Guy Ritchie nem blöfföl

Guy Ritchie: The Gentlemen / Úriemberek

A díler, a firkász és rengeteg zölden füstölgő puskacső – így lehetne röviden jellemezni Guy Ritchie új filmjét, a már címében is tökös Úriembereket. Ebből pedig alighanem mindenki le tudja vonni a konklúziót, miszerint Guy Ritchie hosszú kihagyás után megint visszatért ahhoz a műfajhoz és stílushoz, amiért annak idején rajongótábora megkedvelte. Nagy visszatérése pedig nemcsak olcsó marketingblöff, hanem kőkemény forgatókönyvírói és rendezői profizmus a javából, ugyanis a brit bűnfilmek atyaúristene még mindig elemében van!

Guy Ritchie-t a kilencvenes évek végén tette naggyá két csavaros történetvezetésű, iszonyatosan pörgős tempójú gengszterfilmje a londoni East End kispályás bűnözőiről, és bár a Tarantino utódjának is gyakran titulált rendezőzseni azóta is rendületlenül ontja magából a mozgóképeket, A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső, valamint a Blöff bravúrosságára eddig nemigen tudott rálicitálni. Pedig Mr. WiseGuy láthatóan igyekszik a Madonna-bérmunkáját (Hullámhegy) kísérő meglehetősen negatív rajongói visszhangot csillapítani, a kezei közül kikerülő további mozik így nemcsak hogy egytől egyig veszettül szórakoztatóra sikerültek, de Ritchie annak ellenére is beléjük tudott oltani markáns stílusából valamennyit, hogy ezek már debütfilmjeihez képest sokkal nagyobb stúdiókontroll alatt, sokszor annyi büdzséből készültek.

A menő dumák, a jellegzetes kelet-londoni dialektus, az ezer szálon futó történetvezetés, a belső narráció és a rendkívül dinamikus vágástechnika tehát végigkísérte Ritchie munkásságát, csak az utóbbi időben már nem piti szerencsejátékosok és bokszmeccsszervezők voltak főhősei, hanem a mesterdetektív Sherlock Holmes vagy éppen maga Artúr király. Tizenkét éve, 2008-ban Ritchie egy mozi erejéig még a gyökereihez is visszatért a Spíler című filmmel, ám hiába dobogtatta meg imádói szívét a stáblista végén a folytatás belengetésével, a kőkemény spíler eljövetelére, azaz a The Real RocknRolla című mű elkészültére talán az idők végezetéig várnunk kell. Helyette azonban itt az Úriemberek, amely minden képkockájában igazi, hamisítatlan Ritchie-rutint hozó gengszterfilm, ám ezúttal az egymás útjait keresztező alvilági figurák a kispálya helyett a nagyon játszanak.

Az aktuális bonyodalom ugyanis ott indul, hogy az amcsi származású fűpápa, Mickey Pearson (Matthew McConaughey) úgy dönt, visszavonul az ipartól, hogy a jövőben kizárólag imádott nejére (Michelle Dockery) koncentrálhasson, ezért pedig áruba bocsátja hatalmas értékű és rendkívül jól jövedelmező londoni marihuánabirodalmát. Mickey abban bízik, hogy sikerül egyszerűen elpasszolnia a bizniszt addigi üzleti riválisának, a zsidó Matthew-nak (Jeremy Strong), azzal azonban nem számol, hogy amikor az ajánlattételének híre megy a brit alvilágban, a kínai kokó- és heroingóréktól kezdve egy meleg rapperekből álló bokszklubig mindenki szeletet fog követelni magának a tizenkét szigorúan elrejtett kenderfarmot és a kiváló szaktudású kertészeket tartalmazó hatalmas, zöldszínű tortából. Arról nem is beszélve, hogy Mickey tökeit még a sajtó leggátlástalanabb, legrámenősebb és legpénzéhesebb firkásza, Fletcher (Hugh Grant) is szorongatni kezdi, amikor betámadja a dílerkirály jobbkezét, az elegánsan régimódi Ray-t (Charlie Hunnam), mondván, ha nem kap rövid határidőn belül jó sok dohányt, megszellőzteti az azzal kapcsolatos sztorit, hogy Mickey korántsem dohánnyal tölti meg nagytételben a vevői cigarettapapírjait.

Guy Ritchie azon kívül, hogy kicsit emelt a játszma tétjén, szinte nem is változtatott a régi módszerein, így az Úriemberekben is a megszokott módon érik egymást a fatális véletlenek és záporoznak a menő egysorosok, miközben térdig gázolhatunk a cselekmény előrehaladtával egyre csak sokasodó hullarengetegben. A brit bűnkirályt azonban nemcsak kiváló fekete humora nem hagyta cserben az évek során, hanem rendkívüli leleményessége sem. Hogy mégse minden védjegyét a jól bejáratott formában hozza vissza a vászonra, a temérdek szereplő közti eligazodást segítő narrációt lecserélte egy külön történetszálra, melyhez képest a központi cselekmény flashback-jelenetekként érvényesül. A jelenben játszódó szál a törtető firkász zsarolása körül forog, aki ráadásul – roppant poénos és önironikus módon – nem akármilyen formában írta meg a Mickey Pearson kenyérkeresetéről szóló nagy leleplező sztoriját, hanem egy lehetséges vérbeli Guy Ritchie-gengszterfilm forgatókönyveként, amit nem utolsó sorban Fletcher a film egy pontján fel is ajánl busás fizetség reményében Ritchie fiktív producer-alteregójának.

Az Úriemberek legnagyobb erénye tehát a rendezés mellett a szintén Ritchie által jegyzett, profin és precízen kidolgozott, szövevényes cselekményű forgatókönyv, ám nem szabad megfeledkeznünk a nagy neveket felvonultató szereplőgárdáról sem. McConaughey véres leszámolás helyett tanmesékkel riogató gengszterkirályként, Hunnam piperkőc megoldóemberként, Grant levakarhatatlan, pofátlan seggfejként és Colin Farrell szókimondó bokszedzőként egytől egyig hatalmasat játszik. Ők a címbéli úriemberek, akiknek a csavaros leszámolási stratégiák közepette is marad idejük kifogástalan modorukról és kifinomult ízlésükről tanúbizonyságot tenni. Külön élvezet nézni, ahogy McConaughey fennkölten viszkizik, Farrell komótosan szivarozik, Grant értőn steaket rendel, vagy Hunnam régivágású ínyencként előadja néhány szétcsúszott narkós nemescsemetének, hogy mennyivel elegánsabb lenne, ha a régi iskolát követve hernyó helyett egy klasszikus módon megsodort spanglival lazítanának a gondjaik szorításán. Mindehhez még jön egy nagy adag adrenalin meg egy elképesztően vagányra sikeredett zenés főcím David Rawlings Cumberland Gap című számára, és már kész is a régi recept szerint összerakott tökéletes moziélmény, amiben maximum akkor találhatunk kivetnivalót, ha ne adj isten kicsit ráuntunk volna azóta a jórészt piszkos anyagi érdekek által motivált szereplők tesztoszterontól bűzlő kalandjaira és agyafúrt cselszövéseire.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.