Gyarmatosítás hófehéren és halványfeketén

Jean-Jacques Annaud: Fekete-fehér színesben / La victorie en chantant (Noirs et blancs en couleur), 1976

Talán ismeretes mindenki számára az a szakállas vicc, amikor a „hős partizánok” és a „gaz fasiszták” egy kis erdőért napi szinten folytatnak ádáz küzdelmet. A poén csattanójában a felbukkanó erdész számolja fel az ezzel jelentéktelenné váló csetepatét. Jean-Jacques Annaud rendezői debütje nagyjából erre a fabulára fűzi fel az afrikai gyarmatokon játszódó első világháborús szatíráját. Bemutatkozása rögtön Oscart érdemelt, a nevező országnak pedig azóta ez a film az egyetlen szobrocskája.

Az 1977. március 28-án megtartott 49. Oscar-díjkiosztó a Rocky estéje volt. Az idegen nyelvű filmeket honoráló kategóriában viszont nem volt nagy a felhozatal: Annaud filmjének a dagályos (a moziverzióban is 4 és fél órás) lengyel Elfújta a szél-utánérzésű Napok és éjszakákkal (Noce i Dnie, r. Jerzy Antczak), a francia romantikus vígjáték Sógorok, sógornőkkel (Cousin Cousine, r. Jean-Charles Tacchella), a keletnémet Hazudós Jakab (Jacob, der Lügner; r. Frank Beyer) című tragikomédiával és az olasz háborús drámával, a Világszép Pasqualinóval (Pasqualino Settebellezze, r. Lina Wertmüller) kellett versenyeznie, ráadásul utóbbit még jó pár más kategóriában is indították. Mindegyik film erős témával rukkolt elő, a legtöbbnél a háborús tematika volt mérvadó, de csak Annaud tudott ehhez egyedi szatíraként nyúlni, megmutatva az ideológiák mögött megbújó őrültséget. A film mellett szólt még az az érv is, hogy producere (Arthur Cohn, ő vette át a díjat) nem francia színekben indította a filmet, hanem a forgatási helyszínnek számító ország képviseletében. Annak ellenére tehát, hogy úgy tűnik, a Fekete-fehér színesben egy francia film, mégis ez az egyetlen mozi, amely Elefántcsontpart számára nyert szobrocskát (bár az utóbbi években – főleg rövidfilmes kategóriákban – szép számú versenyzőt küldött Oscarra a kis afrikai ország). Ezen nomináció jelen(tő)ségéről biztosan tanulmányok tucatjait lehetne írni, főleg kolonialista szemszögből, de nem elhanyagolható aspektus, hogy az ország népének kultúrája a frankofón műveltség szerves része. Ennek ellenére a nevezés legalább olyan abszurd jelenség volt, mint az, amit maga a film ábrázol.

Kép az Oscar-díjas Fekete-fehér színesben című filmből

Jean-Jacques Annaud viszont egy csapásra felkerült a „mozgóképes” rendezők palettájára, s jó húsz éven keresztül az európai közönségfilm egyik legmarkánsabb alkotójává vált. Bár mindig egyedi világlátással közelített témáihoz, azért – ahogy egy 1992-es kritikusa is írta – húslevesei inkább híg fogyasztásra voltak alkalmasak. Focis vígjátéka, a Coup de tête (Csatár a pácban, 1979), A tűz háborúja (La guerre du feu, 1981) ősemberes kalandja, az Umberto Eco-adaptáció, A rózsa nevének (Le Nom de la rose, 1986) földszagú középkori krimije, A medve (L’Ours, 1988) természetfilmje, a Marguerite Duras kisregényéből készült fűtött erotikájú A szeretője (L’amant, 1992), a Brad Pittel forgatott eposz, a Hét év Tibetben (Seven Years in Tibet, 1997), valamint a sztálingrádi csatát feldolgozó Ellenség a kapuknál (Enemy of the Gates, 2001) című filmjei számítanak sikerszériájának. Ha van valami közös ezekben az eposzokban, akkor az az, hogy az amúgy valóságközeli környezetet Annaud mindig a giccshatáron túlra koordinálta. Éppen ezért művei hiába látványosak és kibontottak, a mélyvízbe már sosem merészkedtek el, és a rendező megmarad a sekélyes fodrozódások között.

Kép az Oscar-díjas Fekete-fehér színesben című filmből

Első filmjében ez még alig látszódik. A felütésében is utószínezett fin de siècle világának zsáner-képeslapjait látjuk, a Chant du départ-ral, a napóleoni császárság himnuszával körítve (amelynek első sora a film eredeti címe is: La victoire en chantant, vagyis A győzelem dala). A harcos nacionalizmus-kritika rögtön a néző szeme elé kerül. A bevezető képsorok pedig e harsány finomhangolást döngölik a földbe. Az alig pár éve (1912) létrehozott francia Egyenlítői Afrikában vagyunk, 1915 elején. A vasfegyelmű németek szomszédságában a gallok erődjének „őrségét” a piálás, dévajkodás és nagy adag semmittevés jellemzi. Fort Coulais társadalmát többségében az őslakos feketék törzsei alkotják, de persze a „hódítók” felsőbbsége fontosabb. Ott van például az abszintet vedelő Bosselet (Jean Charmet) őrmester, aki a katonai erő megtestesülése. Mr. Réchampot (Jacques Dufilho) bolond segédjével, Jacques-kal vezeti az erőd boltját, ahol a konzervtől a cukorig minden megtalálható. Náluk lebzsel még a „mindenkinője”, Maryvonne (Dora Doll) is. A nők vonalát Marinette (Catherine Rouvel) erősíti, aki a kókadt Caprice (Maurice Barrier) kedvese. Kívülállónak számít a fiatal értelmiségi, Hubert Fresnoy (Jacques Spiesser) alakja. Karaktereik valójában az európai társadalom mintapéldányai. Annaud nem is bajlódik a mélységek ábrázolásával, de sem moliére-i, sem pedig hašeki attitűdöket nem ruház szereplőire: nagyképű, felsőbbrendűségi tudattal élő, kissé nihilista alakokat, groteszk karikatúrákat ábrázol, kispolgári, de véres infantilizmusban. A jelzésértékű figurák miatt nincs is kiemelkedő színészi játék a filmben. Annaud önéletrajzi tapasztalataiból építette fel alakjait, így inkább a hatvanas évek „gyarmati” figurái látszanak ezekben a torz alakokban. Nem különben másak a grémiumhoz tartozó misszionáriusok (egyiket Peter Berling, a Sátántangóból ismerős színész alakítja) se, akik nagy duhajjal hirdetik Isten igéjét, kapzsi módon árulják a Szűzanya, vagy Krisztus porcelánszobrait, miközben rabszolgákon vitetik magukat és pökhendien feltüzelik az őslakóktól ajándékba kapott családi totemeket.

Kép az Oscar-díjas Fekete-fehér színesben című filmből

Annaud nagy hangsúlyt fektet a feketék és fehérek közötti viszony ábrázolására. Nincs olyan jelenet, ahol ne lenne egy látható (vagy láthatatlan) ellenpontozás: hol viccből pofozzák fel az őslakókat „hőseink”, hol lekezelően ordibálnak velük, hol unottan válogatnak a meztelen keblű lányokból egy szerelmi együttlétre. Ezek a jelenetek híven tükrözik azt a minden ízében átható idegenséget, amelyet az európai ember Afrikába vitt. Ha van valami, ami miatt még mindig néznivaló ez a film, az az attitűdje, hogy a „faji kérdésről” minden erőltetettség nélkül tud beszélni. Persze mondható, hogy könnyű dolga volt a rendezőnek, hiszen minden fehér karaktere erőltetett és kifordult. Ez legfőképpen abban látszik, amikor megérkezik az első világháború híre a kis közösségbe és a kurvától az alkoholistáig, a paptól a bolondig mindenki egyszerre mély hazafivá válik és elhatározzák, hogy megtámadják a szomszédos germán tábort. Természetesen a bennszülöttekből „hadsereget” toboroznak, majd nagy külsőségek közepette (puskákkal, de golyók nélkül) támadásba lendülnek. Persze a német precizitás elsöpri a gyenge csapatot, s a franciák férfiatlanul vonulnak vissza, több tucat halottat hagyva maguk után. A támadást ellenző értelmiségi, Fresnoy azonban átveszi az irányítást és egy ellentámadást szervez: nemcsak a totalitárius diktatúrát, de az első világháború európai állóháborúját is sikerül adaptálnia a szavannákra.

Kép az Oscar-díjas Fekete-fehér színesben című filmből

Annaud Georges Conchonnal közös forgatókönyve a jól bevált hármas egységre épít. Először a miliőt és a támadást mutatja be, majd az újjászervezést és a franciák visszavágását. A dramaturgia néhol ugyan megbicsaklik – különösen a Fresnoy autoriter rendszerének kiépüléséről szóló részben –, de ezzel együtt a film nem nehezül el. Történetük jól szemlélteti, hogy egy semmittevő, önelégült közösség hogyan jut el a háború, majd a modern diktatúrák világába és azt, hogy valójában egy ilyen közösségnek folyamatosan szolgákra van szüksége. Az írók azonban nem tudtak mit kezdeni a fekete őslakosokkal, akiknek a különböző alávetettségét be tudták mutatni, de a különböző módon beszélő és élő afrikaiak számukra is egzotikus idegennek látszódnak. A filmnek így még a képi világa távolságtartó: Claude Agostini (a direktor a következő három filmjét is vele csinálta) félközeliket enged meg magának, ami jól illik a szatírához, de a kor fogásaihoz sorolható messziről zoomoló kiemelések ma már porosabb önreflexióknak hatnak.

Kép az Oscar-díjas Fekete-fehér színesben című filmből

Annaud mozija ezzel együtt is nemcsak a főleg francia imperializmus  karikatúrája, éles szatírája, hanem az afrikai kontinens huszadik századi történelmi parabolája is. Jogos a kritika, hogy magával van elfoglalva. De éppúgy megjelenik benne a háború jobbos túlcsordulása, mint a balos diktatúrák emberdarálója, nem beszélve a vezetők világlátásáról. A hetvenes évek Afrikáját élesen jellemezte, hogy kommunista kontinensé akarta változtatni a Szovjetunió. A Fekete-fehér színesben élesen beleállt a maga érájában e vitába is, nem rejtve véka alá azt az üzenetét, hogy a „demokratikus” kolonializmus talán mégis jobb, mint a kommunista. Hál’ istennek a film ezt nem dörgöli a néző orra alá és talán ezért is fogyasztható még mindig. Felróható neki ugyan, hogy vajon a németek szemszögével miért nem foglalkozott, ám erre frappáns választ kapunk a záróképben.

Jean-Jaqcues Annaud filmje nemcsak az ideológiát, de annak exportját is elítéli tehát, és megmutatja, hogy ez mennyire káros a harmadik világ számára. Ez ma már közhelynek számítana, ha a Fekete-fehér színesben nem az abszurditásra, a groteszkre, az elmebeteg ideológiákra helyezné a hangsúlyt. Ennek az öncélúságnak a fricskája ez a mozi a „nemzetieskedéstől” az „egyenlőségieskedésig,” s humorával ezért válik némileg súlyos alkotássá is – annak ellenére, hogy az afrikaiakról és az afrikaiaknak nem igazán tud mit mondani.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.