(Feminista) üzenet a palackban

Amy Poehler: Moxie, avagy a vagány csajok visszavágnak

A sokat bizonyított komika, Amy Poehler második rendezésében a 2000-es évek tinivígjátékainak közkedvelt és fogyasztható formáján keresztül buzdítja lázadásra a fiatal generáció nőtagjait, de a végeredmény inkább feminista nagynénik ballagási ebéden adott jótanácsainak egyvelege, mintsem egy tömegeket megmozgató alkotás.

A Moxie egy első iskolai nappal indul, a tizenhat éves Viviant (Hadley Robinson) látjuk nagy levegővétellel nekivágni a napnak. A műfaji konvenciókhoz híven a kamera lassan végigpásztáz különböző társaságokon: látjuk az iskola fura geek fiúinak csoportosulását, a menő pompom-lányokat, a rockereket, a focicsapat alfahímeit, majd visszakanyarodik az ártalmatlannak tűnő főszereplőnkre, akit nyilván már az első öt perc alatt vállon lök valaki. Ahogy az lenni szokott, az identitását még bőven kereső hőst egy új oszálytárs kényszeríti (ön)reflexióra. Vivian ugyanis az extrovertált, radikális gondolkodású Lucy (Alicia Pascal-Pena) hatására lép ki komfortzonájából, és a telefonjára érkező gifekből felnézve egyszercsak elkezdi látni iskolája szexista, kirekesztő berendezkedését és rájön, hogy tennie kell valamit. Szabadszellemű anyja régi cuccai közt kutatva feminista kiáltványokat talál, kedvenc női rockbandáit hallgatva jól fel is bőszül, így titokban elkészít egy Moxie nevű zine-t, amit másnap elrejt az iskola női mosdójában. Az újság nyilván kiszabadul a női mosdóból, és rövidesen egy egész női egyenjogúsági mozgalommá duzzad, ami fenekestől felforgatja az iskola életét.

Kép a Moxie című filmből

Elsőre úgy tűnik, hogy a cél valóban kigúnyolni az amerikai gimis filmek (néha tényleg nevetséges) dramaturgiáját, de a Moxie nem akar az első csókról, szexről és nagy piálásról szólni. Ehelyett célja rendet tenni ebben a velejéig romlott iskolai „kasztrendszerben”, táptalajt biztosítani az ebben a műfajban kevésbé reprezentált nemeknek és társadalmi csoportoknak. Ez a szándék azonban a cselekmény előrehaladtával egyre inkább megkérdőjelezhető, mert bár terítékre kerül néhány problematikus téma (leszbikusság, interszekcionalitás, nemi erőszak, kiskorúak szexualitása), a film nem tud, és talán nem is igazán akar párbeszédet indítani.  Inkább a könnyebb utat választja, így mindenféle kontextus nélkül reprezentál, csak azért, hogy kipipáljon minden 2021-ben elvárt polkorrekt rubrikát. S bár vannak árnyaltabb karakterek, szűkre szabott képernyőidejük nem menti fel a Moxie-t a felszínesség vádja alól.

Kép a Moxie című filmből

Ezáltal a  film dramaturgiai ütőere nem a zine hatása, vagy az iskola reakciója, mert mindkettő szinte első perctől kiszámítható. Vivian kettős identitása tartja a képernyő előtt a nézőt, a felelősséget vállalni merő, bátor lázadó és az anonimitás melegében megbúvó gyáva ellentéte ugyanis egyre több konfliktust szül. Ez, az egyébként sok lehetőséget magában rejtő ellentét izgalmas megoldásokat szülhetett volna, de a forgatókönyv egyre kiszámíthatóbb irányokba megy. Vivian az őt szétfeszító belső konfliktus hatására összeveszik (az egyébként Poehler által alakított) laza és jófej anyjával, szinte szakít a minden szempontból tökéletes, feminista barátjával (őt a feltörekvő coming-of-age-üdvöske, Seth Acosta alakítja), és legjobb barátnőjével (Lauren Tsai) is megromlik a viszonya. Bár a cél érzékeny, női perspektívába helyezni és komolyan venni a tinik sokszor kézlegyintéssel letudott problémáit, a film túlságosan a feszültségkeltésre épít ahelyett, hogy valami bátor, friss és prédikációmentes formát próbálna felvenni.

Kép a Moxie című filmből

A komikus szerepeiről ismert Poehler és az írók próbálják arányosan adagolni a szórakoztatást és a népnevelést, mégsem jön össze egyik sem: mindkettőt számtalanszor láttuk már külön-külön, izzadtságszagú házasságuk pedig semmit nem ad hozzá a kánonhoz. Hiába valósak a problémák és (néha) viccesek a karakterek, a rendező mintha a főhőse hibájába esett volna: változást akar elérni, valami újat akar mutatni, de a felelősséget nem elég bátor vállalni érte. Olyan, mintha az Éretlenségi (Booksmart) komikus ellentmondásosságát és a Lady Bird indie különcségét meglovagolva merne fejjel menni a falnak, de lelép, amikor el kéne vinni a balhét.  Bár sokszor nagyon kielégítő nézni, ahogy teljesen különböző társadalmi helyzetű lányok kiállnak egymásért, hamis állítás, hogy egy feminista kiáltvány felforgatja egy iskola életét – ahogy torz képet ad a valóságról az is, hogy egy jelenkori lázadás megáll a lábán azzal a fő állítással, hogy „Fuck the patriarchy!”.

Kép a Moxie című filmből

Hosszan lehetne sorolni a film hiányosságait, a Moxie mégis hajszál híján kívül esik a Netflix egyre duzzadó, tét nélküli filmjeinek halmazából. Idősebb generációk számára elcsépelt lehet, de a fiatalok számára újszerű üzenet az, hogy nemcsak az elnyomott nemű és/vagy bőrszínű rétegnek kell fellépnie a kirekesztés ellen, hanem a privilegizált helyzetű résztvevőnek is ugyanannyi (ha nem több) felelőssége van a társadalmi helyzet javításában. Hiába a didaktikus forma, Vivian különböző identitásokban gazdag generációja számára ez egy aktuális üzenet lehet, ezért sem feltétlenül baj, hogy helyett kapott a világ vezető steraming-platformján.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.