Mit tehet egy mozidirektor, ha már második filmjével túlságosan magasra helyezte a lécet? Botorság volna centiről centire megismételni a tökéletes mutatványt – Hoon-jung Park soha nem is próbálkozott ilyesmivel, most viszont visszatért rendezői életműve forrásvidékéhez, a gengszterműfajhoz. Az Éjszaka a paradicsomban ugyan nem nevezhető műremeknek, mégis megigéz a képeiből sugárzó büszke, határozott erő.  

Forgatókönyvíróként a 2010-es esztendő bestiális erőszakorgiájával, az I Saw the Devil című kultuszművel villantotta meg oroszlánkörmeit, majd emelte a tétet, és rendezőként is rögtön a mélyvízbe vetette magát: Hoong-jung Park egy kosztümös drámát (Hyultu) követően levezényelte eddigi életműve csúcsdarabját, a 2013-as Egy új világot. A nagyívű gengszterdráma nem pusztán a barátság, a hűség és az árulás motívumaival zsonglőrködött csodálatosan, nemcsak a dél-koreai alvilág tűpontos röntgenképeként tételezhető, de olyan klasszikusok szellemét is mély alázattal idézte, mint A Keresztapa vagy a Szigorúan piszkos ügyek. A direktor műhelyéből azóta ugyan nem érkezett forradalmian új film, mégis minden munkáját élénk érdeklődés övezi. Boszorkány című young adult fantasy-je a minden tekintetben remek, a kíváncsiságunkat nagyszerűen csigázó nyitány után méla unalomba fulladt három évvel ezelőtt, most azonban Hoon-jung Park visszatért ahhoz a zsánerhez, melynek nyelvét hibátlanul beszéli.

Második gengsztermozija, az Éjszaka a paradicsomban a tavalyi Velencei Filmfesztiválon debütált, idén tavasszal pedig – a Netflix jóvoltából – végre a nagyközönség is megtekintheti. A történet főszereplője, a maffiózó Tae-Gu (Tae-goo Eom) összeomlik, amikor húgát és annak gyermekét meggyilkolja a rivális bűnszövetkezet. Eluralkodik rajta a bosszúvágy, hidegre is teszi a merényletért felelős kiskirályt, ám ezzel véres viszályt szít, majd a festői Csedzsu-szigetre menekül. Egy helyi fegyverkereskedő veszi szárnyai alá, Tae-goo figyelmét azonban a férfi vonzó, ám halálos betegségben szenvedő unokahúga, Yeon (Yeo-bin Jeon) kelti fel. Amikor a két ember csipkelődős-évődős kapcsolata elmélyülhetne, a gengszterháború átviharzik a békés szigetre.

Az Egy új világ alkalmával Park madártávlati képet vázolt Dél-Korea hatalmas bűnszindikátusáról. Bár konfliktus- és figurarajzai is pompásak voltak, elsősorban mégis a gengszterhierarchia földcsuszamlásszerű mozgásait szemrevételezte. Véget nem érő sakkjátszma elevenedett meg a vásznon, melyben a rablók és pandúrok ütközőzónájában ragadt főhőst is egyszerű bábuként tologatták a háttérből irányító hatalmasok. Az Éjszaka a paradicsomban által Park üdítően más perspektívát érvényesít. Most alulról építkezik, finom ecsetvonásokkal festi meg a magányos, szenvedő gengszter profilját. Tae-goo nem gyötri – mert már-már kényszeres hűsége miatt nem is gyötörheti – magát felfelé az alvilági ranglétrán, ráadásul a piramis csúcsán össze is fognak ellene. A hős végeredményben laza szálakkal kapcsolódik a bűnproblematikához, inkább éteri tisztulásvágya, az egyéni szabadság felé törekvése határozza meg.

Némi túlzással akár azt is állíthatnánk, hogy az Éjszaka a paradicsomban csupán felszíni elemeiben (közeg- és erőszakábrázolását tekintve) citálja a hagyományos gengszterműfajt, hősképében és konflikustípusaiban viszont melodrámai, tragikus románci, illetőleg a bérgyilkosfilmekre utaló motívumok keverednek egymással. Ami az előbbi két zsánert illeti, beszédes, hogy Tae-Gu és Yeon szerelmét megannyi tényező szorítja gátak közé (életfelfogásuk különbözőségén túl a lány halálos betegsége és Tae-Gu állandó létfenyegetettsége is), sőt – és ez már Park páratlan zsenialitását dicséri – románcuk sosem rügyezhet ki, még egy csók erejéig sem érhet révbe. Problémás ugyanakkor, hogy a rendező megszállottan halmozza az érzelmi krízishelyzeteket: Tae-Gu húga szintúgy gyógyíthatatlan kórban szenved, aminek ráadásul nincs is jelentősége a történet szempontjából, hiszen hamar merénylet áldozatává válik; Yeon és nagybátyja drámája szinte megmosolyogtatóan banális eseményekben gyökeredzik, ráadásul épp a női hős legértékesebb tulajdonságát – a misztikumát – rombolja le.

Park azonban – amint már említettük – bérgyilkosfilmes mintákat is követ. Tae-goo ugyanúgy izolálódik a saját közösségétől – ráadásul egy rejtett összeesküvés áldozatává válik –, mint a Blast of Silence, A szamuráj vagy épp a John Woo által jegyzett A bérgyilkos üldözött sorsú férfialakjai – arról már nem is szólva, hogy végül neki is egy nő lesz a végzete. Ha már itt tartunk, az elhagyatott raktárépületben zajló leszámolásjelenet (mely egyúttal az Éjszaka a paradicsomban valódi tetőpontja) többszörösen ellenszegül a hagyományos dramaturgiai megoldásoknak: ahogy Tae-Gu felfejti a bűnszövetkezeten belüli árulások bonyolult szövedékét, utólag nem csupán motivációja és tetteinek jogossága kérdőjeleződik meg jelentős mértékben, de végül olyan sors jut neki osztályrészül, mely műfajfilmes tartományon belül ritkán sújt központi figurát (még akkor is, ha ebben az esetben inkább antihősről beszélhetünk).

A rendezőt az erőszakábrázolás frontján nem hagyja cserben arányérzéke és kifinomult ízlése: nem fojtja vérbe a képeket, a kendőzetlen brutalitás kizárólag akkor gyűr maga alá mindent, amikor valóban létjogosultsággal bír (a már említett raktárbéli konfrontáción túl ilyen alkalom a fantasztikusan felépített és megkoreografált repülőtéri hajsza is). A színészek szinte kivétel nélkül nagyot domborítanak, különösen a főszerepeket alakító Eom és Jeon: bár minimálgesztusokkal dolgoznak, egyetlen arcrezdülésük, leheletfinom szemrebbenésük pontos képet ad figurájuk aktuális lelkiállapotáról. Park legfrissebb moziját szinte csak egy hajszál választja el attól, hogy remekműként tartsuk számon: ha az utolsó, erősen giccsbe hajló jelenetsor – melyben a pszichésen sérült Yeon végül „békére lel” – a vágóolló áldozata lesz, talán az Egy új világgal emlegethetnénk egy lapon. Az Éjszaka a paradicsomban azonban így is figyelemreméltó darab, mely díszére válna minden rendezői életműnek.