Filmünnep a magyar Riviérán

Beszámoló a Magyar Mozgókép Fesztiválról

Idén július 23. és 26. között először szervezték meg a Magyar Mozgókép Fesztivált, ami a Veszprém-Balaton Filmpikniket kinőve, a Magyar Filmszemle nyomdokaiba lépve ünnepli az idén 120 éves magyar filmgyártást. A fesztivál a Veszprém-Balaton 2023 Európa Kulturális Fővárosa programmal karöltve jött létre, a szervezők pedig minden tőlük telhetőt megtettek az európai színvonal megteremtéséhez. A Veszprém-Balatonfüred-Balatonalmádi háromszögben zajló (offline!) filmünnep felsorakoztatta az elmúlt két év magyar filmtermését, miközben számos szakmai programra, Balaton-parti fröccsözős kertmozira, közönségtalálkozóra, könyvbemutatóra, retrospektív vetítésre  és nem utolsó sorban a jó öreg, hűvös és sötét moziterembe invitálta a közönséget, menekvést adva az egyre nehezebben elviselhető hőség elől. Itt láthattuk először Herendi Gábor új filmjét, Krasznahorkai Balázs Hasadékát, olyan romantikus komédiákat, mint az Így vagy tökéletes és a Becsúszó szerelem, de Nagy Dénes Ezüst Medve díjas alkotása, a Természetes fény is először került közönség elé hagyományos fesztiválkeretek között. Szubjektív beszámolónk következik.

A fesztivál központi helyszínének számító veszprémi Hangvillába érkezve egy gyors védettségi igazolvány-csekkolás után szinte el is felejtettük, hogy egy szinte kétéves világjárvány van (többé-kevésbé) mögöttünk. A bátortalan és félhangos „most akkor kell maszk?”-típusú kérdéseket hamar eloszlatta a szervezőség, és fellélegezve vettük tudomásul, hogy maszkviselés és kötelező távolságtartás nélkül látogathatjuk az összes helyszínt. Ennek megfelelően el kellett telnie némi időnek, hogy ne kutasson mindenki őrülten a hanyagul összegyűrt, kelleténél többször használt maszkja után. Miután kicsit sikerült tényleg megérkezni ebbe az oly szokatlanná vált fesztiválhangulatba, megfigyelhettük, hogy a lépten-nyomon szembejövő arculat és a kétségkívül gyönyörű balatoni régió akarva-akaratlanul (inkább talán az előbbi) A-kategóriás, exkluzív fesztiválhangulatot idéz. A filmkínálat, a szakmai programok iránti gyér érdeklődés, és a magyar filmeken lévő fókusz azonban visszarántotta a földre a vörös szőnyegen baktatókat, és minden kicsit magyarrá, közép-kelet-európaivá, ismerőssé vált.

Muszatics Péter programigazgató megnyitja a fesztivált. Fotó: Kovács Bálint és Pesthy Márton

Ezt is bizonyítja, hogy nem egy hardcore művészfilm, hanem egy romantikus dramedy nyitotta a fesztivált a veszprémi vár tömeggel ellepett udvarán. Talán szokatlan, de a melegre való tekintettel nem is olyan meglepő választás a könnyedebb műfaj, Varsics Péter elsőfilmes rendező Így vagy tökéletes című alkotása pedig várakozáson felül teljesített. Káel Csaba kormánybiztos balatoni térséget méltató beszéde után elmerülhettünk a párkapcsolatok és az alkotás hazugságairól szóló mozifilmben, amiben egy ezoterikus bestseller-szerző (Béres Márta) és egy írói ambíciókkal rendelkező kiégett reklámos (Fekete Ernő) esnek – több értelemben is – egymásnak. A nyitófilm-választás sikerét a vetítés alatti gyakori hangos nevetésnél semmi sem igazolta jobban, de ez nemcsak a film érdeme volt, hanem a kollektív moziélményé is. Nem akarok máris a kritikus sznobságával a klasszikus mozi védelmére kelni, de ez alkalommal újra bebizonyosodott, hogy mennyivel tartalmasabb élmény közösen filmet nézni (és nevetni azon is, amin egyébként nem nevetnénk), mint egyedül, síri csendben bámulni a képernyőt otthon.

A nyitófilm: Így vagy tökéletes. Fotó: Kovács Bálint és Pesthy Márton

A fesztivál első „teljes” napját (mely az év eddigi legmelegebb napja volt az országban) egyértelműen Herendi Gábor új filmjének, a Toxikomának a bemutatója fémjelezte. Ugyanakkor csütörtöki nap programját az egészestés mozifilmnél sokkal kevésbé népszerű műfajok dominálták, ami arra enged következtetni, hogy a szervezők tudatosan próbálták szélesíteni az érdeklődést a kevesebb nézőszámot ígérő zsánerek irányába is. Magyar tévéfilmeket (Csoportterápia, Don Juan kopaszodik) láthattunk a füredi Balaton Moziban, az elmúlt évek kiemelkedő rövidfilmjeire ülhettünk be a Hangvilla alatti Expresszóba, és dokumentumfilmeket (Visszatérés Epipóba, A mi Kodályunk) láthattunk a szintén veszprémi Agóra Kulturális Központban. A vetítésekkel párhuzamosan kezdetét vette a füredi Vaszary Villa programsorozata, elsőként a Buglya Zsófia által szerkeszett Az ismeretlen Uránia – Fejezetek egy filmszínház történetéből című könyv bemutatójával. Elekes Botond, az Uránia igazgatója elmondta, hogy egy jó könyvbemutató nem az adott mű tartalmának ismertetése, hanem a kiadásának kontextusa által kelti fel az résztvevő érdeklődését. Valóban ez is történt, csak annyit ismertünk meg a könyv tartalmából, amennyit szükséges volt, azt viszont megtudtuk, hogy több év, hozzávetőlegesen 12 szerző és rengeteg, már-már nyomozásba forduló kutatómunka kellett ahhoz, hogy művelődéstörténeti, intézményi és építészeti kontextusba kerüljön az ország legrégebbi és talán legizgalmasabb múlttal rendelkező filmszínháza. Buglya Zsófia elmondta, hogy nem lehet a magyar filmtörténetet elbeszélni az Uránia nélkül, és talán ennél erősebb érv nem is kell annak bizonyítására, hogy miért is fontos ez a könyv.

A könyvbemutatón lézengő, két kézen megszámolható közönséggel erős kontrasztban volt a Hangvilla előtt hosszan kanyargó, az esti filmre jegyet váltani kívánó tömeg. De ez nem olyan meglepő, mert a napközbeni programokon általában eltűnnek a filmesek, hogy az esti vetítésekre váratlan frissességgel kerüljenek elő. Herendi Gábor Toxikoma című filmjére próbált bejutni a nagyérdemű, a tömeggé dagadt sort pedig csak sajtóigazolványt lebegtetve, lesütött szemmel vagy a film alapjául szolgáló önéletrajzi könyv írójának, Szabó Győzőnek a magabiztosságával lehetett áttörni. Ez utóbbit választva sikeresen bejutottam a tér kissé indokolatlanul kijelölt VIP-szekciójába, majd miután beszivárgott a közönség és elapadt a helyek kilogisztikázásának feszültsége, a Hangvilla színpadára rögtönzött mozivászon előtt Prokopp Dóra házigazdával és a film alkotóival találtuk szembe magunkat. Herendi és Szabó Győző mellett az elsősorban színházi körökben ismert Molnár Áron, és a marosvásárhelyi Bányai Kelemen Barna színészek, illetve Illés Gabriella és Nagy Gabriella producerek a sokat csúszott bemutató mámorában, lelkesen beszéltek a közös munkáról, a forgatás körülményeiről, és a film társadalmi elkötelezettségéről. Vicces élcelődések közepette megtudhattuk azt is, hogy az executive producerként is jelen levő Szabó Győző szinte minden forgatási napot végigkísért, s bár régi alkotótársként (Valami Amerika 1-3) megvolt a Herendi irányába érzett bizalom, nem tudta teljesen „kiengedni a kezéből” az anyagot. Valahol persze érthető, hiszen a Toxikoma különösen intim, személyes film, mely Szabó Győző drogos múltját, és az azt követő pokoljárását jeleníti meg.

Kép a Toxikoma című filmből

Herendi filmje Győző és Dr. Csernus Imre párharcát, azaz a pszichiátriai kezelést ragadja ki a történetből, megspékeli egy kötelező szerelmi szállal, miközben ügyesen lavírozik a hollywoodi történetmesélés és a kevésbé közönségbarát, de annál hatásosabb naturalista megvalósítás között. A drogfogyasztást bemutató snitteket, és Szatmári Péter operatőri munkáját még Danny Boyle is megirigyelhette volna, a Toxikoma első fele ugyanis elképesztően bravúros, magyar filmekben ritkán látott képekkel operál. A Győzőt alakító Molnár Áron pedig az év egyik filmes felfedezettje, teljesen eggyé vált ezzel az egyébként sok buktatót magában rejtő szereppel. Minden gesztusa hiteles, egészen más kulcsban játszik, mint ahogy azt a hazai közönségfilmek színészeitől megszoktuk. A filmről számos kritika született, és talán ahelyett, hogy még egyszer leírjuk, hogy a Trainspotting dinamikussága hogyan találkozik a Száll a kakukk fészkére kórházi jeleneteinek dramaturgiájával, izgalmasabb információ az, hogy a toxikoma nem a kómás állapotra utal, hanem a drogfüggők egymásra használt, baráti megszólítása. A Toxikoma mindezekkel együtt korántsem tökéletes film, az erős felütés ellenére sokszor önismétlő és felszínes, ráadásul a fikcióból született jelenetek gyakran esetlenek, de még ezekkel együtt is Herendi erősebb filmjei közé tartozik. A vetítés utáni vastapsot egy kötetlen afterparti követte, ahová nemcsak a szakma, hanem a közönség is meghívást kapott.

A Toxikoma bemutatója. Fotó: Kovács Bálint és Pesthy Márton

A fesztivál harmadik napja szakmai programokkal indult. A Vaszary Villában Kanapéforradalom címmel tartottak kerekasztal-beszélgetést a filmforgalmazás változó világáról, ami többek közt jó felület volna arra is, hogy bemutatkozzon a Nemzeti Filmintézet saját streamingplatformja, a Filmio. Ismerettték a budapesti Cinematheque-projekt állapotát, de a Cinego és a megújult Média program is bemutatkozott. A filmklubok jövője mellett arról is szó esett, hogy hogyan lehet védekezni az illegális tartalmak ellen. Én egy Jancsó 100/Pannon Jancsó című programmal indítottam a napot, melynek során a 100 éve született Jancsó Miklós filmjeinek pannon tájjal való kapcsolatáról hallgathattunk meg egy előadást. Kihagyva a Fényes szelek forgatási helyszíneit bemutató városi sétát, még sikerült elcsípnem a Hangvilla alatti Expresszó nevű szórakozóhelyen vetített kísérleti rövidfilmes blokk végét. Nem bántam meg, mert egészen váratlan tapasztalat volt Lichter Péter Pálfi György Final Cut-ját idéző, Üres lovak című esszéfilmjében Kertész Mihály és Bódy Gábor fiktív beszélgetését hallgatni egy diszkógömb alatt. Abszurd kísérleti filmes élményeim után a Filmio-fröccsterasz felé vettem az irányt. A Filmre vele! Fiatal filmesek mutatnak be regényeket nevű programot céloztam meg, de még javában ment Szabó Győző Toxikoma című könyvének dedikálása, ami eladó könyvek híján inkább egy laza Q&A-re emlékezetett. A könyvbemutató után kezdetét vette az irodalmi filmes show, aminek során különböző filmes szakemberek kortárs magyar regényeket „pitcheltek”, azaz próbálták gyorsan és hatásosan meggyőzni a közönséget és a háromtagú zsűrit (Lakos Nóra, Kántor László, Osváth Gábor), hogy az adott mű nagyvászonért vagy éppen képernyőért kiált.

Filmre vele! A zsűri várja, hogy meghatódjon. Fotó: Kovács Bálint és Pesthy Márton

Hat kortárs regény került ilyen formában bemutatásra, Vecsei H. Miklós minden regényt ismertetett egy rövid részlet felolvasásával, majd ezt követően a résztvevőknek 5 perc állt rendelkezésre lehengerelni mindenkit. Az ilyen típusú fesztiváloktól megszokott kerekasztal-beszélgetések, közönségtalálkozók és koncertek viszonylatlában ez egy egészen szubverzív, szakma és közönség közt hidat emelő programpontnak minősült. Izgalmas volt látni, hogy milyen szempontok alapján lát eladhatónak egy történetet egy forgatókönyvíró, egy már tapasztalt rendező, egy vágó, egy író, vagy éppen egy pályakezdő producer. A két órás program végén a legjobb pitch jelképes díját megosztva vihette haza Maruszki Balázs forgatókönyvíró és Nagy V. Gergő rendező. Előbbi Láng Zsolt Bolyai című könyvének parádés bemutatása, a történet szinte David Lynch-i magasságokba emelése, utóbbi pedig Benedek Szabolcs Kádár hét napja című regényének meggyőző, humoros és provokatív előadásmódja miatt kapott megérdemelt elismerést.

Adaptálnivaló. Láng Zsolt: Bolyai

Pénteken adták át a Magyar Filmakadémia életműdíjait is, az idén ezt Bereményi Géza író-rendező, valamint Moór Marianna, Mécs Károly és Tordai Teri színművészek kapták. Az első két nap elhanyagolható programbeli összecsúszásaihoz képest a harmadik napon már komolyan meg kellett fontolni, hogy melyik esti filmre üljön be az ember, pláne, hogy ha nem autóval érkezett. A fesztivál által biztosított kétóránkénti, városok közti transzfer és a balatoni forgalmi dugók sem könnyítenek sokat a helyzeten, a program közti rohanás és logisztikázás miatt ezen a ponton vált a több helyszín áldásból átokká. A filmeken túl számos szakmai program csúszott egymásra, de ez egy ilyen léptékű fesztiválnál elkerülhetetlen. Végül a fesztivál fődíját bezsebelő Krasznahorkai Balázs Hasadék és Badits Ákos Űrpiknik című filmjének premierjét Nagy Dénes Természetes fényének oltárán áldoztam fel. A Berlinben díjazott, lassan hömpölygő, már-már anakronisztikusan fotószerű film lógott ki talán a legjobban a fesztivál nagyrészt közönségfilmes repertoárjából. Nagy Dénes háborús tablója igazi csemege a lassú mozik kedvelőinek, párbeszéd helyett autentikus arcokkal, hosszú snittekkel, és a fakó természet képeivel mesél a háború egyetemes tapasztalatáról. Időbe telt, míg a fesztiválos rohanásból megérkeztem ebbe a teljesen más időkezelésű valóságba, s bár teljesen nem tudtam átadni magam ennek a különös meditációnak, sok ponton el tudtam merülni ebben a szelíd és melankolikus világban.

Természetes fény

A vetítést közönségtalálkozó követte, amit sajnos már nem értem el, mert kezdődött Nagy Viktor Oszkár Becsúszó szerelem című filmje. Az erdélyi Kürti István operatőr által jegyzett film a rasszizmus témáját boncolgatja egy fociultra szurkoló (Ötvös András) és egy cigánylány (Gombó Viola Lotti) nem mindennapi egymásra találásának történetében. A Thuróczy Szabolcs által vezetett fociultrák bandája a film igazi humorforrása, nagyon hiányzott már, hogy valaki görbe tükröt mutasson a társadalom ezen rétegének. Azonban fontos megjegyezni, hogy a rendező nem ítélkezően, hanem szeretettel fordul feléjük is, s bár nem hatol lélektani mélységekbe, próbálja megértetni mindkét oldal motivációit. A Becsúszó szerelem készülhetett volna kicsit több bátorsággal, élesebben beleállhatott volna a problémába, amit felvet, és még ezekkel együtt sem lett volna kevésbé szórakoztató. De talán könnyen emészthető stílusa lehet, hogy előnyére válik, mert eljut olyan rétegekhez, amelyekhez valójában szólni akar.

Becsúszó szerelem

A fesztivál utolsó napján bemutatkoztak a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem animációs és média design képzései, és ha pont ezen a napon ültünk be az animációs és a rövidfilmes blokkra, akkor elkaphattuk a fesztivál nyertes Ezerkilencszáztizenkilencet, és a közönségdíjas A taxis című kisjátékfilmeket is. Ezen a napon lehetett másodszor látni Kocsis Ágnes Édenjét, pótlásra került az eső miatt elmaradt Spirál (Felméri Cecília) a várban vetített esti film pedig sokak idei kedvence, a Felkészülés meghatározhatatlan ideig tartó együttlétre (Horvát Lili) volt. A fesztivál nem titkolt célja volt a filmek és befogadóik közelebb hozása, ezt az ingyenjegyek mellett a közönségtalálkozók nagy száma is bizonyította, szinte minden vetítés után volt lehetőség kérdezni az alkotóktól.

Ezt a barátságos, kötetlen hangulatot némiképp ellenpontozta a díjkiosztó és az azt követő állófogadás, ami a vonósnégyestől, a díj készülésének körülményeit bemutató kisfilmen át, a szekciókat elválasztó stock-zenékig minden ízében az Oscar-gálát szerette volna magyar kontextusba ültetni. Az Anna Grand Hotel belső terében ültek a versenyzők és a szervezők, a meghívottak és a sajtó a kertben, kivetítőről követhette végig a közel két és fél órás eseményt. Miután a gála elején újra megerősítésre került a veszprémi térség és a filmfesztivál köteléke, az idén elhunyt filmes és színházi emberekre való megemlékezés indította az eseményt. A zenére összevágott arcképcsarnok pedig fájóan hosszú volt, hiszen idén vesztettük el Szomjas Györgyöt, Jankovics Marcellt, Csukás Istvánt, Törőcsik Marit és még számos művészt, szakembert, akik mára már a magyar filmtörténet részévé váltak.

A Hasadék lett a legjobb film, Dombrovszky Linda Pilátus című filmje a legjobb tévéfilm, sorozat kategóriában pedig A martfűi rém tarolt. A legjobb animációs film kategóriáját Cakó Ferenc nyerte a Világzabáló és visszaállító című munkájával, a legjobb egészestés dokumentumfilm pedig Petrovics Eszter A mi Kodályunk című filmje lett. A legjobb elsőfilmes rendezőnek járó díjat Varsics Péter vihette haza az Így vagy tökéletes című romantikus vígjátékáért, a legtöbb díjat viszont nem a nyolc díjra jelölt Toxikoma, hanem Bergendy Péter Post Mortem című horrorfilmje zsebelte be, előbbi a sok jelölés ellenére is üres kézzel távozott. A díjkiosztó ettől eltekintve nem tartogatott különösebb meglepetéseket, a nyertes filmek műfajából és témájából pedig jól látszik, hogy a Magyar Filmakadémia zsűrije és a Nemzeti Filmintézet milyen irányt kíván előre vetíteni a filmkészítőknek. A díjazottak teljes listája ide kattintva olvasható.

Hasadék

Mindent összevetve, a Magyar Mozgókép Fesztivál első kiadásán volt minden, amit szeretünk és utálunk a filmfesztiválokban: vörös szőnyeges fevonulás, premierek, az ingyen vetítés és az érdeklődés miatt jegyekért kanyargó hosszú sorok, és legalább egy, már-már nyári filmfesztiválos tradíciónak számító, eső által elmosott szabadtéri vetítés. Az idei kiadás a vírus miatt az utóbbi két év legnagyobb itthoni filmes rendezvénye volt, ami miatt szakmabeliként és filmkedvelőként is megérte lemenni a Balatonra. A látszat ellenére ereje korántsem presztízsében, hanem a kollektív fesztiválélményben rejlett.




Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.