Gerard Butlert senki sem mentheti meg

Kristoffer Nyholm: Keepers / Az eltűntek

Hogyan tűnhet el három ember szőrőstül-bőröstül-kutyástul egy cseppnyi szigeten? Az alaphelyzetet és a végkifejletet igaz történet lévén maga az élet írta, Kristoffer Nyholm pedig a kettő közti rejtélyes űrt kívánta betölteni egy pszichothrillerrel.

A világ rejtélyes eltűnései közt előkelő helyet foglal el a három toronyőr, James Dukat, Thomas Marshall és MacArthur Donald története, akik 1900 decemberében érkeztek egy kis skót szigetre, hogy három hétig karbantartsák a világítótornyot. Mikor a váltás megérkezett, senkit sem találtak a szigeten, ráadásul látszólag semmi nyoma nem volt annak, hogy bármilyen tragikus incidens történt volna: az ajtók zárva voltak, az étel az asztalon volt, a matrózok kabátjai a fogason, az egyetlen gyanús dolog egy adag hínár volt a padlón. Összeesküvéselméletek egész hada övezi a történetet, amelyben helyet kapnak az ufók és kalózok is, ám egy biztos: lassan 120 éve nem lehet megfejteni a toronyőrök eltűnését. Ennek megfelelően Az eltűntek nem az igazság és a nagy leleplezések filmje, Nyholmnak (Tabu) egyáltalán nem az volt a célja, hogy valóban megmutassa, mi is történt a szigeten. Őt inkább az esemény pszichológiai vonzata érdekelte: minek kell történnie három összezárt ember között ahhoz, hogy eltűnjenek?

Bár a film előzetese jóformán a cselekmény legnagyobb részét lelövi, nagyon csalóka: egy kifejezetten pörgős akciófilmre számítunk. Ehhez képest Az eltűntek borzasztóan lassú és puritán film: lassan indul be a cselekménye, és nagyon ráérősen hömpölyög előre. Míg az előzetes készítésekor mélyen belenyúltak a „zenék feszült thrillerekhez” mappába, a film során nagyjából semmilyen zene nem szól, csupán a tenger zúgása szolgáltatja a nyugtalanító háttérzajt. Ugyanez igaz a képi világra is, bár mivel egy szinte teljesen kopár szigetről van szó, a helyi adottságokat jól aknázta ki az operatőr, Jørgen Johansson. A dohos gyapjúpulcsik és nedves fű szaga szinte átjön a vásznon, ahogy az a sivár hangulat is, ami a kies szigetet belengi. Ha valamiben igazán jó Az eltűntek, az pont a felsoroltak miatt a film hangulata.

Szintén jó döntés volt arra kihegyezni a történetet, hogy miként változik meg a három férfi lelkiállapota az őket ért nyomás alatt. Hiába árul el túl sok mindent a trailer, a végső „csavart” szerencsére nem csacsogja ki, ám már annak az ismerete is túl sok, amit a trailer megmutat, főleg azért is, mert hiába látunk idegeneket és rengeteg verekedést, a film egyáltalán nem erről szól. Mindhárom toronyőrnek megvan a maga keresztje, amit már a szárazföldről magukkal hoztak, ki kevésbé, ki egészen a padlóig roskad a súlya alatt. Az első konfliktus pedig elindítja a káoszspirált, amely aztán egyre nagyobb hullámokat vet, látványosan bemutatva, hogy miként törheti meg egy ilyen helyzet az embert. A valódi feszültség pedig ebből fakad: miként válik időzített bomba az egyébként kötélidegzetű, marcona skótokból, ha beüt a krach.

Kamarajellege miatt akár egy színpadon is elférhetne a történet, ez pedig magával hozza azt, hogy a színészeken áll vagy bukik az egész. Gerard Butlerre jó ideje mindenki úgy gondol, mint a morcos tekintetű fazonra, aki rendre bénábbnál bénább filmekben menti meg a világot vagy épp az orosz elnököt (A Hunter Killer-küldetés). Most bebizonyítja, hogy valójában elherdálja a tehetségét, hiszen tud ő játszani, ha akar: kifejezetten szimpatikus jelenség esendő emberi lényként hamisítatlan skót akcentusával. Ahhoz képest, hogy az ő nevével adták el a filmet, az igazi főszereplő inkább a Peter Mullen által alakított Thomas, aki a trió kapitánya. Rá hárult az a feladat, hogy úgy jelenítse meg a depressziós vezetőt, hogy közben felveszi a marcona kapitány álarcát, és a szeme se rezzen. Mullen azonban a rendelkezésére álló minimalista eszköztárral is nagyot alakít a kapitány szerepében. Mellettük tisztességgel mellékszerepel Connor Swindells a zöldfülű toronyőr szerepében, akinek egyébként ez a második egészestés filmje.

Mindez hiába hangzik ígéretesen, Az eltűntek hiányérzetet hagy maga után. Hiába jók a színészek, szépek a képek, és megfelelő az irány, amerre Nyholm vinné a történetet, valami mégis hiányzik. Sokaknak valószínűleg a lezárással is problémájuk lesz, hisz arra sem nehéz rásütni a bicskanyitogató jelzőt. A gond leginkább azzal van, hogy a film második felére megbicsaklik a tempó, olyan, mintha a készítők sem tudták volna, hogy a remek kezdés után merre kormányozzák a filmet, hogy tényleg ott kössön ki, ahol kell. Ennek pedig áldozatául esnek a karakterek – és nemcsak a szó szoros értelmében, hanem abban is, hogy nem egy cselekedetük teljesen logikátlan és zavaróan kilóg a cselekményből, ettől pedig tovább veszít a varázsából az alkotás.

Az eltűntek pont az a film, ami jól indul, be is húzza az embert, várja a katarzist, aztán csalódott, mikor elmarad, de megvonja a vállát: annyira nem volt rossz, rosszabb is lehetett volna. De sokkal jobb is. Első mozifilmnek – hiszen Nyholmnak megannyi sorozatmegbízása után ez volt az első filmje – ígéretes, és legalább egy film erejéig sikerült kirángatnia Gerard Butlert a gagyi világmegmentős borzasztóságok mezejéről.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.