Forradalmi történelemóra

Shaka King: Judas and the Black Messiah

Hogyan darált be az amerikai igazságszolgáltatás egy progresszív politikai mozgalmat és törölte le a történelem lapjairól is? Röviden erről szól filmünk, ami hat friss Oscar-jelölésével daliásan áll be a tavalyi év polgárjogi témákat feldolgozó alkotásainak csatasorába. Az igazság az, hogy van is mire büszkének lennie.

Lassan egy éve történt, hogy Amerika lángra lobbant a rendőri erőszak hatására, és ha más nem, egy eredménye mindenképpen lehetett az eseményeknek: jobbára az egész világ megismerte a tengerentúl társadalmi feszültségeit. Épp erre a figyelemre volt szükség, hogy az amerikai történelem egy bizonyos fekete foltja ötven év után végre reflektorfénybe kerülhessen.

Kép a Judas and the Black Messiah című filmből

A ’60-as évek polgárjogi mozgalmainak csúcsán alapított Fekete Párducok (Black Panther Party for Self Defence) egy olyan mozgalom volt, amelynek célja, hogy védelmet és támogatást biztosítson a szegregált, kiszolgáltatott fekete közösségeknek. Ehhez pedig nem féltek radikális eszközökhöz nyúlni. A fekete bőrdzsekik, a nyílt fegyverviselés és az egyre szélesebb körű támogatottságuk finoman szólva is szemet szúrt a hatalomnak. 1969-re az FBI elindított egy titkosított programot, ami illegális eszközökkel igyekezett ellehetetleníteni a mozgalmat és vezetőit.

És itt lép be Shaka King filmje a képbe: a Judas and the Black Messiah a Black Panther mozgalom utolsó évében játszódik és az összeomlásához vezető történéseket dolgozza fel egy szokatlan főhős nézőpontjából. Bill O’Neil (LaKeith Stanfield) közönséges autótolvaj, aki szabadságáért cserébe egyezséget köt az FBI-jal. Feladata, hogy beépüljön a Black Panthers chicagói részlegébe és így közelebb kerüljön az első számú közellenséghez, a J. Edgar Hoover (Martin Sheen) által fekete messiásnak nevezett Fred Hamptonhoz (Daniel Kaluuya). Ez a tipikus Donnie Brasco-féle felállás betekintést enged egy keveset feldolgozott konfliktus mindkét oldalába. Eddig még ugyanannyira válhatott volna ebből egyszerű történelmi dramatizálás, mint szenzációhajhász kémthriller, King filmjének zsenialitása viszont épp az elbeszélés kiegyensúlyozottságában rejlik. Ragaszkodik a történelmi hitelességhez, de az eseményeket végig a háttérben tartja. Pontosabban a történelmi tények prezentálása helyett azok megélésére koncentrál a karakterein keresztül.

Kép a Judas and the Black Messiah című filmből

Talán már a címből is sejthető, de itt egy hamisítatlan karakterdrámával van dolgunk, szembenálló érdekekkel, személyiségekkel, értékrendekkel és két különböző morális dilemmával, ami mindezt mozgásban tartja. Miután Bill, azaz Júdás a nézővel együtt megismeri a terrorszervezetnek beharangozott mozgalom valódi motivációit és ráébred, mit is vár el tőle a munkájáért felelős FBI-ügynök (Jesse Plemons), élete legsúlyosabb döntésével szembesül. Eközben a morális spektrum túlsó végén Fred friss családi felelősségei barátnője (Dominique Fishback) révén ütköznek a mozgalom vezetésével járó egzisztenciális veszélyekkel. Az ellentétek azonban nem csak karaktereik síkján jelennek meg.

Stanfield a mozgásával szólaltatja meg Bill belső vívódásait, félelmeit és mérhetetlen elfojtott szorongást. Tekintetével mondja el azt, amit szavaival nem tehet meg, ezzel pedig minket is folyamatos bizonytalanságban tart. Ennek a kiszámíthatatlanságnak teljes fonákját képviseli Kaluuya őszinte és nyitott, retorika-központú játéka: a szenvedélyes beszédeiről ismert Fred Hampton egy tiszta szándékú, és kirobbanóan karizmatikus vezetőként ölt testet általa. Kettejük ellentéteiből fakadnak a film legfőbb belső feszültségei.

Kép a Judas and the Black Messiah című filmből

Mindemellett azonban egy másik történet is körvonalazódik, ami visszatekintve filmtörténeti szempontból is jelentőséggel bírhat. Jesse Plemons karaktere az akció mögötti dinamikákba és hatalmi játékokba vezet be minket és ezzel az amerikai hírszerzés olyan arcát mutatja be a film, amit Hollywoodtól nem igazán láthattunk ezelőtt. Manipulatív, gátlástalan módszereikkel ők válnak azzá a terrorszervezetté, amit a Black Panther Party képében felszámolni próbálnak. Általuk még egy sík kerül Bill karakterének dimenziói közé. Ez a tőrbecsaló júdás valójában csak egy megvezetett és útját vesztett figura, akit – még ha nézőként el is ítélhetünk döntései miatt – nem tudjuk empátia nélkül figyelni.

Lassan világossá válik, hogy nem csak Bill sorsa, de a teljes narratíva az amerikai igazságszolgáltatás kezében van. Korlátlan hatalmú orwelli nagytestvérként mozgatják a szálakat. A gépezet arca pedig a filmen szabályosan szörnyeteggé maszkírozott Martin Sheen, mint J. Edgar Hoover FBI-igazgató. Összevetve ábrázolását a pontosan tíz évvel ezelőtt bemutatott, DiCaprio-féle J. Edgarral, jól érzékelhető Hollywood elmozdulásának mértéke és jellege.

Kép a Judas and the Black Messiah című filmből

És ezért olyan jelentőségteljes ez a film. Korábban elképzelhetetlen volt, hogy az amerikai kormány emberiségellenes bűneit (mert konkrétan erről van itt szó) egy nagy stúdió filmesítse meg. Hogy ilyen filmek most mégis születhetnek, az a korszellemnek köszönhető. Elég csak ránézni az idei év Oscar-jelöltjeire. A Judas and the Black Messiah hat jelölése mellett a listán három másik film is szerepel, ami a közelmúlt fekete polgárjogi témáival foglalkozik. Ezzel új alkotóknak nyílik lehetősége feldolgozatlan történeteket (és a történelem feldolgozatlan epizódjait) behoznia a filmes diskurzusba. Shaka King filmje mellett Regina King One Night in Miami-ja, vagy a Ma Rainey: a blues nagyasszonya pedig új fejezet nyithat a modern fekete filmtörténet könyvében.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.