Film dupla whiskyvel

Beszámoló a 73. Edinburgh-i Nemzetközi Filmfesztiválról

A brit hazai filmtermés legjava és sok női alkotó az idei EIFF-en. A whiskyt a Johnnie Walker, a hangulatot a vendégek és a lelkes filmrajongók biztosították.

Idén 73. alkalommal rendezték meg a brit filmek elsőszámú bemutatóhelyének számító, de az A-listás mustrák filmjeiből és a kisebb, tematikus filmfesztiválok kínálatából is előszeretettel válogató Edinburgh-i Nemzetközi Filmfesztivált. A világ rangos mustráihoz képest kevesebb híresség teszi itt tiszteletét, sokat ad azonban a fesztivál egyébként is közvetlen és barátságos jellegéhez, hogy az itteni vendégek, legyen szó akár Oscar-díjas színészekről vagy rendezőkről, sokkal megközelíthetőbbek, mint sok más fesztiválon. Az elmúlt évtizedben számos változáson ment keresztül az augusztusi fesztiválcsokorról leválasztott, júniusra áttett filmfesztivál: csökkent az itt bemutatott filmek száma és összetételük is változott, ami nem feltétlen kedvez az esemény nemzetközi megítélésének, és sokat vesztett vonzerejéből a forgalmazók és a sajtó képviselőinek a szemében is. A közönség azonban továbbra is elkötelezetten és lelkesen látogatja a vetítéseket, valamint a fesztivál egyik központi helyének számító Filmhouse bárját, melynek barátságos légkörét és finom étkeit ugyanúgy élvezik a fesztiválozók, mint a filmekkel érkező vendégek – például Danny Boyle vagy a szintén Oscar-díjas Richard Dreyfuss.

Immár hagyománynak számít, hogy skót film nyitja a fesztivált. A három elkényeztetett kamasz felvidéki túlélőtúráját kicsattanó energiával és vizuálisan innovatív módon feldolgozó Boyz in the Woodon kétségtelenül jól szórakozott a nyitógála közönsége, akik aztán a film tematikája szerint megrendezett partin folytathatták az estét. A nyitófilmet jegyző fiatal skót rendező, Ninian Doff olyannyira helybelinek számít, hogy elmondása szerint két percre lakik a nyitógála helyszínétől, a Festival Theatre-től, és a fesztivál egyik fő helyszínének számító művészmozi, a Filmhouse vetítésein nevelődött.

Angol létére a város kínálta helyszíneknek, a skót tehetségeknek és a Scottish Screen finanszírozásának köszönheti első sikereit Danny Boyle, akinek az Edinburgh-ban forgatott Sekély sírhant (Shallow Grave) és a szintén itt, illetve Glasgow-ban felvett Trainspotting indította el azóta is töretlenül felfelé ívelő, időközben Oscar-díjjal is jutalmazott pályafutását. Boyle az In Person-eseménysorozat keretében, közel kétórás nagyinterjúban mesélt a városhoz való kötődéséről, valamint eddigi pályafutásának mérföldköveiről, de elhozta a fesztiválra Yesterday című, az itteni mozikban is sikerrel vetített legújabb alkotását is. A Manchesterben született rendező humorának, öniróniájának és nyitottságának köszönhetően igazán szórakoztató és informatív beszélgetés tanúi lehettünk, Boyle-nak a város iránti lojalitása pedig végképp levette a lábáról a skót hallgatóságot. A Yesterday a 13 filmet számláló Best of British szekciót gyarapította. Az itt bemutatott alkotások közül a Placebo menedzsereként ismertté vált Dave Mclean Schemers című filmje érdemel még említést, aki saját zenei producerként induló pályafutását elevenítette fel rendkívüli energiával és sok humorral. Az 1979-ben Dundee-ben induló történet főhőse, McLean (Conor Berry) egy csinos ápolónőnek (Tara Lee) próbál imponálni azzal, hogy erejét és pénztárcáját messze meghaladó bulikat szervez. Valahogy azonban mégis mindig mellé áll a szerencse vagy éppen a városka gengszterfőnöke, és így még a már akkoriban is „hot ticket”-nek számító Iron Maident is sikerül megszereznie egy koncert erejéig. Mclean könnyűzenei produceri karrierjének döcögős indulása egy sok tekintetben Guy Ritchie-t idéző, ám jóval könnyedebb hangulatú filmben elevenedik meg.

Nem igazán értettem, hogy az amerikai produkcióként jegyzett, a skót függetlenséget kivívó uralkodónak, Robert the Bruce-nak emléket állító alkotás, a Robert the Bruce miért nem nyitó- vagy zárófilmként szerepel a programban, hiszen a William Wallace oldalán harcoló, majd az ő nyomdokait követő, az egymással viszálykodó klánokat összefogó és a skót függetlenséget kivívó király kalandos élettörténeténél aligha lehetne ideálisabbat találni erre a célra. Robert the Bruce személye és a skót függetlenség azért is érdekes téma, mert a Brexit kapcsán az utóbbi években újra meg újra felmerül Skócia különválása. Nem alaptalan a kérdés, miért is nem kapott nagyobb figyelmet a film, amelyben az az Angus Macfadyen alakítja címszerepet, aki 1995-ben A rettenthetetlenben egyszer már sikerrel bújt Robert the Bruce bőrébe, de feltűnik a filmben a Trónok harca Podrickja, a Glasgow-ban született Daniel Portman is. Nos, elég 10-15 percet nézni Richard Gray rendezéséből, hogy minden világossá váljon. A Robert the Bruce ügyetlenül botladozó elbeszélésénél már csak a csatajelenetei és a főszereplők alakításai kínosabbak. Bár a skótoknak mindmáig a bögyében van A rettenthetetlen, nem a Robert the Bruce fogja ezt helyretenni számukra. Zárófilmként így Adrian Noble Mrs Lowry & Son című alkotását láthattuk. A ma a 20. század legnagyobb angol festőjének tekintett, a gyárakat, a vasútat és az iparvidéket megörökítő L. S. Lowry (Timothy Spall) életében csak későn jött a siker, és legnagyobb fájdalmára még tulajdon édesanyja (Vanessa Redgrave) sem hitt benne. A kettejük összezártságáról és egymásrautaltságáról szóló film két csodálatos színész, Vanessa Redgrave és Timothy Spall jutalomjátéka. Spall, aki a Mr. Turner címszerepének kedvéért korábban már hosszú hónapokig tanult festeni, most ismét ecsetet ragadhatott a kamerák előtt.

A népszerű American Dreams szekció legfigyelemreméltóbb alkotása az Oscar-díjas Guy Nattiv Skin című filmje volt. Nattiv ezt a történetet már korábban, azonos című rövidfilmjében is feldolgozta, amiért be is zsebelte az Amerikai Filmakadémia aranyszobrát, most pedig Jamie Bellel a főszerepben gondolta újra a valós eseményeken alapuló fejlődéstörténetet. A mozgalomból 2011-ben kiugrott neonáci, Bryon „Babs” Widner alakját és történetét vette alapul, felelevenítve, hogyan is próbált Widner megszabadulni az egyre terhesebbé váló „családi” kötelékből és az egész testét beborító tetoválásoktól egy egyedülálló anya (Danielle Macdonald) szerelméért. A tetőtől-talpig náci szimbólumokkal teletetovált, az FBI által megfigyelt skinheadnek azonban nem olyan könnyű az újrakezdés, főleg mert a korábban a családjaként funkcionáló mozgalom sem akarja ereszteni. Ha csak a 2017-es charlottesville-i eseményeket nézzük, a történet aktuálisához aligha férhet kétség. Nattiv filmje mindvégig intenzív és lebilincselő marad, ami sokban köszönhető Jamie Bell alakításának, akit Billy Elliotként ismert meg a világ, most pedig kigyúrt, tetovált bőrfejűként bizonyítja sokoldalúságát.

Az ötvenes évek Amerikájában játszódó, az inváziós sci-fi és horrorfilmek világát idéző, The Vast of Night szintén a szekció emlékezetesebb alkotásai közé tartozik. A filmben egy középiskolás rádiós (Jake Horowitz) és a szintén középiskolás, alkalmi telefonos kisasszony (Sierra McCormick) fognak földönkívüli szignált, és indulnak közösen a jel eredetének felkutatására. Az ötvenes évek közegét és hangulatát híven rekonstruáló alkotás számtalan sci-fi utalása igazi csemege a műfaj kedvelőinek és ismerőinek.

A European Perspectives elnevezésű szekció igazán sokszínű, változatos témájú alkotásokat hozott, amelyek közül az End of Sentence emelkedett ki leginkább. Az izlandi rendező, Elfar Adalsteinsson apa-fiú történetében a börtönből szabaduló fiú (Logan Lerman) és apja (John Hawkes) indulnak Alabamából Írországba, hogy teljesítsék az elhunyt feleség/anya utolsó akaratát. Kettejük kalandokban és felismerésekben gazdag útja számos humoros és megindító pillanatot hoz. Ebben a szekcióban volt többek közt látható még Milorad Krstić Ruben Brandt, a gyűjtője, Florian Henckel von Donnersmarck Mű szerző nélkül című nagyszabású történelmi tablója és Rémi Bezançon The Mystery of Henri Pick/Le mystère Henri Pick című filmje, amely újabb bizonyítéka a francia intellektuális komédiák irodalom iránti elkötelezettségének. Számos szórakoztató momentuma volt a szintén francia, Josephine Mackerras rendezte Alice-nak is. Az Alice egy fiatal anyáról (Emilie Piponnier) szól, akinek egyik pillanatról a másikra hullik darabokra az élete, amikor kiderül, hogy férje az összes pénzüket az Elit Escort luxusprostijaira költötte. Szintén a szekciót gyarapította Roman Bondarcsuk napjaink Ukrajnájában játszódó, szépen fényképezett Volcanója. A Volcano legalább olyan híven tükrözi az ottani, sokszor valóban teljesen abszurdnak tűnő viszonyokat, mint a rendező jelenleg Franciaországban élő és alkotó honfitársa, Szergej Lozsnica filmjei.

Cannes után Edinburgh is tisztelgett a nemrégiben elhunyt Agnès Varda előtt. A Varda by Agnès/Varda par Agnès című 2018-ban készült dokumentumfilm előtt a többek közt a filmtörténeti sorozatairól ismert kritikus, filmrendező, Mark Cousins tartott bevezetőt zenével, krumplikkal és a rendezőnő portréjával, de ingyenes vetítések keretében Varda öt másik filmjét is műsorra tűzte a fesztivál. Az úttörő rendezőnő valószínűleg elégedetten nyugtázná, hogy idén Edinburgh-ban meglehetősen szépszámmal képviseltették magukat a női alkotók, mint például Gabriela Calvache ecuadori rendezőnő, aki a The Longest Night/La mala noche című filmjében egy prostituált (Noëlle Schönwald) történetén keresztül mesél a hazájában működő, kifejezetten a szexiparhoz kapcsolódó emberkereskedelemről és a szexmunkások kiszolgáltatottságáról. Rebellis tinédzserekről szól Jasmin Mozaffari Firecrackers című filmje, melyet egy kizárólag nőkből álló stáb készített, de szerepelt egy Phenomenal Women nevet viselő összeállítás is a programban, a Scottish Documentary Institute gondozásában, mely valóban figyelemreméltó nőkről szólt, többnyire nők rendezésében.

Az éjszakai mozik szekcióját gyarapította Emma Tammi The Wind című filmje, Caitlin Gerard főszereplésével. Az első amerikai telepesek küzdelmeit, magányát és félelmeit bemutató „feminista, gótikushorror-westernként” aposztrofált film nem egyszer hozta ránk a frászt. Bár izgalmas női témákat boncolgatott a The Woman (r.: Lucky Mckee, 2011) és a Darlin’ (r.: Pollyanna McIntosh), melyeket éjszakai „double-feature”-ként tűzött műsorra a fesztivál, sajnos messze elmaradtak a várakozástól, viszont a filmeket elkísérte főszereplőjük, Pollyanna McIntosh skót színész/rendezőnő is, aki a Darlin’ című filmet rendezőként is jegyzi, és aki Boyle-hoz hasonlóan In Person-nagyinterjúban vallott Edinburgh-ban indult színészi pályájáról és zsánerfilmes kötődéséről. Jim Jarmusch The Dead Don’t Die című, szintén az idei programot színesítő filmjéből és az Ever After/Endzeit (r.: Carolina Hellsgärd) című zombifilmből is kitűnik, hogy a klímaváltozás lett napjaink zombifilmjeinek fő motívuma, melyek minden korábbinál direktebb üzenetet hordoznak.

Nick Broomfield is az idei díszvendégek között szerepelt, aki ezúttal legújabb dokumentumfilmjét, a Marianne & Leonard: Words of Love-ot kísérte el. Leonard Cohen és a norvég származású Marianne Ihlen évtizedeken át tartó szerelmi viszonya láttán szem nem maradt szárazon a zsúfolásig telt nézőtéren. A megindító szerelmi történet egy kissé szerteágazó dokumentumfilmben elevenedett meg, de ennek ellenére ugyanúgy a fesztivál kedvencei közé tartozott, mint a Memory: The Origins of Alien Alexandre O. Philippe rendezésében. Bár érdektelennek nem mondható, de igazán sok újat sem hoz a legújabb Alien-dokumentumfilm, ami elsősorban maga az Alien máig nem szűnő sikere miatt izgalmas: bár számos dokumentumfilm készült már a 79-es kult-klasszikusról, Alexandre O. Philippe eddig egyedülálló módon a film egyik kulcsjelenetére, a mellkasból kibukkanó lényre, az ötlet születésére, no meg a kivitelezésének a nehézségeire összpontosít.

Sokan érintették már a skót szegénynegyedek erőszakos közegének, az alkoholizmus és drogok tüzelte utcai verekedéseknek a problémáját, amit sajnos már nekem is többször volt alkalmam testközelből is látni a korábbi kinntartózkodásaimkor. Ellen Fiske és Ellinor Hallin felkavaró dokumentumfilmjének, a Scheme Birdsnek is ez a témája. Bár a Thatcher-éra revíziója az angol filmben már a 90-es években megkezdődött, a skót filmben viszonylag ritkán látni, hogy mit tett az ottani nehéziparral a Vaslady, az meg még ritkább, hogy a jelen már említett problémáit ennek a kontextusában, illetve következményeként tárgyalja valaki. A Scheme Birds alkotói éppen erre vállalkoztak, rámutatva, milyen élesen érezteti a mai napig a hatását Mrs. Thatcher intézkedése, és milyen kilátástalan helyzetbe hozta nemcsak a korabeli munkásréteget, de a rákövetkező generációkat is, amely számos, a filmben bemutatott egyéni tragédiához vezetett már.

Bár a romkom nem az én műfajom, amiben az Ode to Joy (r.: Jason Winer) újfent megerősített, de az ausztrál Top End Weddingen kifejezetten jól szórakoztam. Wayne Blair filmje a menő cégnél dolgozó bennszülött lány (Miranda Tapsell) és az elbocsájtott ügyvéd (Gwilym Lee, a Bohém Rapszódia Brian May-je) esküvős road movie-ja igazi habkönnyű nyári kikapcsolódás sajátos ausztrál színezettel. A fesztiválok során, az új filmek dömpingjében ritkán nézek retrospektív vetítéseket, de ezúttal elcsábultam az elmúlt évtized legjobb spanyol filmjeit felsorakoztató összeállításban látható Mocsárvidék című filmre (La isla mínima, r.: Alberto Rodríguez), mely sajnálatos módon nekem korábban kimaradt. A katalán rendező 2014-es filmje nemcsak lebilincselően izgalmas és csodálatosan fényképezett, de ráadásul olyan politikai kontextusba van ágyazva, mely diszkréten, de határozottan árnyalja a gyilkosságokhoz kirendelt két nyomozó háttértörténetét és egymáshoz való viszonyát is.

Edinburgh sosem törekedett az A-listás fesztiválok sorába, de igyekszik ráirányítani a figyelmet a hazai tehetségekre és minél változatosabb alkotásokat szemezgetni a nagy filmfesztiválok kínálatából. A Filmhouse bárjának vagy a Traverse Theatre fesztiválközpontjának remek közösségformáló ereje van, ahol idén nyugodtan beszélgethetett az ember Danny Boyle-al, Peter Mulannal, Pollyanna McIntosh-sal, de itt volt az Oscar-díjas Richard Dreyfuss vagy az End of Sentence Oscar-jelölt főszereplője, John Hawkes is, és még hosszan lehetne sorolni azokat a neveket, akikből talán egyszer majd a következő generáció nagy rendezői vagy színészei lesznek. A fesztivál mindig is büszke volt a felfedezéseire, mint például Ewan McGregorra, aki két évtizede ugyanolyan ismeretlenül álldogált a söröskorsójába kapaszkodva a Filmhouse bárpultjánál, mint idén például a Schemers ígéretes fiatal tehetsége, Conor Berry.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.