Háborús bűncselekmény

Roland Emmerich: Midway

Bár Roland Emmerich legújabb filmjének központjában egy nyertes csata áll, a Midway mégis elesik a nézőkért folytatott küzdelemben.

Filmkritikusi körökben bevett szokás Roland Emmerichet Michael Bayhez hasonlóan tehetségtelen, ízléstelen és kártékony rendezőként feltüntetni, a fogyasztók szemében azonban filmjeik a 90-es évektől egészen máig töretlen kultusznak örvendenek. A két rendező rajongótábora között ráadásul vélhetően elég nagy a metszet, hiszen a tősgyökeres hollywoodi Bay és a Németországból átigazoló Emmerich is ugyanazt a hitvallást vallja, miszerint a mozi egyenlő a nettó szórakoztatással. Azt pedig el kell ismerni, hogy a giccsre éhes nézői igényeket többnyire mindketten ki is elégítik, csak míg Bay lassított felvételben mutogatja, ahogyan dolgok robbannak darabokra nyálas Aerosmith-számokra a lemenő nap narancsos fényében fürdőző szerelmespárok mögött, Emmerich inkább az atomjaira hulló nagyvárosokban játszódó apa-fia drámákat részesíti előnyben. Épp ezért az évek során elég nehéz feladatot jelentett eldönteni, hogy A szikla vagy A függetlenség napja, esetleg az Armageddon vagy a Godzilla kínál nagyobb dózist bűnös élvezetből. Az viszont biztos, hogy az idei Midway még a 2001-es Pearl Harbor mellett sem rúghatna labdába – mégpedig azért, mert a filmnek ugyanúgy nincs lelke, mint Michael Bay legutóbbi Transformers-eposzának (Az utolsó lovag).

Az valószínűleg mindenkinek dereng még valamennyire a középiskolai történelemórákról, hogy 1942 júniusában, félévvel az amerikai hadsereg Pearl Harbornál szenvedett megsemmisítő veresége után az USA légi flottája sorsfordító visszavágást mért a japánokra a Midway-szigeteknél. Akiknek mégsem, azoknak egy rövid, feliratos felvezetőben ezt össze is foglalják a film legelején, hogy aztán Emmerich a kötelező háttérinformációk gyors letekerése után bele is tudjon vágni ezer szálon futó, rengeteg szereplős történetébe. A Midway ugyanis egyszerre próbálja bemutatni a csata végkimenetelében fontos szerepet játszó hírszerzők, valamint az ütközetben közvetlenül, fizikailag is jelenlévő pilóták hősies teljesítményét, de olykor még a japán oldal is képbe kerül, ráadásul érezhetően azzal az alkotói szándékkal, hogy őket se csak arctalan ellenségnek gondoljuk (mint például tettük azt a Pearl Harborben).

Ezzel még alapvetően nem is lenne gond, hiszen már csak a Holnapután vagy a 2012 miatt is hozzá vagyunk szokva, hogy Emmerich a lehető legtöbb szálon szereti bonyolítani a zúzáspornót. Míg azonban a fent említett filmek különböző vonalain a szerethető giccs jegyében rendre lezongorázta a saját kis miniszappanoperáit, itt két CGI-bombázás között maximum annyi a dráma, hogy a Patrick Wilson alakította Edwin Layton hírszerző előnyben részesíti a munkáját a magánéletével szemben, vagy hogy a kvázi főszereplőnk, Dick Best hadnagy (Ed Skrein) túlságosan vakmerő és forrófejű, emiatt pedig már a kiképzés alatt is több olyan katonát elveszít az osztagából, akiket előtte esélyünk sem volt megismerni, neadjisten megszeretni.

Nemhogy az évek során Emmerich „szerzői védjegyévé” vált apa-fiú konfliktussal nem találkozunk tehát, de még egy valamirevaló szerelmi háromszög sem akad (lásd: Pearl Harbor), amelynek melodrámai hátterében szépen és kicsit élvezhetőbben lehetne felmondani a kötelező történelemleckét. A japán szállal meg egész egyszerűen csak annyi a baj, hogy hiába minden alkotói szándék (beleértve a film végén látható feliratot is, amely még a moziterem elhagyása előtt a szájunkba rágja, hogy a japán katonák legalább akkora hősök voltak, mint az amerikaiak), képtelenség érzelmileg azonosulni a csak pársoros jellemrajzzal rendelkező ázsiai figurákkal, pláne úgy, hogy a jeleneteikkel párhuzamosan az ismert és kedvelt hollywoodi sztárgárda által megformált amerikai főszereplőink szájából gyakorlatilag mást se hallunk a „rohadék japózáson” kívül. Gondolhatnánk persze, hogy mindezekért Emmerich mester majd a tőle megszokott, elsőosztályú rombolásorgiával kárpótol minket, ám mire ez valóban beindul, legalább a film fele telik el különböző unalmas stratégiai megbeszélésekkel, és sajnos később, a nagy csata bombazáporában is sokszor azon kaphatjuk magunkat, hogy fejben valahol teljesen máshol járunk a vásznon látott silány minőségű CGI-akció ritmustalan egyhangúsága miatt.

Hiába ülteti tehát át Emmerich korábbi, bűnös élvezetként igenis szerethető filmjeiből Dennis Quaidet vagy Woody Harrelsont, és hiába hoz még melléjük olyan neveket, mint Patrick Wilson, Aaron Eckhart vagy Luke Evans, a magát túlzottan komolyan vevő, mindenfajta emmeriches védjegyet nélkülöző, steril képivilágú Midwayben maximum azt lehet értékelni, hogy a csatáról annak idején dokumentumfilmet (The Battle of Midway) is forgató hollywoodi rendezőlegenda, John Ford alakját egy vissza-visszatérő geggel becsempészi a plázaközönség tudatába.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.