Gólem-katonákból emberek

Csuja László: Kilenc hónap háború

Nyers életkép döntésekről, azok következményeiről, és a valósággal való találkozásról. Egy család legnehezebb kilenc hónapja olyan események árnyékában, amelyekben egy gépezet apró csavarjaként tapasztalhatják meg a 2014-ben kezdődött ukrán válságot. És egy leánykérés.

A film története első ránézésre egyszerű és alig pár mondatba besűríthető: Jani, egy fiatal kárpátaljai magyar fiú úgy dönt az EU-ba menekülés helyett, hogy a frontot választja. Így sorolják be ukrán katonának, és életét kockára téve védi hazáját, részt vállalva az elmúlt évek egyik leghihetetlenebb háborús helyzetéből, ami egyébként a mai napig tart és nagyon is aktuális az ott élő emberek számára. Kilenc hónap – ennyi időt töltött Jani katonaként, de ez a szám akaratlanul is egy terhesség időtartamával kapcsolható össze, és érdekes gondolat lehet úgy tekinteni a történere, mint egy fiú férfivá vedlésére, egy új világnézet létrejöttére – egy olyanra, ami sosem lesz már olyan, mint azelőtt.

A film képi világát tekintve érdekes kontraszt rajzolódik ki előttünk. Az otthoni környezetben történő események precíz felvételek, professzionálisan megkomponáltak, teljesen valósághűen tükrözve a fontos pillanatokat és a véletlenszerű, emberi villanásokat egyaránt. Itt mutatkozik be a család, bontakozik ki a történet és esik meg a véletlenszerű lánykérés is. Mindez erőltetés, beállítás nélkül és mindennemű műanyag-íz teljes mértékű mellőzésével. A kontraszt pofonként érkezik, viszont egyáltalán nem negatív értelemben: Jani, a szóban forgó katona nyilvánvalóan nem vihette magával a teljes stábot a frontra, de volt nála telefon. És itt kapja a realitás hidegzuhanyát mindenki: ez nem egy egyszerű élethelyzet és egyáltalán nem egy könnyen leforgatható dokumentumfilm, de pontosan ezért Jani a fronton videóblogot gyárt. Amatőr videófelvételek váltják tehát a figyelmesen felvett, jó minőségű, stáb által készített felvételeket. Ezekben egy katona szemszögéből látható minden, a mindennapoktól a brutális fegyverropogás hangjáig és olykor forrásáig. Szinte olyan, mintha nem is lenne valóságos. Olyan sok „talált felvétel” típusú film létezik már, hogy az agyunk nehezen tudja felfogni, hogy amit ezúttal lát, az nem csak a vélt valóság leképezése, egy bevett technika használata, hanem élesben maga a történelem – és nem utolsósorban egy ember mindennapjai a halál közvetlen közelében. Ez a szükségmegoldás lett a film szíve-lelke. Ez az, ami értelmetlenül lövöldöző gólem-katonákból embereket formál.

A Kilenc hónap háború nagyon szépen foglalkozik a brutalitás kérdésével (ahogy minden mással, ami tabu és a front sajnálatos velejárója): mondhatni két snitt között rejtőzik az erőszak. Sosem jelenik meg egyértelműen. Az ábrázolás elejtett mondatokból, be nem fejezett történetekből rajzolódik ki, utalások vannak dolgokra, történésekre, de nem ez dominálja a filmet. Mégis ott rejtőzik bennünk ezeknek a jeleneteknek a nyomasztó tudata, el van ültetve a csíra, és ez épp elég ahhoz, hogy megtörténjen a felismerés: ennek az egésznek még csak fele sem játék, háború folyik. De úgy igazán.

A film erősségeinek egyike a narráció teljes mellőzése – ezáltal is csak a cselekmény természetessége, a nehézségek és fájdalmak őszintesége acélozódik. Ugyanakkor ez a csend fenntartja azt a bizonyos kongó ürességet is, amit érezhetünk és közelebb hozza a család aggodalmait Janival kapcsolatosan a mi saját aggodalmainkhoz és kétségeinkhez. Létrehoz egy olyan terepet, ahol sem a szereplők, sem a bekukucskáló kívülállók nem tudhatják, mi következik. Ebben a megoldásban talán az a legzseniálisabb, hogy valaki, akinek semmilyen köze nincs ehhez a családhoz vagy a háborúhoz, megtapasztalhatja, milyen érzés az a bizonytalanság, ami egy ilyen szituációra jellemző.

Ide kapcsolódik a zene hiánya, vagy talán jobban mondva a zenei aláfestés nélküli ábrázolás is. Nincs szükség érzelmi manipulátorokra, félelemkeltésre vagy vágóképek alá gondosan kiválasztott dalocskákra, hangeffektekre: furcsán hatna ebben a filmben, ez a valóság egyszerűen nem tűr meg cicomákat és talán nincs is az a jól kiválasztott zene, ami kísérhetné ezt a kontrasztos, egyik valóságból a másikba váltó történetet. Egyik pillanatban az anya, a család otthoni realitása van képen, majd éles kanyarral Jani nyilatkozik a saját világából. Egyik percben még egy csendes kis faluban számol be a család a mindennapokról, a másikban Jani fegyverropogás közben beszél, vagy épp felfegyverkezve mosakszik egy patakban.

Teljesen nyilvánvaló, hogy a film készítői akarattal nem foglalnak álláspontot és nem céljuk egy általános igazság megtalálása vagy létrehozása. Nem ez a cél, és el is vonná a figyelmet az olyan központi témákról, mint a háború hatása az egyénekre, családokra, a férfivé válás és a brutális valóság felismerése a romantikus háború-kép árnyékában. Ez a „magyarázat-mellőzés” áthajlik a különféle lelki történések kifejtésének a kihagyásába. Figyelemmel követve Jani vagy az édesanyja belső, pszichés harcait felfedezhető akár a gyász, a félelem, az érzelmek elnyomása, a poszttraumatikus stressz jelenléte is, ellenben ránk van hagyva, hogy mit szeretnénk ezekből internalizálni és hogyan akarjuk kibontani a helyzeteket. Aki a 2014-es események teljes elemzését várná ettől az alkotástól, ne tegye: helyette exkluzív betekintést fog kapni a harcokba és a résztvevő emberek mindennapjaiba. Nincsenek minősítve a felek, nincs értelmezve az idővonal és nincs szó stratégiákról. Pillanatokat kap a néző: a valóságot egy mérlegen, amelynek egyik oldalán az otthonmaradt családtagok lebegnek a szinte felfüggesztett időben, a másikon pedig a gyorsan pergő események egyik napról a másikra éltetik Janit, az ukrajnai magyar katonát.

Csuja Lászlóval, a film rendezőjével készült interjúnk ide kattintva olvasható.


Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.