Haddel Kapitány és barátai

Anna Boden, Ryan Fleck: Captain Marvel

Hát eljött, aminek jönnie kellett: az első igazán ötlettelen, unalmas, feszültségmentes, erőltetett humorérzékű MCU-film, amit nem is csoda, hogy a „nagy testvér”, a hamarosan érkező, és már előzetesen rekordbevételre számottevő Bosszúállók: Végjáték (Endgame) árnyékában dugtak el a stúdió fejesei.

Mondanám, hogy érthetetlen, hogy miért sikeredett kifejezetten gyengusra a Marvel Kapitány, de egyáltalán nem az. Szükségszerű volt, hogy nem fog minden kevésfilmes és/vagy egyedi látásmódú író-rendező (akikkel sikerrel „kísérlezteztek” a Marvel háza táján, legyen szó Kenneth Brannagh, de még inkább Taika Waititi Thor-filmjéről, vagy éppen James Gunn polkorrekt-hevületbeli kirúgásáig tartó galaxisos diatalmenetéről) megbirkózni azzal a nem éppen irigylésre méltó feladattal, hogy fenntartsák az eddigi színvonalat.

Arról nem is beszélve, hogy egyszerre kellett egy, a legtöbb néző számára ismeretlen karakter eredettörténetet elmesélnie az (többek között a remek Fél Nelsont is) író-rendező Anna Bodennek és Ryan Flecknek, aki majd a visszavonulóban lévő első generációs Bosszúállóktól átveszi a bevételt termelő stafétát. Ja, és közben egy erős, poszterre nyomtatható, és esetleg komolyan vehető női főszereplőt hadrendbe küldeni a DC meglepetés-sikere, a Csodanő (Wonder Woman) ellen, mindeközben pedig az egész Bosszúállók-univerzum eredettörténeteként is működtetni a Marvel Kapitányt, és persze, ha még marad rá idő, néhány poén is belefér, mert állítólag a képregénybeli főhős is humorizál.

A Marvel Kapitány emellett a prequelek egyik leggyakoribb hibájától szenved (ami szinte nézhetetlenül vontatottá és unalmassá tette a Hobbit-filmeket is:) tudjuk, hová fut ki a történet legtöbb kérdése, így jóval nehezebb érdekessé és feszültté tenni a történet legtöbb elemét. Vajon túléli-e ezt a csatát Bilbó? Igen, mert láttuk a Gyűrűk Urában. Vajon túléli-e Nick Fury (a film abszolút sztárja, Samuel L. Jackson) mindkét szeme a Marvel Kapitány eseményeit? Spoiler: nem, és ezt tudjuk úgy nagyjából 2008 óta. A történetet azért nehézkes elmesélni – vagy legalábbis elkezdeni azt –, mert mintha maga a film sem tudná, hol is akarja kezdeni. Legyen inkább jó kis in medias res, amiben beledobjuk a nézőket egy idegen civilizációba, ahol piros bőrű Jude Law-k harcolnak a kezéből színes sugarakat lövő Brie Larsonokkal? Vagy inkább egy retro-kilencvenes-fantasy, ahol az űrből érkező főhős beesik a földre, lehetőleg valami humoros alaphelyzetbe kerülve, hogy nagyokat lehessen derülni a tudatlanságán?

Az pedig külön érzelemlufi-pukkasztó, hogy a főszereplőről, Carol Danversről a film végéig sem tudunk annál sokkal többet, minthogy fel szokott állni, miután elesik. A film kezdetén ugyanis Carol teljes amnéziában szenved, és a Kree nevű nép született, büszke harcosának hiszi magát, azonban hamarosan szembe kell néznie vele, hogy mindez hazugság volt, ő igazából a Földről került a Kree-ket uraló Nagy Intelligencia uralma alá. Mindez azonban egy jottányit sem változtat Carol viselkedésén, a legtöbb jelenetben ugyanolyan szupermenesen mosolyog, és a mellkasát kidüllesztve járkál fel-alá. Így pedig – érthető módon – meglehetősen katarzis-mentes ez a fejlődés-nélküli-történet.

A mellékszereplők is erőtlenek és unalmasak, az amúgy remek Jude Law például itt is jó, de egy darab fa akkor is fa marad, ha nagyon szépen mondja el a szövegét: pont mint egy gyengén megírt karakter. Ben Mendelsohn pedig igazán nemet is mondhatna már egy-egy Disney-felkérésre, mert sokadszorra hozza ugyanazt a stílust, amit a Zsivány Egyes (Rogue One) óta folyamatosan látunk. Egyedül Jackson és Larson közös jeleneteiben pattog néha az életszagúság szikrája, de ez is inkább a két színésznek, mint a forgatókönyvnek köszönhető.

Képileg persze nem lehet panasz a legújabb Disney-termékre, a Kree bolygót bemutató totálok és esetenkénti vágóképek kifejezetten hangulatosak, a repülés látványos, a kosztümök szépek. Ezen a szinten azonban ez a kompetencia minimum elvárt, elvégre, ha az ember jegyet vesz egy látványfilmre, akkor legalább a látvány legyen rendben. Az már más kérdés, hogy egészen eddig a Marvelnek mindig sikerült valamivel többet adnia a szép, színes képeknél és a kínosan integető, világmegmentő szuperhősöknél. A nevüket viselő kapitány (elsőre) sajnos nem képes felülemelkedni ezen a szinten, és megmarad egy klisés, amerikai kék-pirosba öltözött, műmosolygó kabalafigurának, szólófilmje pedig a Marvel egyik első komoly botlásának. Csak remélni tudjuk, hogy Thanos papa majd helyrepofozza itt a dolgokat.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.