Glitterbe mártott erőszak

Sam Levinson: Euphoria

Sam Levinson író-rendező önéletrajzi ihletésű, neonfényben úszó, coming of age (rém)álma egy pornóvideó alá kommentált szerelmeslevél az amerikai Z-generációhoz. Az izraeli mintára készült sorozat első évada kétségtelenül az HBO idei legmerészebb dobása, elsősorban mégsem botrányosan explicit jellege miatt érdekes.

A 17 éves főszereplő Rue (a Disney ölelő szorításából kitörni vágyó Zendaya) egyszerre cinikus és érzékeny belső monológja kísér végig az évadon. Az ikertornyok bombázása után néhány nappal született lány karakterében összpontosul a korszak amerikai társadalmának bizalom- és identitásvesztettsége, és az ebből következő szorongás és depresszió. Nem csoda, hogy a történet az ő rehabról való visszatérésével indul, és a fő dramaturgiai mozgatórugó is az ő függőségével vívott harc. Ennek ellenére az Euphoria nem egy tini Rekviem egy álomért, a drogok és az alkohol nem problémaként, hanem átmeneti megoldásként jelennek meg. Akárcsak a szex, a pornó, vagy az abuzív kapcsolatok, melyek mind ezen generáció sajátjaként vannak bemutatva, anélkül, hogy bárki is ítéletet mondana felettük. Rue pedig próbál visszailleszkedni egy teljesen felborult világba, mindentudó narrátorként reflektálva saját függőségére és tinédzser társainak félresikló szárnybontogatásaira egyaránt.

A meglehetősen explicitre sikerült pilot után minden epizód kiemel egy szereplőt, majd Rue néha ítélkező, máskor együttérző hangján bemutatja történetüket. A forgatókönyvből érezhető egy szinte pszichoanalitikus megközelítésmód: mintha Levinson szereplőivel együtt felmentené saját magát is múltbeli függősége alól. A mellékszereplők szálain keresztül mutatja meg, hogy már gyerek- és/vagy fiatalkorukban elindultak azok a folyamatok, amik majd az önpusztítás valamelyik formájához vezettek. A tinifilmek klasszikus sztereotipizált karaktereivel ellentétben szereplői üditően hús-vér karakterek, árnyaltak és izgalmasak. A transzgender, mindenkit megbabonázó Jules (Hunter Schafer), a titokban szorongó szépfiú Nate (Jacob Elordi), vagy a szexualitását felfedező Kat (Barbie Ferreira) mind különc figurák, részletes kidolgozottságuk miatt mégis könnyen tudunk azonosulni velük. Látjuk őket inni, dübörgő hip-hopra bulizni (nem véletlen, hiszen a sorozat egyik producere Drake), féktelenül drogozni, nemi erőszak áldozatául esni, és Harmonie Korine-karaktereket megszégyenítően meztelenkedni. Ha hajlandóak vagyunk ezek mögé nézni, hiányzó apafigurákat, magányt és kiszolgáltatottságot látunk, és szembesülünk olyan problémákkal, amik más tinisorozatokban csak halványan voltak eddig exponálva (pl. toxikus maszkulinitás). Impulzusok, és a címben is megfogalmazott mámor iránti függőség motiválja a karakterek destruktív döntéseit. A sorozat attitűdje egy bármilyenkori kamaszé, aki szüleit és generációját okolja azért, mert nem találja a helyét.

2019-ben a meztelenség aligha számít tabunak, de az első részeknek mégis sikerül annyira a néző arcába mászniuk (pl. a média biztosítékát kiverő, 30 péniszt felvonultató jelenet), hogy esélyes, hogy néhány előfizető egyből lemondja az egész HBO go-t. Az első részben megjelenő nehezen emészthető jelenetek elsőre öncélú, médiafigyelmet hajhászó gesztusnak is tűnhetnek, de valójában csak előrevetítik azt, ami ezután jön. De ha mégis adunk egy esélyt a sötét és döcögős kezdés ellenére, már a második rész után valósággal beránt a sorozat: a cselekmény megtelik relatíve váratlan fordulatokkal, és spriálszerűen visz magával, egyre lejjebb. Rue narrációjának egyhangú távolságtartását néhány, szinte külön epizódként funkcionáló, super8-asra forgatott szexuális felvilágosító film, vagy épp a bűnügyi filmes konvenciókat idéző detektívjelenet töri meg, amelyek sokszor felüdülésként hatnak a sorozat dekadens világában.

Igazi ellenpont azonban a nagyon erősen szerzői, álomszerű képi világ, ami tévés esztétika helyett indie filmeket megszégyenítően mozis. A szokatlanul bravúros kameramozgások, a fejjel lefelé felvett képek, élénk neonszínekbe komponált arcközelik, a videoklipszerű snittelés, és a tűpontosra kidolgozott világítás mind szimbólumai ebből a magából kifordult, útvesztett generációnak. Ráadásul Levinson Assassination Nation című filmjének operatőrét, a jelenleg Enyedi Ildikóval dolgozó Rév Marcellt kérte fel a vizuális koncepció kidolgozására. A Balaton Method és jó néhány Mundruczó-film operatőre csak négy részt filmezett, újszerű látásmódja és virtuozitása azonban a sorozat egészén érezhető, és még inkább erősíti a csatornától megszokott képi nyelvezetet. És ha már a vizualitásnál tartunk, az Euphoria színpalettájának elengedhetetlen része a smink, ami kéz a kézben jár a sorozat esztétikájával. Doniella Davy make-up artist néhány ecsetvonással karaktereket hozott létre, hibák elfedése helyett felfedi azokat, segítve a szereplők mélyebb megértését. A sorozat pulzusaként működő Zendayán viszont ritkán van smink, de nem is kell. Minden hanglejtése, gesztusa és arckifejezése autentikus, a képernyőn eltörlődnek előző szerepei a fejünkből, és egy idő nem tudjuk különválasztani a díler ajtaján dörömbölő Rue-tól. Ugyanez elmondható szinte minden egyes karakterről, de különösen Zendaya sorozatbeli plátói szerelméről, a Jules-t alakító, modellként dolgozó transznemű Hunter Schaferről, akinek zsigeri tehetségére máris felfigyelt a szakma.

Az olykor elnyújtott flashbackek és túlzásba vitt explicitás ellenére, az első évad egy gyomorszájon rúgásokkal teli hullámvasút a Z-generáció szorongásaiba, felvetve előző nemzedékek problémáit is. Ennél fogva korántsem egy tinikről szóló, tiniknek készült sorozat, sőt, sokkal inkább egy idősebb generációhoz való Ginsberg-féle üvöltés, moralizáló szándék nélkül. Az utolsó rész vége pedig egy szürreális, a narratívából kiszakadó videoklip, amit remélhetőleg a második évad fejt majd ki.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.