Gimis Cyrano

Alice Wu: The Half of It / Ha tudnád

A Ha tudnád valahol a kortárs felnövésfilmek (Lady Bird), az intellektuálisabb romkomok (The Big Sick, The Incredible Jessica James), a szexuális identitáskeresést tematizáló filmek (Call Me By Your Name) és a kulturális különbségeket/beilleszkedést pedző mozik (The Big Sick, The Farewell) metszéspontjában található, de pont jó arányérzékkel keveri össze ezt a sokaságot egy könnyed, mégis kellőképpen okos felnövéstörténetté.

Ellie Chu (Leah Lewis) egy gimnazista lány, akinek kevés barátja van, de annál eszesebb és műveltebb: dolgozatokat és esszéket írogat pénzért. Paul Munsky (Daniel Diemer) egy gimnazista srác, aki nem túl okos, nem túl népszerű, de focista, jólelkű és elvileg szerelmes. Aster Flores (Alexxis Lemire) egy gimnazista lány, aki gyakran kelti fel a fiúk érdeklődését, okos-művelt, de a barátja egy karikatúra és ezért nem kimondottan boldog. Ők hárman keverednek egy kissé kicsavart és érdekes szerelemi háromszögbe: mivel Paul képtelen magasabb verbális szinten kifejezni érzelmeit, ezért Chu írói szolgáltatásait veszi igénybe, hogy szerelmes/ismerkedős leveleket, majd chatüzeneteket írjon Asternek Paul nevében. A helyzet jellegéből adódóan természetesen senki nem abba lesz szerelmes, akibe „kellene”, de pont emiatt szembesülnek a szereplők önmagukkal kapcsolatos kérdésekkel – és válaszokkal is.

Chu több szempontból alkalmas a kiközösítésre: kínai bevándorló egy amerikai kisvárosban, jóval pallérozottabb elméjű társainál, a modern tinivígjátékokra jellemző „quirky” típusú karakter (ámbár egy fokkal földhözragadtabb), ráadásul a viselkedése elsőre könnyen olvasható rátartinak, és a történet során fedezi fel szexuális identitását is, amit egyébként üdítően természetesen kezel a film. A coming of age-jelleg egyértelműen köréje szerveződik és egy komplex, többrétegű identitáskérdést jár körül, azonban társai is küzdenek hasonló problémával: Paul egy egyszerűbb figura, de ő is tévhitben él önmagával kapcsolatban és a nem megfelelő emberbe „lesz szerelmes”. Asternek lehetősége lenne egy biztonságos, de minden bizonnyal boldogtalan és elvágyódással teli életre, így ő is döntés előtt áll, az egészre pedig rátelepedik a kisvárosi kontextus, ahol mindenkiben felmerül a kérdés, hogy menni vagy maradni.

Szerencsére a film értően (hisz Alice Wu, a rendezőnő is hasonló helyzetben volt, mint Chu) és kevés moralizálással járja körül a témát, még ha időnként direkt társadalompolitikai utalásokat is kapunk. Például az, hogy Chu, egy ázsiai-amerikai lány sokkal választékosabban beszél angolul, mint sok fehér társa, vagy a puszta tény, hogy ő írja meg nekik a dolgozatokat; de az is, ahogy Chu édesapja képtelen a beilleszkedésre, egyszerűen azért, mert nem tanulta meg elég  jól a nyelvet. De Paul sem tud beilleszkedni maradéktalanul a saját közegébe („amerikai focis fiúk”), nem véletlenül barátkozik Chu-val, és Aster sem tud a kisvárosi közegben boldog lenni. Az ő ellenpéldájuk lesz Aster barátja, Trig (Wolfgang Novogratz), aki ugyan szinte jelentéktelen mellékszereplőként van a filmben, mégis kiegészíti a kérdéskört: ő az, aki tökéletesen érzi magát a bőrében, a leereszkedő öntelt, aki pont ezek miatt sikeres és népszerű (egy jelenetben ki is mondja ezt: „mindenki tudja, ki vagyok, én is tudom, ki vagyok!”). Chu és Paul is belekóstol a népszerűség ízébe, a film pedig ügyesen kezeli ennek a kettősségét: a népszerűség is fontos lesz és valóban hozzájárul az elfogadottság érzéséhez, de végül mégsem ez lesz a hangsúlyos és az igazán mérvadó, hanem a kisebb, fontosabb, intimebb kapcsolatok. Szemben a romantikus komédiák javarészével, itt sokkal finomabb és átmenetibb érzelmek uralják ezeket a kapcsolatokat: például barátság és a szerelem közti furcsa zóna, szemben a műfajra jellemző „totális szerelemmel”. A film izgalmas húzása végül is az, hogy egy játékos és érdekes alaphelyzeten és történeten keresztül beszél ezekről az összetett, fontos kérdésekről.

Talán pont a Ha tudnád dús kreativitása lesz néha a hátránya is: időnként túl okos akar lenni, túl nagy idézeteket használ, túlságosan mély témát emel be, amivel végül is nem tud kezdeni semmit, mert nem engedik a műfaji keretek. Ennek megfelelően a befejezés sem hoz megváltást, de ez inkább pozitív, hisz az összetett kérdésekre felelőtlenség lenne leegyszerűsített válaszokat adni. Ugyanakkor ez a film sem ússza meg valamiért a romantikus komédiákra is jellemző „összegző nagybeszéd” jelenetét, de előtt és utána legalább okosan szlalomozik a műfaji klisék között.

A könnyedséghez játékos formanyelv is társul, gyakoriak például a képre írott szövegek, chatszövegek, animációk, zenés montázsszekvenciák. Rengeteg idézetet tartalmaz a film: Sartre, Camus, Platón, Napok romjai, Casablanca, Chaplin-filmek, Wim Wenders, stb – ezek textuális és vizuális formában egyaránt beemelődnek a filmbe, azonban inkább csak lábjegyzetként, értelmezési keretként, semmint mélyebben értelmezett gondolatként. Valahogy úgy, mint ahogy Chu is használja az idézeteket a leveleiben.

Mindent összevetve a film legnagyobb erénye az, hogy egyszerre tud valóban vicces és szórakoztató, de ugyanakkor hitelesen okos és kellőképpen komoly lenni, amihez kimagasló rendezői és forgatókönyvírói arányérzékre van szükség. Van a filmben egy idézet erről (is): a jó és a zseniális festmény között néhány ecsetvonás dönti el a különbséget. Valahol a kettő között lehet a Ha tudnád, mindenesetre én örülnék, ha több olyan film készülne, ami vicces, de nem gagyi, és szórakoztató, de valóban tartalmas.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.