Hamupipőke a ringben

Stephen Merchant: Fighting with My Family / Családi bunyó

A Családi bunyó minden bántó tipikusságának ellenére is kitűnő, viszonylag egységes családi filmmé tud válni, mely ártalmatlan viccekkel, ártalmatlan drámával melengeti a lelket.

A Családi bunyó egy nagyon kedves és aranyos film. Nagyvonalakban ennyit lehet róla elmondani. Akár itt vége is lehetne ennek a kritikának. Stephen Merchant brit nemzeti kincs első filmje olyan szinten pihe-puha, hogy lelkiismeret-furdalása van az embernek, ha bele akar kötni. De talán nem is kell. Talán lepattannak róla a szőrszálhasogatások és szarrágások, talán kedvessége és aranyossága egyfajta csillogó, fényes, áthatolhatatlan vértként tükrözi vissza szőrszálhasogató és szarrágó embercsökevényként az abba mélyen belebámuló kritikust, aki túl sok ilyen filmet látott már. Talán a zseniális A hivatal (The Office UK), a zseniális Futottak még (Extras) és a majdnem zseniális Life’s Too Short társszerzőjének első önálló nagyjátékfilmes rendezése egyszerűen annyira támadhatatlanul kedves és aranyos, hogy bármilyen irányába megfogalmazott fanyalgás inkább a fanyalgót minősíti, mintsem a filmet.

Az, hogy Merchant miért pont egy Ricky Gervaist nyomokban sem tartalmazó pankráció-filmmel kezdte szólókarrierjét, rejtély, de annyi baj legyen. A Családi bunyó igaz történeten alapul, amit már leírni is dögunalmas lenne, ha a szigetország segglyukából az amerikai WWE (World Wrestling Entertainment) pofátlanul fiatal dívájává váló Saraya „Paige” Bevis (a filmben Knight) nagy pofonokkal és még nagyobb szívvel megtömött felemelkedéssztorija nem lenne valóban egész csecse kis mese. A mindössze Norwichban, lokálisan, a helyi haverok körében elismert munkásosztálybeli pankrátor-családból kitörő Paige (Florence Pugh) egyértelműen megérdemli a filmet, ahogy megérdemelte a szinte ugyanezen a címen futó 2012-es dokumentumfilmet is (The Wrestlers: Fighting with my Family). A csaj teljesítménye elvitathatatlan, az ugyanakkor már kérdéses, hogy a Merchant debütálásánál jóval kézzelfoghatóbb, koszosabb, őszintébb dokumentumfilm után miért kellett azt majdhogynem totálisan hollywoodi nyelvre átírni. Így esetleg többeket elkap és megérint ez a brit akcentussal felmondott tündéri amerikai álom, ki tudja. De az is lehet, hogy egyszerűen csak a WWE Studios (igen, van ilyen) sokadik pankráció-propagandáját látjuk, amit Merchant minden erőfeszítése ellenére sem tudott kellőképp leplezni. Az igazság valahol középtájékon bújik meg.

A Családi bunyó egy ezredik klónja az olyan Hamupipőke-narratívát követő klasszikusoknak, mint a Rocky, a Karate kölyök, a Flashdance, a Piszkos tánc, a 8 mérföld, A boldogság nyomában, a Billy Elliot és így tovább. Nem kell megnézni ahhoz, hogy lássuk, mert láttuk már. Minden egyes percét. Annyira rohadtul generikus, hogy az már szinte sértő. Tankönyvszagú biztonsági játék. Mégis, annak tök jó. Mert hát kedves és aranyos. Kedvessége és aranyossága pedig egy kicsit sem filmnyelvi eredetű, Merchant rendezése ugyanis minden izgalmat, érdekességet, említésre méltó truvájt nélkülöz. Ha a Családi bunyó nem lenne tele remek, ihletett, szívüket-lelküket kitáró színészekkel – akikre Merchant példásan oda is figyel – egy agyrém lenne végignézni mind a száz előre kiszámítható percét. Így viszont nem okoz olyan jelentős intellektuális törést az, hogy tudjuk előre, hogy mit fog mondani Paige ex-sittes apja (Nick Frost mindig jó) vagy ex-elmebeteg anyja (Lena Headey), hiába tudjuk előre, hogy mi lesz a vége bátyja (Jack Lowden hatalmas alakítása) fékezett habzású egzisztenciális krízisének, vagy hogy miként ér majd véget az edzőbe oltott pankrátor-tehetségeket felkutató Hutch (Vince Vaughn saját magát alakítja, de azt jól teszi) kiképzőtábora. Még sematikusságukban is annyira elragadóak a karakterek, annyira szeretik őket a színészek, annyira könnyedén és lelkesen merülnek el bennük, hogy azt nem lehet nem mosolyogva nézni. Merchant pedig kellőképp árnyalja szereplőit, mindenkit szeret filmjében, mindenkiről gondoskodik, senkit nem kezel le, senkit nem egyetlen szóval ír körbe. Ha van kiemelkedő erénye rendezésének, akkor az ez. Kedves és aranyos. És akkor ott van az igaz-igazi történetben is hatalmas szerepet játszó Dwayne Johnson, aki ugyan mindössze két jelenet erejéig bukkan fel, de akkor nagyon felbukkan. Az Instagram-perszónájára finom öniróniával rájátszó – és a filmet producerként is jegyző – ex-pankrátor még nyúlfarknyi szerepében is annyira karizmatikus, inspirálóan őszinte és vicces (fantasztikus, ahogy egy mellékmondatban leoltja Vin Dieselt), hogy sajnos elég rendesen el is halványítja a főszereplőket. Gyönyörű magyarsággal megfogalmazva: lehet belőle többet akarni.

A filmbeli Szikla egyben példakép, valamint a pankráció, a WWE megszemélyesítője. A probléma pedig az, hogy a pankrációról a Családi bunyó túl sokat nem mond, azon túl, hogy az bizony nem kamubirkózás, hanem előre lefixált, sport-szappanopera. Akit érdekel ez, az inkább merüljön el a hasonló témát és történetet sokkal sajátosabban, dögösebben, viccesebben feldolgozó GLOW-ban, a pankráció Családi bunyóban szinte szó nélkül hagyott árnyoldalát pedig Aronofsky mesterműve, vagy a John Oliver-show az elmúlt hét híreiről WWE-t szétboncoló epizódja sokkal részletesebben tárja fel. Merchant filmjét a WWE pénzelte, ebből kifolyólag a WWE a Családi bunyóban egy tökéletesre csiszolt talmi álomkép csupán.

Fontosabb a filmben az álom hajszolása és elérése-beteljesítése, ami szép nagy családi konfliktusokhoz, drámához, vidámsághoz, összeborulásokhoz, síráshoz, katarzisokhoz és minden ilyesmihez vezet (erre utal a film eredeti címe). Kár, hogy az arányok nem stimmelnek: Paige nehezen felívelő karrierjénél érdekesebb bátyja komorabb cselekményszála, kettejük központi, rendkívül fontos és szépen részletezett viszonya azonban elég gyorsan kiheréli a rendezőtől – ezek szerint tévesen – elvárt és egyébként is csak elvétve felbukkanó humort. Ironikus, hogy Merchant pontosan úgy veszik el a működőképes, megindító, szívhez szóló pátoszban, ahogy azt a nélküle alkotó Gervais is teszi mostanában, jóval kevesebb sikerrel. Míg ugyanis Gervais képtelen megtalálni saját hangját az olyan fájdalmasan manipulatív, negédes vagy simán csak suta műveivel, mint az After Life, a David Brent: Life on the Road, a Hírhajhászok (Special Correspondents), vagy a Derek, addig a Családi bunyó minden formulaszerűségének és tipikusságának és sápadtságának ellenére is kitűnő, viszonylag egységes családi filmmé tud válni, mely ártalmatlan viccekkel, ártalmatlan drámával melengeti a lelket. Olyan, mint a sport, amit – tegyük fel, hogy – bemutat: mindenki tudja előre, hogy mi lesz a vége, de kellemesen el lehet szórakozni az odáig vezető úton. Egyszerűen csak – ha még nem lett volna erről szó – egy kedves és aranyos film ez, amit a filmekhez amúgy tök hülye anyu és apu is ugyanúgy tud élvezni, mint a szőrszálhasogató és szarrágó kritikussá vált fiuk.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.