Házassági történet

William Nicholson: Hope Gap / Inkább lennék özvegy

Britnél is britebb szakítós film egy idős házaspárról, sok teázással, pikírt humorral és a csodás seafordi tengerparttal.

William Nicholson személyes tapasztalatból tudja, hogy minden család a maga módján boldogtalan. Az író-rendező, aki csak névrokona a híresebb Nicholsonnak, Jacknek, szülei történetét írta meg új filmjében, amely érdekesen közelít egy hosszú kapcsolat felbomlásához. Grace (Annette Bening) és Edward (Bill Nighy) közel harminc éve házasok, életüket kellemes unalomban tengetik. Egymás mellett élnek, nem együtt: úgy hidegültek el egymástól, hogy talán észre se vették, mikor és pontosan mi történt velük. Edward mindenesetre szakít, megfontoltan és véglegesen, és ez nemcsak a felesége, de a fiuk életét is kisiklatja, aki bűntudatot érez – még ha indokolatlanul is – a szülei válása miatt.

Van persze egy fiatalabb nő a képben, de korántsem arról van szó, hogy a virgonc férj fiatal szeretőre vágyik; és nem is arról, hogy a hosszú házasság alatt végképp megutálták volna egymást. Hanem arról, hogy talán már eleve sem illettek össze, de a férj – angolosan – csak tűrt udvariasan, magába fojtotta panaszait, és úgy tett, mintha minden rendben lenne. És amikor 29 év után végre kimondta, hogy ez kicsit tüskés kapcsolat nem az volt, amire vágyott, már nemcsak egy házasságot tett tönkre, hanem a feleségét is. Bill Nighy remekül játssza a rezignált gentlemant, aki úgy érzi, végre felszabadult az évtizedes elnyomás alól, amit persze csak magának köszönhet, hiszen sosem szólalt fel ellene és így esélyt sem adott a boldogságuknak, s készségesen ugrik át a számára nehezen kezelhető feleség mellől egy banálisabb életbe. A magyar nézők minden bizonnyal miatta fognak beülni a filmre, pedig azt Annette Bening cipeli a hátán a pikírt humorával és érzelmi kitöréseivel, amelyekkel a kelleténél mélyebben sérti meg a férjét. Pedig nem akar mást, csak hogy ellentmondjanak neki, cáfolják a sértő megállapításait, de Edwardnak erre nincs ereje, mert ő eddigre már annak rendje és módja szerint megsértődött.

Alapvetően izgalmas családi dinamika ez, pláne mivel a fiú (Josh O’Connor, azaz Károly herceg A koronából) is bekerül a képbe, akinek afféle közvetítőként meg kell hallgatnia az apját és az anyját is. Nicholson mindhárom érdekelt felet igyekszik megérteni, ezért ide-oda ingázik közöttük: hol egyiket, hol másikat hallgatjuk meg, de mindig a fiún keresztül. Ebből a kölcsönös, mindenkinek járó empátiából felsejlik az elkerülhetetlen időskori szakítás minden szomorúsága, dramaturgiailag viszont hatástalannak bizonyul a szerkezet, mert a folyamatos közvetítés megöli a drámát és leülteti a filmet.

Nicholson, akit a Gladiátor írójaként (nem) ismerhetnek az emberek, egy húszéves Broadway-drámáját dolgozta filmre. Arra még csak kelletlenül legyintettek a szülei, úgy érezték, az ő történetük másnak unalmas lenne, de aztán a John Lithgow és Eileen Atkins főszereplésével rendezett előadás három Tony-jelölést söpört be. Nicholson sokáig tökéletesítgette és jelentősen átírta a színdarabot, amire volt ideje, mert első rendezése, a Tűzfény (Firelight) után sokáig nem mert újra beülni a rendezői székbe. A film elkészítését még kifejezetten élvezte, de az utómunkálatokat már nem, forgalmazója ugyanis az a Harvey Weinstein, akit ma már csak nemierőszak-botrányai miatt emlegetne, de akkor még Ollókezű Harveynak becézték. Weinstein – Nicholson elmondása szerint – menő művészfilmet akart csinálni a bevallottan érzelmes családi melodrámából, ezért másfél éven keresztül újra meg újra átvágatta a filmet, ami annyira megviselte a szerzőt, hogy hosszú időre elpárologtak a rendezői ambíciói.

Nicholson ezután maradt az írói pályán, és olyan sikerfilmeket jegyzett vagy javított fel, mint az Everest, az Elizabeth: Az aranykor vagy A nyomorultak. Az Inkább lennék özvegy óvatos visszatérés a rendezői pályára, amely nem kockáztat semmit, mert jobbára a brit presztízsfilmek toposzaira épít. Szótlan teázások, pikírt humorizálás és a csodás seafordi tengerpart – Nicholson filmje ennél angolabb már nem is lehetne. Ami nem feltétlenül baj, mert erre a melankolikus britségre mindig van kereslet, és a film a maga módján valóban megható. Csakhogy a történet nem jut messzire a fent vázolt alaphelyzettől, pedig az már a film felére kibomlik. Onnantól egy helyben toporgunk, a színészek pedig egyre gyakrabban kénytelenek a drónoknál is magasabb röptűnek szánt bölcselkedésekben összegezni érzéseiket a váratlan szakításról. Nicholson filmje előbb öntetszelgővé válik, majd dagályossá, amely egyszerre fürdik érzelgős vonószenében és a maga inkább vélt, mint valós bölcsességében – és ezt már Bill Nighy, de még Annette Bening amúgy remek játéka sem tudja feljavítani.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.