Felkészülés meghatározatlan ideig tartó nemlétre

Kirsten Johnson: Dick Johnson is Dead / Dick Johnson halálai

Kirsten Johnson második egészestés dokumentumfilmje egy különleges apa-lánya kapcsolat közelgő végnapjait mutatja be merész fekete humorral, elemelt fikciós elemekkel és önreflexív játékokkal. A Dick Johnson halálai az idei Sundance Filmfesztivál csodabogara lett és immár a Netflix kínálatában is elérhető.

Már születésünk pillanatában kivételes viszonyba kerülünk szüleinkkel. Az évek során olyan mély kötelék alakul ki közöttünk, amit később az ütköző világnézetek, a családi háborúzások, a történelem nagy narratívája, de még a halál sem tud semmissé tenni. Alakulhat az életünk akár a legboldogabb tündérmese mintájára, egyszer elérkezik a fordulópont és rájövünk, hogy szüleink bizony nem halhatatlanok. Mindössze a kényelmetlen részletek maradnak titokban. Mikor és hogyan fogom elveszíteni őket? Morbid lajstromba gyűjthetnénk a lehetséges kimeneteleket hirtelen balesetektől a hosszantartó betegségekig, de utóbbiak közül is pöffeszkedve kiemelkedik az Alzheimer-kór. Ugyanis a vele járó súlyos demencia először identitást töröl és majd csak azután végez áldozatával. Az idős szülő lassan elfelejti gyermeke létezését, dezorientálttá, zavarttá és önmaga számára is veszélyessé válik. A gyermek tehetetlenül asszisztálhat a fokozatos leépüléshez vagy – ha Kirsten Johnsonról van szó – fesztelen kalandra invitálhatja a szeretett szülőt.

Johnson eredendően operatőrként került bele a filmes köztudatba, több ízben dolgozott a kamera mögött Laura Poitras dokumentumfilmjeiben (Citizenfour, The Oath). A 2010-es évek második felétől már saját filmeket készít, melyeket rendező-operatőr kombinációban jegyez. A 2016-os Cameraperson erős debüt lett: noha az alkotás számos más toposzt körüljár, ebben a dokumentumfilmben archív felvételeken keresztül Johnson édesanyját is láthatjuk, aki 2007-ben Alzheimer-kór következtében hunyt el. Egyszerre kísérteties és megrendítő, hogy egy szűk évtizeddel később Johnson édesapjánál, Dick Johnsonnál szintén Alzheimer-kórt diagnosztizáltak. Apa és lánya ezúttal tűpontosan tisztában volt azzal, hogy milyen keserű végjátéknak néz elébe. Ezt a mérhetetlenül személyes és családi küzdelmet ülteti filmre a Dick Johnson halálai, amiben Johnson-Johnson remek párosa játszik el a halál és a túlvilág gondolatával, a halandóság félelmekkel teli árnyékából.

Mantraként begyakorolva az elkerülhetetlen búcsút, a rendező fiktív szkeccsekbe helyezi apját, akinek karaktere annyira őszinte és szerethető, hogy nem egyszer bepárásítja nézője retináját. Dick Johnson koporsóban fekszik, majd röhögve „feltámad”. Dick Johnson részt vesz saját temetésén és a gyászolók megható beszédeit kukkolja. Dick Johnson legurul a lépcsőn és kitöri a nyakát, Dick Johnsonra ráesik egy légkondicionáló és szörnyethal. A Harold és Maude „haláli” humorát idéző dokumentumfilm még tovább megy és egy bájos, idealisztikus körítésben azt is vizionálja, hogy mi vár Dickre elhunyta után, a mennyben. Nagyjából csokiszökőkutak, puha felhők és akrobatikus táncok felesége oldalán. Kirsten Johnson tulajdonképpen négy markáns elemből kovácsolja össze a film szerkezetét. A halálról és a túlvilágról szőtt illuziók az egyik, míg a forgatást leleplező önreflexivitás és a hétköznapi valóság a másik oldalon.

A film fiktív dimenziója olyan varázslat, ami lerántja magáról a leplet, bátran felvállalja a stúdiós környezetet, a stábtagokat és az apát helyettesítő kaszkadőröket. Másrészről a súlyos valóságot feltáró képekben Kirsten Johnson home videós esztétikával lencsevégre kapja a törékeny momentumokat, az apát, aki félve ül egy forgatáson és talán azt sem tudja, hol van. A képi világ eklektikus vonását így az adja meg, hogy a mindennapi küzdelmekről mesélő kézikamera elvegyülni látszik a grandiózus, ironikusan reklámfilmszerű beállításokkal, a vibráló színekkel, a mesterséges világítással és a pátoszos lassításokkal.

A Dick Johnson halálai váratlan vállalása, hogy kontemplatív szemléletén keresztül az adventista vallás különös túlvilágképét ismerteti nézőjével. Bár szülei szárnya alatt adventistaként nevelkedett, Kirsten Johnson fokozatosan eltávolodott a vallástól (nem mellesleg gyermekként filmeket sem igazán nézhetett). Ehhez képest Dick közel 90 évesen is hívő, de a kettőjük között fennálló nézetkülönbség nem okoz feszültséget. Ezt tanúsítja az, hogy lánya előzékenyen ábrázolja személyiségének ezen szegletét. Alapvetően a keresztény vallások az örök életet hirdetik, azonban az adventistáknál felbukkan egy apróbetűs csavar. Az igaz ember halála után öntudatlanul „alszik” egy afféle hibernált állapotban, egészen Krisztus második eljöveteléig, és csak ezután kezdődhet el az örök élet. Dick számára tehát a halál nem más, mint egy meghatározatlan ideig tartó nemlét. Az erre való felkészülés a film „komolytalan” alibije, hiszen apa és lánya voltaképpen emlékeket gyűjtenek addig, amíg a demencia engedi. A rendezőnek így érezhetően fontos a dokumenumfilm terapeutikus ereje, a mozgókép mint bebalzsamozott idő és, hogy egy olyan felejthetetlen apát ragadjon meg, aki önmagát felejti el.

Kirsten Johnson kétségtelenül maradandó filmélményt kínál, más kérdés az, hogy milyen áron. A film éppen legszívbemarkolóbb pillanataiban okozhat etikai dilemmát, mintha fetisizálná Dick intim tragédiáját. A rendező szerencsésen detektálja a problémát és önkritikát gyakorol, azonban komoly határokat feszeget. Mennyit mutathat meg egy gyermek szülője szenvedéséből? Mikor látjuk az apát és mikor a betegségét? Ha nem is kapunk feltétlenül kielégítő válaszokat, a Dick Johnson halálai egy érzékeny búcsúlevél, ami arra ösztönöz minket, gyerekeket, hogy még szüleink élete alatt kezdjük el megírni azokat a köszönő sorokat.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.