Gyilkos arany az univerzum szegletén

Christopher Caldwell, Zeek Earl: Prospect

A Prospect szemkápráztatóan szép űrwestern. Kevesebb mint 4 millió dollárból néz ki úgy, mintha legalább tízszer ennyiből forgott volna. A látvány azonban nem minden, de jelen esetben a cselekmény és a karakterek mélysége éppen, hogy megússza a rájuk települő vizuális katarzist.  

A tudományos-fantasztikus film drága. Ahhoz, hogy a kozmikus-epikus víziók méltó külcsínt nyerjenek, az azokat finanszírozó stúdióknak mélyen bele kell nyúlniuk a zsebükbe. Ez még ugyan nem garantálja egy-egy nagyobb léptékű sci-fi sikerét, ha viszont mégis, a stúdió – nyomában megannyi konkurensével – addig üti a vasat, ameddig csak lehet: a pénzt a tutiba bedobva születnek így egymás után egy kaptafára Star Trekek, Alienek, Terminátorok, Csillagkapuk, Csillagközi rombolók, Csillagok háborúják és nyilván akármeddig lehetne ezeket sorolni. A sci-fi ugyanakkor a kísérletezés, a meredekebb gondolatok, a filozófiai mélységű ötletelgetések, a szabad tudat és a kemény, beszédes allegóriák műfaja, a kockázatos, kreatív látomásokat azonban nem a Disney fogja agyonpénzelni. Az olyan alacsony költségvetésű, petákokból összetákolt független- vagy kvázi-függetlenfilmek, mint Shane Carruth Találmánya (Primer), Duncan Jones Holdja (Moon), James Ward Byrkit Összefüggése (Coherence) tökéletes példái annak, hogy miként lehet semmilyen összegekből is részletesen kidolgozott, megalapozott, formabontó, maradandó világokat teremteni, melyekben ráadásul eszes, zavarba ejtő, hihető, elgondolkodtató, remekül rendezett és megírt történetek peregnek. A pénztelenség a műfaj igazi játszótere. Christopher Caldwell és Zeek Earl első filmje is ezen a játszótéren született, és noha az említett, vaskos koncepciókat és nehéz ideákat életre keltő társaihoz a Prospect agyban nem nő fel, a rendezőpáros azonos című korábbi rövidfilmjének egészestéssé hizlalt nagytestvére mégis emlékezetes alkotássá tud válni, melyről sokkal több embernek (tegyük fel, hogy a kritikus is ember) kellene beszélnie.

A Prospect szerzői nem tekergetik a nézők elméjét, nem trükköznek idő- és térdimenziókkal, nem filozofálják pöccsé magukat, nem sokkolnak égbekiáltó fordulatokkal és csattanókkal. Tiszta, egyszerű, minden apró képpontjában gyönyörű alkotásuk nem szó szerint értendő tudományos-fantasztikus truvájfilm, hanem a galaxisok meghódítása és a földi kolonizációs tendenciák közti párhuzamra rávilágító űrwestern, a végtelenben terjeszkedő mohó, kapzsi, elkeseredett űrember tetteinek párba állítása a vadnyugati expanzió intim hatásaival, részleteivel. Ezt csinálta a Firefly is, igazán szépen, de a Prospect közel sem olyan könnyed űrbéli western-mese, mint Joss Whedon örökbecsűje. Caldwell és Earl becsülendően redukált, lecsupaszított – de drámai fordulataiban mégis meghökkentő – történetében mintha Stroheim Gyilkos aranya és egy Deadwood-epizód találkozna, valahol az univerzum szegletén, egy poshadt szarfészek-bolygó mocsárbűzében. Damon (Jay Duplass) és tinédzser lánya, Cee (Sophie Thatcher) ezen a planétán szállnak le a film példásan lényegre törő expozíciója során: apa és lánya egy kevéssé megbízható űrzsoldos-banda megbízásából érkezik a Lousiana dzsindzsásaira emlékeztető helyre, hogy kibányásszanak – mondjuk inkább úgy, hogy kihámozzanak – egy csomó irdatlanul értékes kristálygyöngy-szerűséget egy bizarr állati és növényi jegyekkel is bíró organizmusból. Ez a küldetés jelenti az eladósodott, otthontalan páros (nem véletlenül hívják őket „floaternek”) menekülési lehetőségét, kiútjukat a nyomorból. Aztán belefutnak Ezrába (Pedro Pascal), a hasonló munkakörben tevékenykedő zsoldosba, a cselekmény pedig hirtelen, pár meglepő kanyar után új irányt véve válik egyaránt Ezra szívmelengetően humánus megváltástörténetévé és Cee tragikus hirtelenséggel pergő felnövés-történetévé.

A szerzők Ezra és Cee kifejezetten ellentétes, egymást apránként mégis kiegészítő sajátos kényszerpárosának érdekfeszítő, olykor pedig kifejezetten megindító kapcsolatát ugyan a western határain belül, annak kellékeivel, elemeivel, fordulataival képesek átélhetően, személyes hangvételt megütve próbálták feltárni, de ebben mintha kissé jobban hagyatkoznának a néző fantáziájára a kelleténél. Thatcher és Pascal nagyot játszanak, karaktereik gyorsan közelivé, rokonszenvessé tudnak válni, ebből eredően pedig nem nehéz kutatni-találgatni ki nem mondott, elmismásolt, hangsúlytalan motivációikat, érzelmi és morális mozgatórugóikat. A vadnyugati térhódítás mindent felemésztő metaforájában ez a két szerethető karakter kibújik az őket körülvevő mostoha, pénzéhes, akarnok és hatalomvágyó közegből, mely mindenkit csalóvá, tolvajjá, szívtelen gyilkossá deformál. Jó velük mászkálni ezen az egyszerre fenyegető, mégis csodaszép határvidék-bolygón, jó beléjük látni láthatatlan dolgokat, mert lehet. Ez azonban nem változtat a tényen, hogy Caldwell és Earl határozottan több időt és energiát fektettek a külcsínre, mint az abban párbajozó, kincskereső, bányászó, tárgyaló, egymást átcsesző, egymást hátba lövő (egytől egyig western-fordulat) karakterekre és viszonyrendszerükre.

A Prospect szemkápráztatóan és lélekemelően szép film. Kevesebb mint 4 millió dollárból néz ki úgy, mintha tízszer ennyiből forgott volna. Lelakott, elhasznált, rommá kopott, berozsdált űrvilága az első Csillagok háborúja-trilógia vizuális koncepciójának tudatosságát idézi. Mind a filmben használt eszközök, mind a járművek, mind pedig a jelmezek egyfajta sajátos, üdítő, minden részletében kigondolt retrofuturista esztétika művi termékei. A Prospect a ’70-es évek tudományos-fantasztikus klasszikusait a nosztalgiázás, az hommage-állítás és a főhajtás kényszere nélkül úgy tudja megidézni, hogy még csak az idézőjeleket sem látjuk: nem teljesen eredeti ez a világ, de épp eléggé annak látszik. Ez pedig jó és még jobb nézni, csodálni, elveszni benne. Mert ebben el lehet. A primitív stukkereken, az ízes űrpionír-argón, a lerúgott, szedett-vedett szkafandereket átjáró testszagon, valamint a berhelt-barkácsolt űrhajók látványán túl az idegen lápbolygó is – ami amúgy egy washingtoni nemzeti park – annyira gyönyörűen vászonra álmodott, hogy a néző szinte hallja a nem evilági szúnyogok idegesítő döngését. Earl – aki a film operatőre is – CGI-villantásoktól mentes képeinek ereje magával ragadó, meleg, aranyozott fényekben fürdetett flórája él, lélegzik, organikusan lüktet, líraiságával invitál.

A Prospect inspiráló, nem mindennapi látvány, melybe érezhetően a szerzők is épp annyira zúgtak bele, amennyire a nézőknek illene. A finom, aprólékos világépítés oltárán azonban feláldozzák ifjú hősnőjük felnőtté válásának elmélyítését: Cee története a gyász, a veszteség, a bosszúszomj, a tétlen önsajnálat felemelő feladásának története, de csak papíron. Ugyan a Prospect így némileg üresnek hat, de ezért nem érdemes elkapálni. Egyenetlenségében és kisúlyozatlanságában is érző szív dobog. Aki pedig látja, érzi és érti, hogy ez a pár baniból összehordott film mennyire szép példája egy vízió, egy filmálom kompromisszumok nélküli, őszintén lelkesült megvalósítására, az talán tökéletlenségében is tökéletesnek értékeli majd.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.