Gyászfeldolgozás cukormázzal

Eliza Schroeder: Love Sarah / Notting Hill-i cukrászda

A Notting Hill-i cukrászdában három nő gyászol a maga módján, hogy aztán a sütemények jelentsék a megoldást kulcsát egy olyan recepttel, amit már ugyan ezerszer láttunk, de azért újra lecsúszik.

A Notting Hill-i cukrászda Eliza Schroeder első egészestés mozifilmje, amivel jól láthatóan nem akart túl nagyot kockáztatni, csak a gasztrofilmek és a feel-good mozik egyvelegéből alkotni valamit, ami ugyan meglehetősen felszínkapargatósan, de a gyászról mesél. A német rendezőnőnek még a Londonban töltött egyetemi évei alatt ugrott be a film ötlete, amely eredetileg sokkal sötétebb tónusú történet lett volna több drámával és kevesebb cukorhabbal. Végül a forgatókönyvírója, Jake Brunger és Rajita Shan producer beszélték rá, hogy inkább könnyedebb, vígjátékos irányba fejlesszék a történetet.

Kép a Notting Hill-i cukrászda (Love Sarah) című filmből

A tragédiát a film már az elején elég gyorsan letudja, hogy meglegyen a kellő idő a lélekfoltozgatásra: két legjobb barátnő épp régóta dédelgetett álmuk kapujában állnak, megnyitnák közös cukrászdájukat, ám Isabella hiába várja Sarah-t (Candice Brown) az üzlet előtt, aki egy halálos baleset miatt sosem érhet oda. Halála három nő különböző korú nő életét állítja teljesen a fejére: a lányáét, Clarissáét (Shannon Tarbet), aki az iskolát és párkapcsolatát is bukja összezuhanása miatt, Isabelláét (Shelley Conn), aki legjobb barátnőjét és élete álmát veszíti el, valamint a Mimiét (Celia Imrie), az áldozat édesanyjáét, aki évek óta haragban volt a lányával. Mindhárman a gyász legsötétebb óráit élik, amikor épp a trió legfiatalabb tagja veti fel a nyilvánvaló ötletet: mielőtt még mindhárman teljesen belefulladnának a fájdalomba, miért nem valósítják meg inkább Sarah álmát, és nyitják meg a cukrászdát közösen?

Kép a Notting Hill-i cukrászda (Love Sarah) című filmből

Ahogy pedig kisöprik a dohos üzlethelyiséget, ahogy a helyére kerül a pult a kávégéppel, és ahogy készülnek a macaronok, úgy kezd visszarázódni mindhárom nő a teljes apátiából vissza, a hétköznapokba, és lépnek rá az elfogadás útjára. Mindhárman máshogy gyászolnak: van, aki a bűntudattal, van, aki a haraggal küzd, ám ahány különféle érzés és személyiség, mindannyiuknak ugyanúgy meg kell birkózniuk a hiánnyal. A Notting Hill-i cukrászda a gyászfeldolgozás filmje, ám súlyos könnycseppeket senki ne várjon: a film egy percre sem bújik ki a vígjátéki köntös jótékony takarása alól azért, hogy bárkit a kelleténél jobban lehangoljon. A film kapcsán eszünkbe juthat a zseniális Fleabag is, amely ugyan csak egy szereplőt állít a középpontba, ám az alaphelyzete egész hasonló a közös kávézót legjobb barátnője halála miatt egyedül igazgató főhőssel. A hasonlóság ennyivel ki is merül: míg a Fleabag szédítő gyorsasággal osztogatja a gyomrosokat a lélek és a rekeszizom számára, addig a Schroeder filmje szinte csak és kizárólag a jó dolgokra koncentrál: hogyan lehet a gyászt a lehető legkíméletesebb formában megjeleníteni?

Kép a Notting Hill-i cukrászda (Love Sarah) című filmből

Ezt a törekvést pedig fel sem lehet róni neki, hiszen már az előzetes alapján látszik, hogy egy igazi, könnyed, feel-good filmről van szó, amely nem akar többet annál, amennyit kínál: egy hangulatos és kedves mozi, amely az égvilágon semmi újat vagy egyedit nem akar felmutatni, csak másfél órányi életigenléssel feltölteni a nézőt. És hogyan éri el mégis, hogy lélekemelő legyen három gyászoló nőt nézni? Előszöris a gasztrofilmes jelleggel: a Notting Hill-i cukrászda pompásabbnál pompásabb süteményekkel ellensúlyozza az élet keserűségét. Jól eltalált párhuzam, az is, ahogy a nők a cukrászda esetében is rájönnek a megoldásra: visszanyúlnak a gyökerekig, az otthon melegéig, az utat a vevők és a siker felé is abban találják meg, hogy nem kimondhatatlan nevű cukorcsodákat készítenek, hanem azt, ami az otthonukra emlékezteti vendégeiket.

Kép a Notting Hill-i cukrászda (Love Sarah) című filmből

A súlyos téma felhabosításának másik összetevője a románc, amely terén viszont már nem teljesít olyan kiemelkedően a film. A cukrászda ugyanis először a vevőket nem, a lovagokat azonban annál inkább vonzza. Beesik például az akkor még jóformán bedeszkázott üzletbe egy Michelin-csillagos séf, Matthew (Rupert Penry-Jones), aki kijelenti, mától ott főz, hogy aztán egy teljesen jellegtelen szerelmi szálat és az azzal járó fölösleges drámázást hozza a filmbe. De bepasizik Mimi is, az ő szívét a már említett Fleabagből is ismerhető Bill Paterson dobogtatja meg – az ő románcuk ugyan sokkal kevesebb időt kap, mint a dögunalmas Isabelle-Matthew páros, de legalább csempésznek néhány jó percet a filmbe.

Kép a Notting Hill-i cukrászda (Love Sarah) című filmből

Schroedert saját élményei inspirálták: édesanyját elvesztette, a karakterek megalkotásában pedig családjának nőtagjai inspirálták, elsősorban nagyanyja, akinek vonásait Mimi karakterébe írta bele. Ez érezhető is, hiszen ő messze a legjobb karakter a filmben, sőt, az egyetlen, aki igazán érdekes – a többiek sajnos nem kaptak túl izgalmas személyiséget. Celia Imrie lubickol is a nagyszájú, de kedves nagymama szerepében, lopja mindenki elől a show-t rendesen.

A Notting Hill-i cukrászda még ha kicsit fantáziátlanul is, beteljesíti azt, amire vállalkozott: kikapcsol és jó érzéssel tölt el. Ráadásul ügyesen elkerüli a túlzásokat, és nem akarja erőszakkal cukormázba fojtani a gyászt, így a gyomrot sem fekszi meg. Lehet, néhány hét múlva már alig emlékszik rá az ember, de végtelenül kedves és szerethető módon csen el másfél órát az ember életéből, úgy, hogy nem lehet rá haragudni sem.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.