„Hogy operatőr legyél, túl kell élned pár betegséget Kongóban”

Beszélgetés Győri Márk operatőrrel

Dolgozott Nolan színészfelfedezettjével, Todd Haynes operatőrével, és a legmagyarabb angollal, Peter Stricklanddel is. Ő az első magyar operatőr, aki netflixes filmet fényképezett, a „skót Gyilkos túrát”, a Calibre-t, ami még Stephen Kingre is a frászt hozta. Élete első interjújában fegyveres kongói forgatásról, keresztény háziwoodstockról és Erdélyhez fűződő, bennfentes viszonyáról is mesélt.

Az interjú előtt azt mondtad, hogy az Erdélyben forgatott Varga Katalin balladájának köszönheted a karrieredet.

Peter Stricklanddel egy barátom, Seres Bálint hozott össze, aki kamerákat adott bérbe Peter projektjeihez. Peternek volt egy kis örökölt pénze, amiből leforgattuk a Varga Katalin balladáját, de az utómunkára már elfogyott, így a rendelkezésére bocsájtottam a pici stúdiónkat, amit még a SZFE-s évek alatt raktunk össze az ilyen projektek támogatására. Peter itt összevágta az első verziót, és a munkakópiával házaltunk a magyar producereknél, de senkit nem érdekelt a film. Végül kivitte egy fesztiválra, ahol egy román producer, Tudor Giurgiu annyira beleszeretett, hogy szerzett 63 000 eurót a végleges kópia elkészítésére, majd benevezte a Berlini Filmfesztiválra.

Mivel ez nem magyar film volt, hanem román-angol koprodukció, így kreditértéke lett számomra Angliában, és egy csomó megkeresést kaptam. Felhívott például Ed Lachman, a Carol, a Ken Park és az Öngyilkos szüzek operatőre, hogy forgassak vele Kongóban egy dokumentumfilmet. Nehéz volt vele együtt dolgozni, mert nagyon mást gondoltunk a dokumentumfilmekről. Ha például elsírta magát az interjúalany, én rázoomoltam volna, ő viszont ragaszkodott hozzá, hogy maradjunk totálban, és majd külön csinálunk közeliket. Akadémista volt, de rengeteget tanultam tőle.

Mit forgattatok?

Egy dokumentumfilmet a diabéteszről. Kongóban többen halnak meg cukorbetegségben, mint AIDS-ben. Úgy forgattunk, hogy két fegyveres testőr jött mellettem, és közben az út szélén állók érdekes megjegyzéseket kiabáltak rám. Emlékezetes élmény volt.

A Calibre rendezőjével is a Varga Katalin balladája hozott össze?

Igen. Matt Palmer az Edinburgh-i Filmfesztiválon látta a filmet. Azt mondta, roppant nyugtalanító hangulatúak a képei. Matt főként horrorban gondolkodik. Egynapos filmfesztivált is szervez Edinburghban All Night Horror Madness néven, ahol A-, B- és ZS-kategóriás horrorokat vetít, nem ritkán 35 mm-s kópiákról. Először egy kisfilmre hívott el.

A gázszerelős horrorra?

Igen. Amikor elolvastam a forgatókönyvet, nem értettem, mi akar ez lenni, mert mi a Filmműn művészfilmes beöntést kaptunk. Teljesen más alapokon álló képi megoldások és szimbólumrendszerek hatottak ránk, és a történeteink is mögöttes tartalmakkal teleszőtt, kisrealista munkák voltak. A Gas Man viszont arról szól, hogy egy nőhöz kijön a gázszerelő, majd este felhívja, hogy valamit otthagyott neki ajándékba. A nő zajokat hall, elővesz egy ollót, lemerészkedik a földszintre, ahol találkozik egy fickóval. Beledöfi az ollót a lábába, majd elmenekül, és amikor kinyitja az ajtót, ott áll a gas man. A horrorfanok élvezik az ilyen filmeket. Nálunk nem értékelnék annyira, mert ennek a műfajnak itt nincs nagy hagyománya. Más hatások működnek Angliában és Kelet-Európában. Ott a thriller és a horror egy szórakoztatóipari termék, amivel nem filozófiát akarnak közvetíteni, hanem izgalmat. A nézők pedig szeretik, mert olyan személyiségfejlődést élhetnek át bennük, amit a saját életükben nem: gyilkossá, áldozattá válhatnak. A rendezőknek ennek megfelelően az az erényük, hogy pontosan méretre tudják szabni a hatásmechanizmusokat.

Ez a Calibre-re is igaz.

Igen, de odáig el kellett jutni. Ez volt Matt első filmje. Nyolc évig dolgozott rajta, mire kapott támogatást. Angliában több szervezet is finanszíroz filmeket, de évente csak 3-4-et, és annyira drága a stáb, hogy kétmillió font csóróságnak számít. A Calibre kb. 1,6 millió fontba került, ebből olyan 800-at adott a Creative Scotland, de csak úgy, ha előre megállapodnak egy forgalmazóval, ugyanis gyakran a forgalmazónak vagy a magánbefektetőknek kell állnia a költségvetés fennmaradó részét. A mi esetünkben ez egy német cég volt, amelyik aztán eladta a filmet minden jogával együtt a Netflixnek.

Sikerült megcsípnetek Jack Lowdent, aki azóta a Dunkirköt forgatta Christopher Nolannel és a Családi bunyót Dwayne Johnsonnal. Látszott, hogy filmsztár lesz belőle?

Bevallom, a Calibre előtt nem tudtam, ki ő, de messzemenőkig túlszárnyalta az elképzeléseimet. Feltörekvő sztárként csíptük el, miután a Dunkirköt leforgatta, de mielőtt megfizethetetlen lett volna számunkra. Az angoloknál egyébként a rendező nem azért izgul, hogy melyik színészt, hanem hogy melyik casting directort kapja meg. Fél siker, ha nagynevűt talál, mert az olyan színészeket is meg tud szerezni, akire a rendező nem gondolna. Matt például egy magas, nemes származású britet képzelt el Markus szerepére, a casting director viszont egy köpcös, alacsony embert választott, és csak a forgatáson értettük meg, hogy tűpontos volt a megérzése.

Kihívás volt olyan tájat – a skót felföldet – fényképezni, amit nem ismersz behatóan?

Teljesen máshogy képzeltem el Skóciát. Sötétebbnek, Twin Peaks-esnek. Az igazi Skócia viszont úgy néz ki, mint a Calibre-ben: ez a film jól tükrözi az angol vidék leszakadt oldalát. Persze kellett igazítani a forgatókönyvön. Úgy kezdődött, hogy „lassú svenk, hatalmas tájkép, kaledóniai fenyőkkel”. Csakhogy Skóciában nemhogy kaledóniai fenyő nincs, hanem erdő is alig. Több száz km-t autóztunk Edinburghtól északra, mert Matt pár éve arrafelé kirándult egy erdőben – ott született meg a film ötlete –, de nem láttunk sehol fákat. Jó fél órája mehettünk egy tarvágáson, amikor megkérdeztem: nem erre az erdőre gondoltál? Végül egy kutyafuttató parkban forgattunk Glasgow környékén, amit könnyedén be lehetett járni.


Az véletlen, hogy a Víkend és a Calibre is thriller, részben erdőben játszódik, és a városiak ellen fordulnak a helyiek?

Az. Matt nem tudott a Víkendről, csak a forgatás végén mutattam meg neki. Az viszont igaz, hogy a Víkend hatott arra, ahogy felvettem a Calibre-t. Ott tanultam meg, hogy a műfaji film másfajta hozzáállást kíván. Mi művészfilmes közegből jövünk, nincsenek sablonjaink a zsánerekhez, ezért rendszerint túlbeszéljük, túlagyaljuk vagy túlkamerázzuk a műfaji filmeket. Azért vettem a Calibre-t puritánra, lassúra, mert a Víkendnél rájöttem, hogy a kevesebb több lett volna. Majdnem végig egy optikát használtam, kránt egyáltalán nem, és nem snitteltük agyon a filmet. A Víkendet viszont azután forgattuk, hogy sokat dolgoztam nagy külföldi és magyar filmek akciócsapatában. Úgy próbáltuk felépíteni, mint egy amerikai filmet, csak túllőttünk a célon. De büszke vagyok rá, mert jó próbálkozás volt, és megvolt a respektje annak, hogy elkezdtünk kicsit másfajta, nem teljesen populáris, de nem is művészfilmeket csinálni.

A Calibre-ben oda nyúltatok inspirációért, ahová sejtjük: Hitchcockhoz, Gyilkos túrához?

Abszolút. A Gyilkos túra kamerakezelése roppant egyszerű, de van benne egy-két snitt, amely hatalmas hatású. Például amikor átkenuznak egy híd alatt, és felnéznek a bendzsós kisfiúra, Zsigmond Vilmos kamerája pedig valami hihetetlenül vészjósló módon fordul a fiú után. Mivel az egész film visszafogott, egy-egy ilyen megoldás elemi erejű tud lenni. Ha viszont folyton látványos perspektívákban adagolsz képeket, az kizökkentheti a nézőt, mert az artisztikus beállítás azt sugallja a tudatalattinak, hogy ez egy film. Már egy egyszerű plánváltás is komoly turbulenciát okoz: a nézőben sokszor nem is tudatosul, de ilyenkor agyban újra össze kell raknia a teret. Manapság, amikor az operatőri munkától a látványos képeket követeli a világ, fokozottan figyelek arra, hogy a történetmesélés maradjon az elsődleges szempont.

A Víkendet és a Varga Katalin balladáját is Erdélyben forgattátok. Milyen viszony fűz Erdélyhez?

Vidéki gyerek vagyok, nekem ez a környezet otthonos. Egy Nógrád megyei faluban nőttem fel, ahol a főtéren lévő kurblis telefon jelentette a kapcsolatot a külvilággal. Filmmel is csak édesapám révén találkoztam. Erdély ehhez képest még vadregényesebb, és magán hordozza az ezeréves hagyományaink és kultúránk folytonosságát. Hiába jöttek történelmi változások, és hiába vannak feszültségek a románok és a magyarok között, a közös kultúrgyökerek összehozzák az embereket. Skóciában egy román lány volt a másodasszisztens, nekem ő jelentette a hazai kötődést. Mi ketten szotyiztunk a forgatáson, a skótok pedig csak álltak és néztek, nem tudtak mit kezdeni ezzel.

Édesapád filmes volt?

Evangélikus „hippilelkész”. Filmezett, rockzenélt, és volt egy házi filmlaborja is. Óriási archívuma van a 60-as évekig visszamenőleg az egyházi eseményekről. Sokszor én is beálltam a kamera mögé, de apám szárnyai alól került ki Tóth Zsolt is, aki többek között A vizsgát fényképezte. Külföldről kapott bibliai témájú filmeket is szinkronizált, és ezeket istentiszteleteken vetítette. A kertünk végében pedig rockzenei fesztiválokat rendezett, az egész megyéből és Budapestről is oda jártak a fiatalok, dúlt a Woodstock-hangulat.

Kik léptek fel?

Keresztény zenekarok. Apám, Győri János Sámuel alapította az egyik első keresztény rockbandát, a Hermonst. Klipjeik is voltak, és rendszeresen koncerteztek, pedig ennek a műfajnak az átkosban sok ellenzője volt az egyházügyi hivatalnál.

Illegálisan játszottak?

Nem voltak betiltva. Templomokban játszották a rock and rollt. Apám annak a generációnak tagja, amelyik a hatvanas években elkezdte a beatzenét, és maga barkácsolta a hangszereit. Volt úgy, hogy a nagymamám írta nekik a dalszövegeket.

Politikailag üldözték a családotokat?

Apám azt szokta mondani, hogy amit akkoriban el szeretett volna érni, azt mind megvalósította. Pakolgatták jobbra-balra az országban, de mindig volt, aki mellé állt. Jámbor ember, nem tudott fennakadni ezen. Kiskőrösön kezdte a lelkészi pályafutását, de áthelyezték, miután az ifjúsági körben összeállított és sokszorosított egy beszámoló füzetet. Az éjszaka leple alatt kellett elköltöznie Békéscsabára, ahol az egyik legnagyobb evangélikus közösség élt. Én ott születtem, de onnan is tovább kellett költöznünk, mert a fiatalok nem a KISZ-be, hanem keresztény rockzenei estekre jártak. Választás elé állították: vagy befejezi a lelkészséget, vagy elmegy egy 300 fős kis faluba Nógrádban. Ahol persze folytatódott minden: a végén még az úttörőtábor lakói is hozzánk jártak.

Mellette találtad ki, hogy operatőr leszel?

Én tehénpásztor akartam lenni. Aztán állatorvos. Biológiaszakra jártam, de kamaszként rám tört a művészkorszak. Faltam a régi filmeket, fotózgattam. Az utolsó évben már be se nagyon jártam a gimibe, mert hajnalig laboráltam.

Nem bántad meg, hogy nem állatorvos lettél?

Mindig megbánja az ember, hogy nem valami más lett. Lehetnék kvantumfizikus vagy biológus, aki a tudomány határait feszegeti. De most élvezem, hogy operatőrként feljöttem nullára.

Nullára?

Mindenki mínuszról indul. Ha már szereztél annyi rutint, hogy csípőből tüzelj, és ne a technikai problémák kössék le az agyadat, akkor tudsz a mögöttes tartalmakról gondolkodni. Én most jutottam el ide.

A Calibre óta többet csöng a telefonod?

Itthon nem. A Víkendért Aranyszem-díjat kaptam, utána egy évig nem hívott senki. Nálunk elsősorban az alkotói kapcsolatok és barátságok számítanak, külföldön viszont jó kreditje van egy olyan filmnek, mint a Calibre. Invitáltak egy japán horrorfilmbe, aminek szuper volt a forgatókönyve, de sajnos nem valósult meg, így végül egy másik filmet forgatok októbertől Londonban. A szabadúszásnak megvannak az előnyei és a hátrányai is: a magad ura vagy, de nem tudod, mit hoz a holnap. Szűkös és bő esztendők váltogatják egymást. Hogy operatőr legyél, túl kell élned pár betegséget Kongóban.

Válogatott filmográfia:
Gigor Attila: Rossz helyen szálltunk le (2005, vizsgafilm)
Bogdán Árpád: Boldog új élet (2007)
Peter Strickland: Varga Katalin balladája (2009)
Sopsits Árpád: A hetedik kör (2009)
Mátyássy Áron: Átok (2010-2012, sorozat)
Mátyássy Áron: Víkend (2015)
Matt Palmer: Calibre (2018)
Moll Zoltán: Engedetlen (2018)
Kasvinszki Attila: Paraziták a Paradicsomban (2018)
Grosan Cristina: A legjobb dolgokon bőgni kell (2020)

Miért kellett öt év, hogy a Víkend után megint filmalapos játékfilmet – Groșan Cristinával A legjobb dolgokon bőgni kell-t – forgass?

Korábban főként Mátyássy Áronnal dolgoztam, aki az elmúlt években az Aranyéletet rendezte Dyga Zsombor mellett, akinek viszont Marosi Gábor az állandó operatőre. Az HBO felajánlotta, hogy legyek a B kamerán, de én csak úgy akartam vállalni, ha én leszek a vezető operatőr azokban a részekben, amiket Áron rendez. Mivel az volt az HBO policy-je, hogy egy vezető operatőr vigye végig a sorozatot, erre nem volt lehetőség, én pedig vettem egy nagy levegőt, és nemet mondtam. Ekkor azt hittem, nem nagyon lesznek munkáim, de sok más rendező is elkezdett dolgozni velem, és rengeteg reklámfilm is megtalált hirtelen, amik korábban valamiért elkerültek.

Kívülről nagyon szerteágazónak tűnik a pályád. Forgattál neves rendezőkkel, Mátyássy Áronnal, Sopsits Árpáddal, Peter Stricklanddel, legutóbb pedig egy olyan netflixes filmet fényképeztél, aminek még Stephen King is dicsérte a feszültségteremtését. Viszont vállalsz olyan no budget filmeket is, mint a Paraziták a paradicsomban, amely pocsék kritikákat kapott.

A Paraziták egy érdekes kísérlet volt, félig film, félig színház, amelyből sokat tanultam, és 6500-an úgy is megnézték, hogy saját forgalmazásban vetítették a mozik. El szoktam vállalni vizsgafilmeket is szívességből, barátságból, vagy egyszerűen kíváncsiságból, hogy drámát is forgassak a reklámok között. Ha nem beszélsz egy nyelvet, elfelejted. Sopsits szokta mondani, hogy hétévente nem lehet filmet rendezni. Én nem szerteágazónak látom a pályámat, hanem olyannak, mint egy inka piramis, amelyben vannak apró és nagy összecsiszolt kövek is, amik együtt légmentesen zárnak.

Az Aranyélet sem hiányzik közülük? Nem bántad meg, hogy nem vettél részt benne?

Egyáltalán nem.

Azután se, hogy láttad, milyen jó lett?

Nem. Ugyanis nem akartam B kamerán dolgozni egy olyan rendezővel, akivel összeszokott alkotópáros voltunk. Marosi Gábornak is kellemetlen lett volna, ha az oldalvonalról beleszólok az egészbe.

Most, hogy megszaporodtak a külföldi munkáid, nem gondoltál rá, hogy kiköltözz Angliába?

Az operatőrök nincsenek helyhez kötve, oda repülnek, ahol a forgatás lesz. Magyarország ráadásul filmes Kánaán. Ha Los Angelesbe születek, lehet, soha nem jutok el erre a szintre, mert ott sokkal nagyobb a merítés. Itthon viszont részt vehettem az itt forgatott hollywoodi produkciókban, és a magyar filmek finanszírozása is rendben van jelenleg. Olyan filmek is megvalósulhattak, mint a Saul fia. Egy profitorientált rendszerben nem tudott volna kicsírázni egy olyan koncepció, amelyben szinte végig az egy plánban tartott főszereplő visz végig minket a történeten. Az egészben az a legszebb, hogy utána pont ebből a filmből lesz világsiker.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.