rendező betartja a nézővel kötött kimondatlan megállapodását (miszerint nem nézi teljesen hülyének), akkor a néző hajlamos szemet hunyni az apróbb logikai bukfencek felett. De mikor annyi lyuk tátong a cselekményben, mint egy ementáli sajton, akkor a néző becsapva érzi magát, és végleg elidegenedik a történettől. Ha a szereplők bármit túlélnek – persze soha nem az elmés ötleteiknek köszönhetően –, tét nélkülivé válik az egész. Amikor a hóviharban, a velőtrázó mínuszokban nem fagynak halálra két percen belül, miután betört alattuk a jég, már csak a fejünket rázzuk.

Kép a Vörös pont (Red Dot) című Netflix-filmből

A filmet egyedül az tartja a felszínen, hogy folyamatosan történik benne valami. Végül már csak azért nézzük, hogy lássuk, tud-e még nagyobb hülyeséget kitalálni Per Dickson forgatókönyvíró, és ebben nem is okoz csalódást: mindig magára tud licitálni. Egy idő után katasztrófaturistának érezzük magunkat – mint aki vonatszerencsétlenséget lát, és hiába akar, nem tud félrenézni. Erre mondtuk régebben, hogy buta amerikai film, csakhogy ez svéd, és igazság szerint már az amerikaiak is túlléptek ezen a szinten. Annyit legalább a svédek megtanultak a tengerentúlról, hogy a legnagyobb bűn, ha egy közönségfilm unalmas – és a képességeikhez mérten mindent meg is tettek a néző figyelméért. Az alig 80 perces játékidő előnyükre vált, mert hát lássuk be: mindenki jobban járt, hogy nem húzták tovább.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.