Hadd visszhangzzék

Rúnar Rúnarsson: Bergmál / Echo

Az egymáshoz egyáltalán nem vagy egy tágabb kontextusban is csupán alig kapcsolódó, iszonyú rövidre vágott, statikusan fényképezett jelenetek sorjázása a visszatérés reménye nélkül, hozzá nem értő kezekben kockázatos vállalkozás lenne. Rúnar Rúnarsson viszont nagyon is tudja, mitől döglik az izlandi légy.

A filmfesztiválok és a vájtszeműek roppant szeretik a klasszikus háromfelvonású narratív szerkezetet teljesen mellőző, helyette röpke szegmensekben elbeszélő alkotásokat. Különösen, mivel ritkák; s pláne azokat, amelyeknek részben vagy egészen politikailag motivált, avagy motívumaiban politikai a mondandójuk. Rúnarsson Echója (eredetiben: Bergmál, fordításban: Visszhang) begyűjtötte a maga rajongótáborát rövid idő alatt, a nézők – nyilván az izlandiak elsősorban – egészen magukénak és tűpontosan a lényegre tapintónak érzik, az Izlandon kívülről érkező kritikusok méltatják elmélkedő jellegét, a körkép változatosságát, aktualitását, egzotikumát, de ugyanakkor a globálisan érvényes társadalomkritikában kissé célt tévesztett, szemléltető jellegűre cselekményesített részecskéket is látják és finoman leszólják. Összességében tehát mérsékelten nagyra értékelik az 56 apró történetkéből közel 80 percesre feszesen felfűzött filmkarcolatgyűjteményt.

Rúnarsson a karácsonyra készüléstől az újévi pillanatot éppen meghaladó rövid időszakba helyezi egyperceseit, köztük számos olyannal, amelyek mindössze hangulatadó és -záró jelleggel bírnak. Valahol a robotkefék végigmosnak egy terepjárót, hegyimentők gyalogolnak a csúcs irányába, aztán később a csúcs maga, egyedül, magányosan, illetve a haragosan hullámzó tenger a hajóról nézve, amint magasan felemelkedik vagy mélyen lebukik a hajóorr. Ezeket jellemzően a film elején és végén találjuk, és mintegy keretbe foglalják a többit. Ha vajmiféle dramaturgiai ívet keresnénk, úgy is felfoghatjuk, hogy Rúnarsson bentről kifelé utaztat, szóval a szigetország közepén kezdi, és kihátrál belőle, tehát eltávolodik a problémáktól, az újrakezdés pillanatát keresi, a megújulást kutatja, mondhatni. Ezt támasztja alá például az életciklusi pillanatok elhelyezése is a teljes egészben: az elején szerepel a halál és a pusztulás, a végén pedig egy születésnél is jelen vagyunk, majd kukákat ürítenek, majd szemünk láttára nullázzák le év elején a halálos kimenetelű autóbaleset-számlálót.

A többi jelenetet éppenséggel kategória-csoportokba is sorolhatjuk. Vannak a hétköznapi tevékenységekben felsejlő apró társadalmi bájok, mint a csoportos babatornásztatás vízben, a futógépek sűrű tömeges használata, apró párbeszéd a borbélynál, az öregotthoni idősek csoportos tévénézése, ilyenek, jóllehet ezekben is megszólal halkan a következő kategória kritikus hangja. Szétszórtan rontják a hangulatot a súlyosabb jóléti-társadalmi jelenségek, mint a fékevesztett tűzijátékozás és annak hatása a házikedvencekre, a szupermarketek élelmiszerpazarlása szemben a kajáért sorban álló szegényebbek jelentős tömegével, a testépítő hölgyek fürdőruhás hússzemléje, ésatöbbi. Következnek, de ugyanúgy szétszórtan találjuk az általánosan is érvényes, „online elidegenülés” egyperceseit: a apró forgalmi nézeteltérésből képzelt feminista öntudati problémát emelő hölgy, aki facebook-élő videót indít kajánul (ezt hívják talán public shaming-nek, ami az amerikai Karen-üggyel karöltve fut pár másodperces kört), vagy a karácsonyi mirelit-vacsoráját egyedül fogyasztó, azt lefotózó, küldő, a válaszon vihogó, életét a telefonon élő, látszólag család- és baráttalan üzletember jelenete.

Több alkalommal is előtérbe kerül az iskola, az ott elszenvedett megalázások, a tanárok tekintélyvesztése, a gyermekeik bethlemes játékát telefonon vagy táblagépen figyelő szülők együgyű hordája, a lányos-bájos játék helyett hangos amerikai izére koreográfiát próbáló bakfisok. Ebben a kategóriában szerepel az egyik leghosszabb és rövidfilmként önmagában is megélő, a szülők válása nyomán a két családból érkező azonos korú lányok zongoratudást bizonyító versengése. Rúnarsson itt a fókuszváltogatással képen belül ügyes feszültséget teremt, egyszersmind pillanatokban mérhető bravúrral nem pusztán a történet képen kívül eső előzményét, de utóéletét is felvázolja. Hasonlóan, a fókuszváltással meredek fordulatot visz a segélyhívó vonal jelenetébe is. Ami unalmasan indult, pár másodpercen belül a másik szereplővel izgalmas krimibe vált, ami behozza a pár éve díjazott A bűnös (Den skyldige, r. Gustav Möller) hangulatát.

Egypercesei között Rúnarsson Izland aktuálpolitikáját teszi meg főszereplővé. A kecskés jelenetben a kormány gazdaságpolitikájáról folyik rövid párbeszéd, a miniszterelnök asszony újévi tévés beszéde alatt apa és fia (vagy veje) parázs vitát folytat a magaspolitika konzervatív-liberális kibékíthetetlenségéről, az építkezési helyszínre érkező befektető felháborodottan és kissé megszeppenve értesül a távolmaradó kelet-európai vendégmunkások sztrájkjáról, és egy templomból a rendőrség előállít két közel-keleti menekültet a pap tiltakozása ellenére. A részegen monopolyzó polgárok jelenete valószínűsíthetően az izlandi kormány elhibázott pénzügyi lépéseinek kritikája, a drogfüggős jelenetbe viszont puha együttérzés és fokozhatatlan emberség lett belekódolva.

Rúnarsson az érzelmek, társadalmi jelenségek, politika és család, élet és halál kirakós kockáin lépegetve posztmodernül filozofikus alkotással hódítja magához a nézőt, a film mellett közönyösen elmenni bizonyára senki nem tud.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.