#Homemakerlifesmatter

Dahvi Waller: Mrs. America

Ha gyanútlanul, a történelmi tények ismerete nélkül esünk neki a Mrs. America első részének, könnyen azt hihetjük, hogy egy intelligens nő háziasszonyi szerepkörből való kitörését, közszereplővé, majd szabadszellemű feministává válását fogjuk végigkövetni a hátralévő nyolc részben.

A valóság azonban nem is állhatna távolabb ettől. Főszereplőnk, Phyllis Schlafly (Cate Blanchett) ugyanis több kenyeret sütött bárkinél, és erősebben kiállt a nők egyenjogúsága ellen (igen, ellene), mint bármelyik férfi az amerikai történelemben, ellentmondásos politikája pedig végig a felháborodás és a csodálkozás között tartotta a 70-es évek feministáit. Az FX/Hulu (nálunk HBO GO-n nézhető) minisorozata pedig pontosan ezt teszi a nézővel is, miközben árnyalt képet mutat a kor feministáiról, a velük szembeszegülő háziasszonyokról, és nem utolsó sorban az ideológiák mögött megbújó nőkről.

A sorozatban csak ERA-ként emlegetett Equal Rights Amendmentet, vagyis a nemek egyenjogúságáról szóló alkotmánymódosítást Amerikában a hetvenes évek elején sikerült elfogadtatnia a Szenátussal annak a mozgalomnak, amit (a szüfrazsettek után) második feminista hullámként emleget a történelem. Törvénybe iktatásához azonban legalább 38 állam jóváhagyására volt szükség, ezért meg is mozgattak minden követ olyan korszakalkotó feminista poltikusok/aktivisták, mint Betty Friedan, Gloria Steinem, Shirley Chisholm, vagy Bella Abzug. Meggyőző kampányuknak köszönhetően sorra ratifikálták az alkotmánymódosítást az államok, egészen addig, amíg egy Phyllis Schlafly nevű nő az útjukba nem állt, és el nem kezdte átértelmezni az ERA-t, háziasszonyok hadát használva fel arra, hogy propagálja a „normális életet”. Jól felépített érvelési technikái és megnyerő személyisége által sikerült is jól ráijesztenie az ERA-t csak titokban ellenző háziasszonyokra, akik elhitték neki, hogy a feministák valójában koedukált mosdókat, apák nevelte gyereket és hadseregben menetelő lányokat akarnak.

Bár a sorozat készítője, a Mad Menről elhíresült Dahvi Waller egyértelműen az egyenjogúságot propagáló feministák mellett foglal állást, a sorozat ütőere kétségtelenül a Cate Blanchett által alakított Schafly, őt emeli ki az első epizód is. Hidegrázósan ellentmondásos karakterének megfejtését egy percig sem bízzák a nézőre, és már a pilot választ ad arra a kérdésre, hogy miért ő a főszereplő az egyébként sokkal szimpatikusabb feministák helyett. Schlafly ugyanis azon túl, hogy hatgyerekes családanya, exszépségkirálynő, és hadviselési szakértő, egy rendkívül intelligens, tájékozott és ambíciózus nő, aki kompetens volta ellenére sem tud betörni a férfiak által dominált poltikai színtérre. Hidegháborús stratégiáival süket fülekre talál, de amikor az ERA-ről fejti ki ellenző véleményét, hirtelen minden férfitekintet rászegeződik. Több sem kell neki, megigazítja tökéletes kontyát, és angyali mosollyal lát neki az ellenmozgalom megszervezésének, dolgozni kezd azért, hogy más nőknek ne kelljen, végig tudatosan építve politikai karrierjét. Levelezőlistát állít össze, megfeszített erővel szerez maga köré először barátnőket, aztán egyre távolabbi államok háziasszonyait, akikből karizmája és populista propagandája valóságos hadsereget gyúr össze.

Majd bekerül a tévébe, a rádióba, a feministákat provokálva megköszöni a férjének, hogy elengedte, meggyőző beszédein pedig felbuzdul minden nő, aki (azt hiszi, hogy) nem akar egyenlő jogokat. Ahogyan az életben, úgy a sorozatban sem dominálja teljesen a diskurzust: az első epizód végén már megismerjük elsőszámú ellenségeit, az ERA úttörőit az író Betty Friedan (Tracey Ullman), a színesbőrű nőként képviseleti pozícióba kerülő Shirley Chisholm (Uzo Aduba), az ügyvéd Bella Abzug (Margo Martindale), a konzervatív képviselő Jil Ruckelhaus (Elizabeth Banks), illetve a mozgalom arcának számító Gloria Steinem (Rose Byrne) személyében. Ahogyan Schlaflynak, nekük is szentel egy-egy epizódot a sorozat, történetük határozza meg az adott epizód fő szálát, de a cselekmény előrehaladását nem korlátozzák. Schlafly alulról szerveződő politikájával párhuzamosan ismerjük meg a feminista mozgalom működését és résztvevőit, azonban mindkét pólust kritikusan, erényeikkel és hibáikkal együtt látjuk, ami a forgatókönyv és a csodálatos színészi alakítások közös érdeme. A két utolsó rész egy, az ERA alakulásának szempontjából meghatározó houstoni konferenciát és annak hatásait dologozza fel, a nyitott végű lezárás pedig érezteti, hogy mindkét oldal vesztített, de nem egymással, hanem a patriarchális társadalomi berendezkedéssel szemben.

Az alkotók páratlan arányérzékéről tesz tanúbizonyságot a történelmi hitelesség és a fikció egybeolvadása. A választások, kampányok és tévés viták mellett látjuk azt is, hogy mindegyik karakter küzd valamivel: a feministáknak a munka és a magánélet összeegyeztetése okoz gondot, Schlafly vénlány barátnője például saját család hiányában érez kirekesztést. Az is dicsérendő, hogy egy-egy villanásra belátunk a színesbőrű háztartásbeli nők, a szexuálisan kihasznált parlamenti titkárnők, a Ku-Klux-Klan szimpatizáns keresztény asszonyok és olyan nők életébe, akik sehová sem tudnak igazán tartozni. Ez utóbbit a csodás Sarah Paulson alakította Alice nevű karakterbe sűríti a sorozat, aki Schlafly legjobb barátnőjeként minden epizóddal közelebb lép az öntudatosság felé.

Dahvi Waller kényelmesen mozog a ’70-es évek nosztalgikus milliőjében, minden történelmi részletre figyelve fikcionalizál helyzeteket, ezért viszont nagy adag elszántságot és politikai érdeklődést kér cserébe. Ezek a nők ugyanis tényleg politizálnak, magánéleti vonatkozásaik nem veszik el a reflektorfényt az ERA körüli harcról, ami így nem marad mindössze történelmi kontextus. Ha nem vagyunk valamennyire tisztában az amerikai választási rendszerrel, a cselekmény nehezen követhetővé válhat, pedig Cate Blanchlett tökéletes átváltozásának egy percéről sem érdemes lemaradni.

Schlafly kenyeret és lekvárt osztogató háziasszonyai és az esélyegyenlőségért harcoló, dolgozó nők konfliktusa hamar kimerült volna, ha a sorozat nem ad rálátást az ezen belüli törésvonalakra. A több feminista vezető által háttérbe szorított melegjogi kérdések, a liberális közegbe is bekúszó etnikai konfliktusok, a klasszikus családmodell miatti megszégyenítések, a színesbőrű nők háttérbe szorítása mind arról árulkodnak, hogy a határozott ideológiák mögött még számos kérdőre vonható döntés és megoldatlan konfliktus van mindkét oldalon. A Mrs. America valószínűleg nem fog mindenkit megszólítani, de a poszt-#Metoo korszak meghatározó alkotása marad, keserű szájízű emlékeztetője annak, hogy az abortuszhoz való jog, a szólásszabadság, a rasszizmus és az esélyegyenlőség kérdései még harminc év után sem vesztettek sokat aktualitásukból.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.