Homok a vásznon

A Dűne filmes feldolgozásairól

Nem volt könnyű dolga azon alkotóknak, akik az elmúlt évtizedek során belevágtak az egyik legsikeresebb tudományos-fantasztikus regénysorozat, a Dűne mozgóképpé adaptálásába. Az első kötet 1965-ös bemutatása után számos díjat hozott írójának, Frank Herbertnek, ezért viszonylag hamar (alig egy évtizeden belül) jelentkezett is rá az igény Hollywood részéről, hogy film formájában is látható legyen a történet. A legutóbbi próbálkozás Herbert megfilmesíthetetlennek tartott regényének adaptálására most fut a mozikban, ennek apropóján pedig megnézzük, kik és hogyan próbálkoztak Denis Villeneuve előtt erre a gigászi feladatra.

Egyáltalán nem meglepő, hogy szinte minden alkotónak ha nem is kifejezetten beletörött a bicskája, de mindenképp megcsorbult az éle, amikor Herbert regényét akarta megfilmesíteni, tekintve, hogy maga Herbert is bevallotta az évek során, hogy nehezen indult a regény megírása – még azután is, hogy annak világát és szereplőit már felvázolta magának. Az egész történet egy cikk megírása során talált rá Herbertre, amelyet az oregoni homokdűnék kapcsán kezdett el írni. Itt kifejezetten felkeltette az érdeklődését a dűnékkel „harcoló” Földművelésügyi Minisztérium megoldása, akik különböző növények ültetésével akarták visszaszorítani a homoktenger terjedését. Maga a cikk végül nem készült el teljesen, de beindította az első regényén ekkor már túllévő Herbert fantáziáját, aki egy Hamlettel kevert Arábiai Lawrence-szerű történetet álmodott meg homokban, királydrámával, feudális társadalmakkal, bennszülött harcosokkal és sivatagi messiásokkal.

Ebből is látható, hogy a Dűne története korántsem a semmiből táplálkozik, Herbert többféle sémát ütköztetett több szálon, és ezeket próbálta egy nagy egésszé gyúrni. Végül öt évnyi munka után született szel a Dűne, amelyet egymás után több mint húsz kiadó utasított el, csak a főleg autójavítási szakkönyveket kiadó Chillton Books kiadó fogadta be és dobta piacra 1965-ben. A nagy sikerekre nem kellett sokat várni: a tudományos-fantasztikus irodalom két legnagyobb díját, a Hugót (Roger Zelazny This Immortal című kötetével megosztva) és a Nebulát (ráadásul annak épp a legelső kiadását) is besöpörte Herbert.

A pszichedelikus elemekkel (is) teletűzdelt hőstörténetnek számos rajongója lett Európában és a tengerentúlon egyaránt, az első adaptáció-próbálkozás azonban mégis pont egy olyan valaki nevéhez köthető, aki még csak nem is olvasta, mielőtt eldöntötte, hogy ebből bizony ő filmet fog készíteni.

A nem létező remekmű

Alejandro Jodorowsky ukrán-zsidó bevándorlók gyerekeként született Chilében. Nehéz gyerekkora után viszonylag hamar elköltözött otthonról, Párizsba tette át székhelyét, és itt kezdett el avantgárd pantomim-színházzal foglalkozni, majd 1960-tól Mexikóvárosban egy anarchista-avantgárd mozgalmat is alapított. Itt készítette első filmjét is 1967-ben, a Fando és Lis-t (Fando y Lis), amely képi világa és tematikája miatt botrányfilmként vált hírhedtté. Így második filmjét nem is tervezte otthon bemutatni: az 1970-ben született A vakond (El Topo) című acid westernt inkább amerikai forgalmazásra szánta. Ebből a szintén erősen szürreális és nehezen befogadható filmből lett aztán az első „midnight movie” (szinte kizárólag éjfél után vetített film), aminek viszonylag méretes kultusza alakult ki, leginkább művészkörökben.

Az egyik lelkes rajongó, egy bizonyos John Lennon közbenjárásának köszönhetően aztán Jodorowsky kapott egymillió dollárt következő filmjének elkészítésére – ez lett a hipnotikus erejű, vallási és filozófiai kérdéseket egészen egyedi képekkel tárgyaló A szent hegy (Holy Mountain), ami szintén kultuszfilmmé vált. Ezek után egy francia konzorcium kereste meg az erősen egyéni látásmódú rendezőt, hogy a következő filmjéhez, bármi is legyen az, ők biztosítják a finanszírozást. Jodorowsky választása pedig a Dűnére esett, annak ellenére, hogy ekkor még nem is olvasta a könyvet. A történettel azonban nagy vonalakban tisztában volt – annyira mindenképpen, hogy tudja, ez a regény ideális alapanyagként szolgálhat legambiciózusabb alkotásához, amivel olyan hatást akart kiváltani a nézőkből, mintha egy LSD-tripen vettek volna rész,t kábítószer nélkül (legalábbis a 2013-ban készült, Jodorowsky Dűnéje című dokumentumfilm szerint). A Dűnében benne volt az összes Jodorowsky számára fontos téma (leginkább a megvilágosodás központi kérdése), no meg a lehetőség a nagy kozmikus egység-tudat illusztrálására, így hát teljes lelkesedéssel vetette bele magát a munkába.

Alkotói csapata összeválogatásakor nem is annyira szakmai szempontokat vett figyelembe, mint amennyire egy „spirituális harcosokból” álló csapatot akart verbuválni. Így például az 2001: Űrodüsszeia képi világáért és speciális effektusaiért is felelős Douglas Trumbull helyett (akit Jodorowsky szerint jobban érdekelt a pénz, mint a mű mondanivalója) inkább Dan O’Bannonnel kezdett el dolgozni, akinek ekkor még csak egy (egyetemi vizsgafilmből nagyjátékfilmmé bővített) sci-fi, a Sötét csillag (Dark Star) fűződött a nevéhez, ez azonban annyira bejött az avantgárd rendezőnek, hogy egy találkozás után már Párizsba is csábította O’Bannont. A másik fontos alkotótársnak a Moebius művésznéven ismert francia képregény-rajzolót, Jean Giraud-t nyerte meg, akit Jodorowsky „kameraként” használt a film storyboardjának összeállításakor: a rendező elmondta, milyen kép lesz a következő, Moebius pedig megrajzolta, így pedig néhány hét alatt el is készültek egy első drafttal, ami már akkor igencsak terjedelmes volt.

A látványtervek elkészítéséhez pedig még két másik, a későbbiekben igencsak neves művészt verbuvált össze: Chris Fosst és H.R. Gigert, előbbi főleg az űrhajókért, utóbbi főleg a helyszínekért (legfőképpen a gonosz Harkonnenek bolygójáért) felelt. Egy átlagos filmnek ennyi neves és fontos alkotó már szinte sok is lenne, Jodorowsky azonban még tovább ment: először a szürrealizmus akkor még élő legendáját, Salvador Dalít győzte meg, hogy legyen az Univerzum Császára, majd egy másik legendát, az ekkorra már morbidul elhízott Orson Welles-t pedig arról, hogy ő legyen a főgonosz Vladimir Harkonnen báró. Őket ráadásul nem is volt egyszerű beszerveznie, Dali például ragaszkodott hozzá, hogy ő legyen a legjobban fizetett színész Hollywoodban, úgyhogy Jodorowsky belefogalmazta a szerződésébe, hogy a felhasznált (nem pedig a leforgatott) filmidejét fizetik majd ki, percenként százezer dollárt, így pedig még a költségvetés nagyrésze is megmaradt volna; Welles pedig csak azután állt kötélnek, hogy Jodorowsky megígérte: a kedvenc francia éttermének a szakácsát viszik el a forgatásra, így mindennap azt ehet majd, amit szeretne. Emellett a zenei szcénán is jól körülnézett a chilei rendező: a Pink Floyd írta volna a soundtrack nagy részét, de például a gonoszoknak külön hangzást képzelt el Jodorowsky, ennek megalkotására pedig a saját nyelvet és műfajt (zeuhl) kitaláló, Magma nevű kísérleti zenekart kérte fel, az egyik antagonista, Fey-Rautha Harkonnen szerepére pedig a Rolling Stones frontemberét, Mick Jaggert szemelte ki.

A stáb jórésze már összeállt, és a producerekkel egy hatalmas, telefonkönyvnyi méretű albummal kezdtek el a hollywoodi stúdióknál házalni. Los Angelesben azonban – annak ellenére, hogy gyakorlatilag minden stúdió álmélkodva csodálta az eddig elvégzett munkát – senki nem merte bevállalni a gigantikus projektet. Ezen talán azóta sem csodálkozik senki, aki egy kicsit is ismeri az „álomgyár” praktikáit, hiszen egyrészről a költségvetés is rekordmagas lett volna (akkoriban egy átlagos blockbuster nagyjából ötmillió dollárból készült, a Dűnéhez 15 kellett volna), ráadásul egy széles körben alig ismert rendezővel, aki makacsul kitartott amellett, hogy ha a film 14 óra hosszú lesz, hát akkor annyi lesz, ő márpedig nem fogja beféretni a szokásos, mozis két órába.

Ezek után a kis álomcsapat feloszlott, mindenki ment tovább a maga útján, azonban az 1975-ben megfeneklett produkció számos „utódot” szült: H. R. Giger és Dan O’Bannon például vitték a Dűnéhez készült terveiket, és négy évre rá megcsinálták a Nyolcadik utas a halált, 1977-ben megszületett az azóta is talán legnagyobb hatású sci-fi-fantasy-filmsorozat, a Csillagok háborúja első része (amit George Lucas bevallása szerint is nagyban inspirált a Dűne története, de a látványtervekben is felfedezhető néhány, egy-az-egyben Jodorowsky tervéből átemelt rész). Jodorowsky pedig Moebiusszal karöltve saját képregényuniverzumot teremtett (ami Metabárók néven ismert), és ebben tudta felhasználni a számtalan megvalósítatlan ötletet és képet, amit a Dűne alkotói folyamata során létrejött.

Ezek mellett egy Dűne-adaptáció ötlete is komolyan felmerült a stúdiók fejeseiben, végül a producer-legenda Dino Di Laurentiis lánya, Raffaella volt az, akinek sikerült a megfilmesítési jogokat visszaszereznie a francia producerektől, és nekifognia egy „biztonságosabb” verziónak. Jodorowsky Dűnéje pedig azóta is az egyik legnagyobb beváltatlan ígéret, az egyik leghíresebb soha el nem készült film, ami azóta is azzal ejti rabul számos alkotó fantáziáját, hogy milyen is lehetett volna az avantgárd zseni egyedi hangvételű, elképesztő szereposztású alkotása, ha ténylegesen elkészül. A 2013-as dokumentumfilmben pedig maga a rendező is elmondja: a forgatókönyv és a látványterv még mindig megvan, és ő még mindig el tudná képzelni, hogy animációs film formájában megszülessen az ő Dűnéje, ha lenne olyan bátor alkotó, aki átvállalná a gigászi feladatot az idén 92 évet betöltött rendezőtől.

Egy fél(re)sikerült próbálkozás

A jogok megszerzése után a De Laurentiisék stúdiója nem is teketóriázott sokat, és – mai szemmel nézve kissé érthetetlen módon – egy korántsem „biztonságos” rendezőt szemeltek ki az új Csillagok háborújának szánt sci-fi-sorozat első részének írására és rendezésére: David Lynchet. Lynchről ekkoriban még nem lehetett tudni, hogy mennyire egyedi hangvételű alkotóvá érik, bár a Radírfejen és Az elefántemberen már túllévő rendező egyáltalán nem titkolta magáról, hogy mennyire nem csak egy hollywoodi mesterember (még a Csillagok háborújának harmadik részének rendezését is visszautasította, amikor Lucas felkérte, mondván, hogy az szerinte inkább legyen lucasos, mint lynches). Maga Jodorowsky is azt nyilatkozta, hogy sokáig csak azért nem akarta megnézni az 1984-ben bemutatott Dűnét, mert Lynchet tartotta magán kívül az egyetlen olyan rendezőnek, aki képes lehet megfelelően nyúlni az alapanyaghoz. Végül fiai unszolására megnézte az elkészült mozit – és mérhetetlenül boldog lett, mert szerinte szörnyen sikerült.

Ezzel a kijelentéssel javarészt a kor kritikusai is egyetértettek, és anyagi sikernek sem igazán lehetett nevezni a Lynch-féle Dűnét (bár olyan óriási bukásnak sem, ahogyan azóta emlegetik: 45 millióból készült, és csaknem 28 millió bevételt hozott), de erősen érződik a végeredményen, hogy ez sokkal inkább lett végül a stúdió filmje, mint amennyire a Lynché. Ugyanakkor a részletein érződik az erősen szerzői alkotó keze nyoma, csak éppen a háromórásra tervezett eredeti verziót kétórásra redukálták, ezzel pedig inkább kaptak az akkori (a könyvet nem ismerő) nézők egy érthetetlen katyvaszt, mint egy igazán jó filmet.

Jodorowskyhoz hasonlóan David Lynch is a maga szája-íze szerint változtatott az eredeti anyagon, így a végeredmény egyáltalán nem nevezhető könyvhű adaptációnak. A legnagyobb hangsúly-eltolódást azonban a stúdió belenyúlása okoz(hat)ta: az eredetileg egyáltalán nem sablonos, sőt a sci-fi zsánereket pellengérre állító (a megváltó szerepében tetszelgő főszereplő valójában csak kihasználta a róla szóló, évszázadokkal korábban elhintett legendákat, hogy hatalomhoz jusson, az érkezésével bekövetkező, az Univerzumot lángba borító dzsihádot pedig nem akadályozza meg, annak ellenére sem, hogy tisztában van vele, hogy ez lesz a következménye a trónra lépésének stb.) regénysorozat történetét mindenféle irónia és kettős jelentés nélkül értelmezte. A kétórásra nyesett mozis verzióban (azóta több „extended” verzióban is elérhető a film, amik általában három órásak és valamivel közelebb állnak az eredeti Lynch-féle verzióhoz, mint az eredeti – annyira azonban nem, hogy maga a rendező is felvállalja ezeket, ezért rendezői változatnak nem lehet őket nevezni) Paul a tényleges próféta, az Univerzum megmentője, egy sötét hajú Luke Skywalker, akit természetesen megjövendöl egy prófécia, és aki a film végére megdicsőül és helyreteszi a gonoszokat.

A kimaradt jelenetek már jócskán árnyalják ezt a képet: felbukkannak benne olyan utalások, amelyek kevésbé egyértelművé teszik a sablonos értelmezést, azonban az mindenképpen érződik ezen a Dűnén, hogy még a háromórás játékidő is kevés a sokszereplős, rengeteg szálon futó, komplex történet élvezhetővé tételére. A hatalmas adag információ közlésének szükségessége miatt szorult rá például a rendező a film egyik legügyetlenebb megoldására: arra, hogy a szereplők gondolatait néha sejtelmesen suttogó formában halljuk, hogy jobban értsük a motivációkat. Ez az ASMR-rajongóknak biztosan kiváló élményt nyújt, azonban sem akkoriban, sem manapság nem minősül elegáns filmnyelvi megoldásnak – nem véletlenül. Az 1984-es Dűnében néhol egészen komikus hatása van: a Lady Jessicát alakító Francesca Annis is nemrégen nyilatkozta azt, hogy amikor annak idején beült a moziba megnézni az elkészült alkotást, az első ilyen jelentnél érezte meg, hogy ez bizony nem sikerült túl jól.

Mindezek ellenére kár lenne annyira lesöpörni a Dűne első megvalósult adaptációját az asztalról, ahogyan a rendezője teszi (aki azóta sem hajlandó ezen film kapcsán interjúkban megszólalni), hiszen a végeredmény talán nem egy mestermunka, de tagadhatatlanul egyedi élmény, amiben nagy szerepe van Lynch egyedi látásmódjának, amit azért De Laurentiisék sem tudtak teljesen kizsigerelni a filmből. Melyik másik filmben látnánk például egy hercegi mopszot halálkomolyan űrhajóban utazni, netán egy szereplőt a méreg ellenszeréhez egy macska megfejésén keresztül hozzájuttatni?

Ráadásul a látványtervek és a kosztümök gyönyörűen kidolgozottak, gyakorlatilag önmagukban is mesélnek, a gonosz Harkonnennek csapata (Keneth McMillan, Sting, Paul L. Smith és Brad Dourif) pedig kifejezetten élvezhetően lettek kitalálva és eljátszva – egészen gyomorforgató például az az ötlete Lynchnek, hogy a báró bolygóján minden nem-Harkonnen lakónak egy szív-dugó van a testébe ültetve, amit az uralkodó kénye-kedve szerint kikaphat, ha éppen ölni támad kedve. A látvány mellett pedig a zene is emlékezetes, Brian Eno és a Toto szerzeményei fülbemászóak és vészjóslóak, remek keverékei a rocknak és az elektronikusnak, és messze túlmutatnak a Csillagok háborúja után klisévé szilárdult, fúvósok vezette szimfonikus űrzenéken.

Semmiképp sem lehetne azzal vádolni David Lynchet és stábját, hogy ne érdekelte volna őket az alapanyag, netán nem tettek volna bele apait-anyait az alkotásba (csak a forgatókönyv megírása és a forgatás egyéb előkészületei három évét vették igénybe Lynchnek). Csakhogy ezúttal sem sikerült összhangba hozni a stúdiós elképzeléseket az egyedi rendezői látásmóddal, nem beszélve arról, hogy kétórás mozifilm-formátum sem volt igazán alkalmas arra, hogy Herbert hömpölygő regényciklusát méltó módon adaptálja a vizuális médiumra.

Amint a könyvben, úgy képen is

15 évvel a félresikerült mozis adaptáció után aztán Herbert története megtalálta a maga ideális formátumát: a televíziós miniszériáét. És bár ekkoriban még közel sem járunk a sorozatoknak abban az aranykorában, mint manapság, ez pedig több szempontból is érződik az amerikai SyFy (akkor még Sci-Fi Channel) csatorna számára készített, összesen hatrészes sorozaton, leginkább annak látványvilágán, a történetet tekintve mindmáig messze ez a Herbert-regények leghűbb adaptációja. És itt ráadásul regényekről beszélhetünk, hiszen az első kötet történetét feldolgozó, számos tévés díjjal (többek között két Emmy-vel) kitüntetett első három rész után 2003-ban a második és harmadik Dűne-könyvet is sikerült képernyőre adaptálnia John Harrisonnak, három további epizód formájában. Ebből a szempontból pedig ez azóta is a legsikeresebbnek mondható Dűne-feldolgozás, hiszen Jodorowsky és Lynch is egyaránt csak első kötetre szorítkoztak az adaptálásnál, a most megjelent, Villeneuve-féle változat pedig még azon belül is csak a kötet első felére.

A minisorozat természetesen erős hátránnyal indul a költségvetés tekintetében a korábbi és későbbi feldolgozásokhoz képest, ez pedig a látványvilágon is erősen meglátszik: leginkább a speciális effektusok öregedtek rosszul. A díszlet és a kosztümök sem hozzák a Lynch-féle verzió színvonalát, közel sem annyira egyediek és emlékezetesek, de teljesen jól szolgálják a céljukat. A szereposztás viszont az egyik legmeglepőbb pozitív oldala a tévés produkciónak.

A készítők ugyanis tudatosan kevésbé ismert színészeket választottak a legtöbb szerepre, az első széria egyedüli nagyobb nevének a Leto Atreides herceget alakító John Hurt számított, a többiek jórészt csak tévé- vagy színháznézőknek lehettek ismerősek (Alec Newman mint Paul, Saskia Reeves mint Jessica Atreides, Ian McNeice mint Harkonnen báró, Julie Cox mint Irulan hercegnő). Ennek ellenére egészen jól eltalálták a castingot: bár Alec Newman fiatal Paulként eléggé bukdácsol, a karakter felnőtt történetrészeit kellően karizmatikusan játssza, McNeice lubickol a gonosz báró szerepében, de a legjobban talán Irulan hercegnő járt, aki az első regényben alig szerepel, itt viszont Julie Cox tolmácsolásában (és a forgatókönyv segítségével) egy kifejezetten izgalmas karakter lett belőle.

A három évvel később bemutatott A dűne gyermekei (ami Herbert regényciklusából a harmadik kötet címét viseli, de amúgy a második és harmadik kötetet is feldolgozza) pedig még az első szériánál is jobban sikerült. Egyrészt sikerült egyben tartani a szereplőgárda jó részét: a főbb arcok közül egyedül Jessicát alakítja más színésznő, de még ez is előrelépés, hiszen ezt a szerepet eredetileg is Alice Krige-nek szánták, egyáltalán nem véletlenül, csakhogy ő nem ért rá az első rész idején, ezért ugrott be helyette akkor Saskia Reeves. A legjobb fogásnak azonban kétségtelenül az azóta sztárrá avanzsált, de akkor még alig ismert James McAvoy bizonyult, aki játszi könnyedséggel hozza Paul egyik gyermekének, II. Letónak a karakterét, jóval az akkori tévés mérce fölötti alakítást nyújtva.

A második széria látvány tekintetében is jelentőset lépett előre: egyrészt érezhető a tévés közeg számára is elérhető számítógépes technika fejlődése, másrészt ezúttal nem John Harrison ült a rendezői székbe (ezúttal csak a forgatókönyvet jegyezte), őt az iszonyatosan rutinos tévérendező, Greg Yaitanes (aki az Aliastól kezdve Dr. House-on keresztül a Lost-Eltűntekig számos kultsorozat számára rendezett epizódokat) váltotta, aki kiváló érzékkel bánik a szűk költségvetés és a helyszínek nyújtotta lehetőségekkel.

Nem sok szó esik erről a két minisorozatról, amikor a Dűne-feldolgozásokat emlegetjük, ami egyrészt betudható annak, hogy a kora kétezres évek televíziózása ritkán produkált mozifilm-szintű látványvilágot és általában vett filmes minőséget. Ebben az esetben azonban egy ritka kivétellel állunk szemben, ami sokkal nagyobb figyelmet érdemel, mint amennyi a két bukott Dűne mellett kijutott neki. Ugyan elődei szerzőisége hiányzik a Sci-Fi csatorna feldolgozásából, de aki a könyvekhez viszonylag hű feldolgozás keres, ami egyúttal érthető és élvezhető is, annak csak ajánlani tudom a két évadnyi minisorozatot. A látvány ugyan bőven hagy kívánnivalót maga után, de a színészi alakítások és a sztori kidolgozottsága bőven kárpótolhatja az adaptáció-rajongókat, akik évtizedekig hiába sóhajoztak egy jó Dűne-film után.

Félúton a jó irányba

Akit pedig nem elégít ki egy tévés minisorozat, hanem a mozi sötétjében szeretne elmerülni a Dűne sárga sivatagában, annak most már egy újabb adaptáció biztosít lehetőséget erre. Denis Villeneuve verzióját tagadhatatlanul óriási várakozás előzte meg, ami nem is csoda, tekintve hogy a kanadai rendező ezidáig jórészt tényleg tévedhetetlennek bizonyult, és jobbnál jobb filmeket tett le az asztalra. Ezek közül az egyik utóbbi ráadásul Ridley Scott Szárnyas fejvadászának (Blade Runner) folytatása volt, a Szárnyas fejvadász 2049, ami rettenetesen rossz ötletnek tűnt, amikor elkezdtek szállingózni róla a hírek annak idején (mert minek is folytatást csinálni egy, a maga műfaján belül tökéletes filmhez?), de a megjelenés után a rajongók megkönnyebbülten vehették tudomásul, hogy ez bizony nagyon jó lett, egyszerre volt hű az eredetihez és volt képes új ötleteket felmutatni, ráadásul mindezt pazar látványvilág és atmoszféra megteremtése mellett.

Villeneuve másik tudományos-fantasztikus alkotása is jól mutathatott az önéletrajzában, amikor egy Dűne-állásinterjúra ment: a 2016-os Érkezés egy vizuálisan megkapó, remek érzelmi töltettel és történettel, intelligensen megírt és felépített film lett, ráadásul maga is egy irodalmi adaptáció (Ted Chiang novellájából készült). Emellett történet és látvány szintjén is felül tudott emelkedni a megszokott sci-fi zsánereken, úgy volt képes egy ufóinváziót bemutatni, hogy eközben mégis élethűnek tűnt az egész. Egyik korábbi filmjében, a Felperzselt földben (Incendies) pedig még a Közel-Keleten is „járt” már, úgyhogy az arab kultúrából erősen merítkező Herbert-opusz megrendezésére keresve sem lehetett jobb alkotót találni.

Ezek után talán már az is érezhető, hogy erősen eltúlzott elvárásoknak kellett megfelelnie Villenueve-nek, senki nem egy átlagos, könyvhű adaptálást várt tőle, hanem minimum egy szerzői blockbustert (legyen ez bármennyire is paradox kifejezés), ami lehetőleg egyúttal egy újabb filmes univerzum alapjait is lefekteti. A rendező azonban ezúttal sem vallott szégyent, jórészt megfelelően egyensúlyozott feladataival. Ugyan a laza két és fél órásra sikerült Dűnében csak az első könyv történetének fele fért bele, ez csak akkor lesz igazán problémás és fájó, ha a stúdió nem rendeli be a második részt. Erre szerencsére viszonylag kicsi az esély, lévén a film eddig bevételei és kritikái is biztatóak, ráadásul a Warner Bros. nem is olyan régen a Stephen King regényéből készült Az-adaptációval már sikeresen eljátszott egy ilyesfajta biztonsági játékot (hogy ti. csak az első rész fogadtatását látva rendelték be a másodikat).

Villeneuve Dűnéje pedig kifejezetten jól is sikerült. Hangulatában és látványvilágában tagadhatatlanul villeneuve-ös, és még a Dűne világát nem ismerő nézők számára is viszonylag érthetően vezeti fel ezt a világot, lényegesen elegánsabban, mint Lynch dupla-narrációs indítása. A technikai oldalról nézve egyedül talán csak a zenéje túlzás, Hans Zimmer olyan nagy hévvel muzsikálja túl a legcsendesebb jelenetet is, hogy az már egy idő után kifejezetten fárasztó, Nolan kedvenc zeneszerzőjéból ezúttal (is) a kevesebb lett volna a több.

A szereposztás is jórészt makulátlan, Timothée Chalamet kiválóan hozza az egyszerre lázadó tinédzser és messianisztikusan sztoikus Paul Atreides karakterét, Rebecca Ferguson egészen remek Lady Jessica (a legnagyobb gond vele csak az, hogy ehhez képest viszonylag kevés szerephez jut), Oscar Isaac kellően hercegi Letóként, Jason Momoa pedig továbbra is Jason Momoa, amivel semmi baj nincs. Egyedül talán a Harkonnennek ábrázolásában nem jut túl a sémákon Denis Villeneuve és Stellan Skarsgaard, a (könyvekben is) őrjítően gonosz, de intelligens bárót és csapatát még mindig Lynch tudta eddig a legkiválóbban, legutálhatóbban ábrázolni. A bennszülött fremenek oldaláról pedig a pálmát mindenképpen Javier Bardem viszi, az általa alakított Stilgar néhány szavas megszólalásai ellenére (vagy talán pont ezért) emlékezetes marad, Zendaya Csanija viszont eddig azonban olyan kevés szerephez jutott, hogy nehéz róla érdemben bármit is mondani.

Értelmezze, aki akarja

Egyelőre nyitott kérdés marad, hogy születik-e egy igazán jó és modern Dűne-film. Villeneuve alkotása jó kezdet, de egyelőre csak annyi, az igazán nagy kérdések ezután jönnek. Remélhetőleg kap majd lehetőséget a kanadai rendező, hogy befejezhesse trilógiáját (merthogy eredetileg ezzel tervezett, a harmadik filmben már a második Dűne-regényt vinné vászonra), és nem jut majd sem Jodorowsky, sem Lynch sorsára, vagyis nem kell majd egy fennmaradt filmterv, vagy egy szétvágott félfilm alapján álmodozni arról, hogy mi lett volna, ha…

Mindeközben érdekes megnézni, hogy mennyire más vetületeit domborították ki Herbert művének az eddig adaptáló alkotók. Míg Jodorowsky számára elsősorban az egyén megvilágosodása, a befogadónak a művel való azonosulása (lett volna) fontos, középpontban egy magát feláldozó főhőssel, aki aztán a nézők fejében élt volna tovább örök életet, addig Lynch (és a nyolcvanas évekbeli Hollywood) az individualizmusra, egy kivételes egyén győzelmére helyezte a hangsúlyt, ahogy az egy jó műfajfilmhez, és egy pár évvel a Csillagok háborúja utáni sci-fihez illik. Eközben a minisorozat jórészt „mindenből egy kicsit, semmiből sem nagyot” alapon építette fel a maga Dűne-világát, ugyanakkor – jórészt a hosszabb játékidőnek köszönhetően – ez a verzió mutatja be legteljesebben az amúgy politikai újságíróként és kampányemberként is tevékenykedett Herbert politikai intrikákkal és kényes erőviszonyokkal átszőtt regényciklusát. Villeneuve pedig, abszolút ráérezve a korszellemre, egyrészről a Közel-Keleten zajló kolonizációra, meg az ezzel járó katonai és társadalmi mozgásokra utal a cselekménnyel, másodsorban pedig az ökológiai vonatkozásról is szót ejt, bár közel sem annyira hangsúlyosan – de a regény cselekményének ismeretében ez vélhetőleg egy esetleges folytatásban ez jóval nagyobb szerephez jut majd.

Addig is marad a reménykedés és egy jól sikerült minisorozat – no és az a temérdek hatás, amit mostanra Herbert műve gyakorolt a popkultúrára (hiszen a filmek mellett a számítógépes játékipar is sokat köszönhet neki, az 1992-es Dűne-játék volt például a világ első valós idejű stratégiája, ami gyakorlatilag direktben vezetett a Command and Conquer-széria, valamint a War– és Starcraftok megjelenéséhez). Annyi azonban biztos: a Dűne komplex világa, számos értelmezési lehetősége és rétegzettsége még sokáig izgalomban fogja tartani a műfaj rajongóit, és izgalmasabbnál izgalmasabb alkotóit. Egyszer valaki talán még Jodorowsky verziójáról is lefújja majd a homokot, és tényleg képernyőre álmodja az adaptációt.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.