Gátlástalan, színes világ

Álex Pina: White Lines

A fehér vonalak afféle egyszerű és világos útmutatók, amelyek kijelölik mindannyiunk életének az irányát, egyszerűen csak követnünk kell őket. De fehér vonalak azok a kokaincsíkok is, amelyek minden helyesnek vélt iránytól képesek eltéríteni. Az előbbiből nagyon kevés, utóbbiból jó sok van a White Linesban.

Egy ritka nagy felhőszakadás kimos egy mazsolává aszott holttestet a spanyol sivatag homokjából: előkerül a manchesteri Zoe imádott bátyja, Axel, aki 20 évvel korábban Ibizára szökött otthonról, majd állítólag Indiába utazott, és aztán nyoma veszett. A harmincas, családos könyvtárosnő, akinek az ifjúságát derékba törte a testvére eltűnése, most nyakába veszi az őrült ibizai világot, hogy kiderítse, mi történhetett a bátyjával. Érkezésekor Axel Collins összes egykori ibizai ismerősének tótágast áll az élete: mindenki elindítja a maga nyomozását – a leggyanúsabb figurákról is egy-kettőre kiderül, hogy fogalmuk sincs, ki lehetett a gyilkos, ahogy az is, hogy mind tudnak valamit, meg hogy a rejtély kulcsa egy régi parti lehet, amelyik homályba vész, mert durván be volt tépve mindenki. Az is percek alatt kiderül, hogy nincs már tétje a nyomozásnak, mert a spanyol törvények szerint elévült. 

Természetesen Zoe csendes kispolgári élete is tótágast áll, át kell értékelnie az összes emlékét, teljes értékrendjét, és óhatatlanul belesodródik Ibiza zenével, tánccal, szexszel és drogokkal teli világába. Öntudatlanul is élete nagy kalandját kezdi élni, miközben időnként meg-megfeledkezik az eseményeket elindító hulláról. Így lesz a sorozat első évada egyszerre a negyven fele járó Zoe igazi felnövéstörténete, egy minden társadalmi konvenciót felrúgó szerelem története, közben kamaszdráma, whodunnit-krimi, bűnügyi história öntörvényű egyvelege, ami vígjátéki elemeket is szép számmal tartalmaz. Kicsit zavarba ejtő is, hogy mit látunk: ami eleinte bűnügyi filmnek ígérkezik, az romantikus drámává alakul. A cselekményszálak és idősíkok élénk dinamikájában a hangsúlyok át- meg áthelyeződnek: mire az emlékezés mozaikkockáiból kiderül, ki volt a gyilkos, addigra hősnőnk lelki világa már darabokban hever, és már számára is alig marad tétje az információnak.

Ez a műfaji kavarodás ugyanakkor pont olyan elragadóan gátlástalan és színes, mint az a világ, amelybe Zoe gyanútlanul belecsöppen: van itt aranyszívű gyilkos, könnyű erkölcsű nagyasszony, tisztességben megőszült keresztapa, Ödipusz-komplexusos örökös, meleg jógaguru, családanya orgiaistennő, és még sorolhatnánk az abszurd figurákat. A hulla előkerülése mindannyiukat szembesíti a saját démonjaival, a karakterek több rétegben árnyalódnak az epizódok során, még az imádott bátyóról (aki évtizedek múltán, holtában is egy jelenség, hiszen mindig mindenki a teljes nevén emlegeti) is kiderül, hogy igazi szemétláda volt, s aztán hogy mégsem. 

Rendezőnk a szórakoztatás gyakorlott mestere, a humort a kisujjából rázza a képernyőre, olykor önreflexív, filmes témájú kiszólásokból (pl. a hulla a spagettiwesternek sivatagából került elő – magyarázza lelkesen a lokálpatrióta rendőr az azonosításra érkezett asszonynak, mintha turistát fogadna), máskor a helyzet abszurditásából származtatja. Európának ebből a szegletéből talán a szándékosnál is viccesebbnek tűnik pl. minden, ami a román drogcsempészekkel kapcsolatos – kár, hogy nem választottak román nevet nekik–-, mindenesetre a szinte tízéves O-Zone-slágerre kokaincsomagokat hajigáló csempészek minden egyes felbukkanása felejthetetlen és hasfaltornáztatóan vicces. Apropó sláger: a White Linesban igen jelentős szerepet kap a zene, s nem csupán hangulatfestő eszközként vagy a humor forrásaként: Axel befutott DJ volt, rajongók hada imádta, a visszaemlékezések szerint elképesztően művelt és tehetséges volt, de a zenélésből származott minden erénye és bűne is.

A White Lines című, spanyol-angol korprodukcióban készült tíz részes sorozatot ugyanaz az Álex Pina írta és rendezte, aki A nagy pénzrablással mondhatni egy csapásra világhírűvé vált, s bár érezhetően készen van valahol a második évad forgatókönyve – rengeteg elvarratlan szálat hagyott, az első évad végén új szálakat indított el stb. –, mégis úgy tűnik, ezzel a munkájával nem foglalkozott annyit, mint az előzővel. A White Linesban közel sincs annyi zseniális fordulat, mint a pénzverderablás történetében, de szerencsére van itt is pár remekül megírt, kiszámíthatatlan, jó ritmusú és feszültségű jelenet. Pina „fehér vonalai” is kissé összekuszálódtak azóta: a White Lines második évada helyett ledarált egyedül vagy társrendezőként két újabb sorozatot. Ha mégis nyélbe ütné a folytatást, újabb műfajegyvelegre számíthatunk: a romantikus szálat jócskán lehet még bogozni, néhány hullának és pár kiló kokainnak elő kell még kerülnie, és egy bosszúfilmes (fehér) vonal megjelenése sem érne váratlanul.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.