Hétköznapi szentek

Alice Rohrwacher: Lazzaro Felice / A szent és a farkas

Alice Rohrwacher harmadik nagyjátékfilmjében rengeteg kérdést tesz fel, melyek közül talán a legfontosabb, hogy miként boldogul egy szent a XXI. században.

Néha hajlamosak vagyunk arra, hogy idealizáljuk a múltat, a letűnt időket, a vidéki idillt, az egyszerűséget, a nyugalmat. Gazdag és kimeríthetetlen téma a falvak helyzete, illetve a vidék ábrázolása a művészetben. Persze örök kérdés marad, hogy merre billen a mérleg, melyik kép valósághűbb – falusi idill, vagy falusi nyomor? Az archaikus világ valóban közelebb állt a szentséghez, míg a város pedig a profán helyszíne? Legújabb filmjében – a tavaly Arany Pálmáért versenyző és a legjobb forgatókönyv megosztott díját kiérdemlő –, A szent és a farkasban Alice Rohrwacher újra az olasz falvak bukolikus tájaira kalauzolja nézőit. A történet, amelynek alapját egy valós esemény ihlette, ezúttal egy Inviolata nevű elszigetelt falucskában indul, ami annyit tesz: sérthetetlen. Nehéz viszont eldönteni a kezdő jelenetekben, hogy a huszadik század melyik évtizedében járunk. Aztán felbukkan egy-két árulkodó eszköz – egy mobiltelefon, egy robogó – amelyek segítségével beazonosíthatjuk, hogy a mikor is játszódik a cselekmény.

Ennek ellenére a faluban élő körülbelül ötven ember rabszolgasorsban él; a dohánykirálynőként is emlegetett Alfonsina de Luna márkinő birtokain robotolnak, aki szegénységben, tudatlanságban és függésben tartja őket. Archaikus világ ez, ahol – egy fiatal szerelmespárt kivéve, akik kipróbálnák szerencséjüket a városban – nem kérdőjelezi meg senki a dolgok, a világ rendjét, fogalmuk sincs arról, hogy jogaik és követeléseik lehetnének. Közöttük tűnik fel a nyílt tekintetű Lazzaro (Adriano Tardiolo), aki naiv, tiszta lélek,  egy gyermek ártatlanságával néz az őt körülvevő világra és a szent bolond archetípusát juttatja eszünkbe. Őt nemcsak a márkinő, hanem a falusiak is kihasználják; sosem mond nemet, mindenkinek szó nélkül segít és nem vár cserébe semmit.

Egy véletlen folytán összebarátkozik a márkinő fiával, a nagy dolgokról álmodó, de gyáva Tancredivel (Luca Chikovani). Tancredi menekülne a birtokról és megjátssza saját elrablását, hogy anyjától aztán váltságdíjat követelhessen; Lazzaro segít neki ebben. Ebből származik a bonyodalom, ami Inviolata lakosainak felszabadításához és a márkinő letartóztatásához vezet. Lazzaro azonban nemhiába különc figura, a sors is másabb utat szánt neki, mint a többi falusinak. Ő még a felszabadítás előtt, lázasan, egy szakadékba zuhan. Azt hinnénk, hogy a zuhanás halálos volt, de hamarosan arra jár egy farkas és kiderül, hogy nem: Lazzaro – és nem véletlenül asszociálunk a bibliai Lázárra – felébred. Ami ezután következik, az egy mágikus-mitikus időutazás.

Az olasz rendezőnő korábbi filmjéhez, a Csodákhoz hasonlóan A szent és a farkasban is ellentétbe kerül a város és a falu: a film második fele egy városban játszódik. A szereplők ugyanazok, csak elrepült felettük húsz év. Lazzaro az egyetlen, aki semmit sem változott, így miután megtalálja őket, a többiek nem tudják eldönteni, hogy szentként tiszteljék, féljenek tőle, hiszen szellem – vagy egyszerűen csak úgy tekintsenek rá, mint egy újabb éhes szájra, akinek nem veszik hasznát, de enni kell adni. Inviolata lakosait hiába szabadították fel a rabszolgasorsból, a város sem tartogatott sokkal jobb életet számukra; itt is a periférián élnek, életkörülményeik nem sokkal jobbak, mint a faluban, és talán csak a következő generációnak lesz esélye arra, hogy jobban beilleszkedjenek. Lazzaro Tancredit is újra megtalálja, aki csak külsőleg öregedett sokat, jelleme mit sem változott. És a gyáva nemeshez való önzetlen ragaszkodás második alkalommal sem hoz jót Lazzarónak.

A super16-osra forgatott A szent és a farkasban Rochwacher a tanmese műfajával kísérletezett, annak minden következetlenségével és rejtélyességével, hősével és gazemberével, úgy, hogy közben aktuális társadalmi problémákról is szól: modernkori rabszolgaságról, bevándorlásról vagy kizsákmányolásról. A film megrendítő modern mese a köztünk járó szentekről, akiket későn, vagy talán soha nem ismerünk fel.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.