Godot rácsok mögött

Emmanuel Courcol: Un triomphe / The Big Hit

Bár az abszurd drámák nem egy konkrét tanulság köré épülnek, egy biztos: Godot-ra a börtönben is értelmetlen várni.

Etienne (Kad Merad) egy alkotóévei végén járó színész és színházi rendező, aki munka hiányában drámafoglalkozásokat tart egy francia börtön lakói számára. Megkísérli Samuel Beckett Godot-ra várva című abszurd drámájának színre vitelét, majd a foglyokkal egy kisebb színházi turnéra indul. Az alaphelyzet konfliktusai organikusan épülnek be a film műfaji jellegébe: a színház és a börtön világának találkozása a humor forrása lesz, az ebből fakadó frusztráció pedig a drámai feszültségé. Az ezen esztétikai minőségek közötti igen ügyes egyensúlyozás teszi Emmanuel Courcol alkotását közönségsiker-gyanússá, amit csak tetéz, hogy igaz történet alapján íródott.

Kép az Un triomphe című francia filmből

Laikusként nehéz autentikus képet alkotnunk a börtönök világáról, az ott uralkodó törvényekről, az viszont kívülről is megállapítható, hogy a rácsok mögött az idő múlásának jellege is átalakul. Márpedig az idő és a várakozás a Godot-ra várva alapmotívumai: a várakozás alaphelyzetében a csonka cselekményt egyedül az idő múlása dinamizálja. Beckett drámájának időkezelése hasonló a foglyok időérzékeléséhez: szabadulásukat várják, s ebben az idő múlása segíthet nekik. Vagy Etienne. De Courcol rendezésében Etienne nem a foglyok megváltója, nem a színház segítségével a bűnözőket kezesbáránnyá formáló rendező. Kölcsönösen teszik elviselhetőbbé élethelyzetük monotonitását.

Kép az Un triomphe című francia filmből

A szabad nézői elmét a filmet irányító állandó feszültség tartja ébren: vajon a bíró továbbra is engedélyt ad a próbákra, előadásokra? Vajon a foglyok nem fognak elszökni a színházban játszott előadások közben? Mivel a börtön egy olyan intézmény, amelynek lakói folyamatos felügyelet, megfigyelés alatt állnak, nem meglepő, hogy a film egyik alapkonfliktusa a bíró és a foglyok között bontakozik ki, de a foglyok folyamatos fenyegetettsége egy engedély megadásában merül ki, így a konfliktus erőtlen bemutatása feszültségkeltés helyett inkább megakasztja a film folyamatosságát. Valószínűleg a külső fenyegetettség gyengesége miatt erősebbek az Etienne és a foglyok kapcsolatának belső konfliktusai.

Szerencsére a film alkotói nem az idealizálást választották a történet hangvételéül, nem akarják elhitetni velünk, hogy egy Beckett-dráma meg fogja változtatni a foglyok életét. Ahogy Kamel (Sofian Khammes) mondja: ő csak azért szeretne színpadon játszani, hogy láthassa a kisfiát. S amikor a kisfia nem jelenik meg a közönség soraiban, utolsó pillanatig vonakodik a színpadra lépéstől. A film nem él annak lehetőségével, hogy a foglyok háttértörténetének bemutatásával befolyásolja a nézői viszonyulást, nem akarja megkedveltetni velünk a karaktereket csupán azért, mert a film szereplői. S azt sem akarja, hogy bűnös előéletük miatt ítélkezzünk felettük. Eltávolít bennünket a börtönlakóktól, akik így kizárólag amiatt rokonszenvesek vagy antipatikusak, amit a film 106 percében tapasztalunk.

Kép az Un triomphe című francia filmből

Ugyanígy Etienne is határozottan tiltakozik az ellen, hogy megismerje a foglyok bűneit: színészként szeretne bánni velük, s hasonló komolyságot vár el tőlük is. Vállalják annak kockázatát, hogy civilként állnak színpadra, így a csapatszellem még nagyobb jelentőséggel bír. Egy rendező bizalom nélkül nehezen tudja irányítani színészeit, így Etienne kénytelen vakon bízni. Hogy ezt azért teszi, mert azt szeretné, sikeres legyen az előadás? Vagy mert nem akar ítélkezni felettük? Nézőponttól függ. Mint ahogy az is, hogy vajon kinek az életére van nagyobb hatással a dráma színrevitele. A foglyoknak epizodikus szabadságot jelent, Etiennek pedig visszaigazolást. A szakmáján belüli meg nem valósított álmai motiválják abban, hogy megvalósítsa tervét. Elvált apaként igyekszik jelen lenni lánya életében, büszkévé tenni őt. Az Etienne és Kamel magánélete között fellelhető hasonlóság túlmutat társadalmi helyzetükön, így egy pillanatig elfeledteti velünk, hogy a foglyok okkal vannak rácsok mögött. Ahogy közeledünk a film vége felé, ezekből a pillanatokból egyre több lesz. Ha a film egy megtörtént eset stilizált dokumentációja, akkor ez akár felelőtlenségnek is tűnhet, viszont ha egy közönségbarát filmdráma, akár indokolt is lehet.

Kép az Un triomphe című francia filmből

Az Un triomphe vizuális világa is közönségbarát: nem használ technikai bravúrokat, rendezőnek nincs kiforrott színvilága, azt a palettát használja, ami természetesnek hat, nem ezzel provokál, így figyelmünket a karakterek elé guruló akadályok tartják fenn. A végére minden puzzle-darab a helyére kerül, ahogy mondani szokás, mindenki elnyeri méltó büntetését, a lineáris narratíva miatt pedig egyértelmű tanulságok fogalmazódhatnak meg bennünk. Nevetünk, kételkedünk, együttérzünk. Courcol filmje nem válogat korban, bárki számára élvezhető: a precíz történetvezetés, a kedvelhető karakterek és a nem tolakodó vizualitás miatt egy igazi közönségkedvenccé válhat. Lehet, hogy nem katartikus, de legalább szerethető.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.