Amikor, akkor, azóta

Húsz éve jelent meg az első Filmtett

Húsz évvel ezelőtt került az újságárusok standjaira a Filmtett – Mozgóképes havilap első száma. A tartalma ma is böngészhető online (ide kattintva), és ugyan nem akarunk a nosztalgiázás csapdájába esni, megkértünk az alapítók közül hármat, hogy kotorásszanak egyet az emlékezetükben. Innen indult az a Filmtett, amit épp olvasol.

Tekercskalóz

A Színház emeleti büféjében. Oda beszéltük meg a találkozót valamikor tavasszal. A Sétatérrel szemben, a nagy üvegablakoknak háttal ülünk, alattunk kanyarodik, csilingel a villamos. Egy másik „projektmegbeszélésről” jövök, román–magyar kultúrközelítés, nagy pályázat, sok ember, fordítunk, írunk, a téma zene, színház, tánc. Odafelé tócsába lépek, beázik a cipőm. [Visky – a szerk.] András és [Illyés] István is az asztalnál ülnek, [Sipos] Géza, Balázs és én, [Jakabffy] Samu pedig széles gesztusokkal, vigyorogva magyaráz. Van egy pályázat, és hát kellene. Pályázni. És minket biztosan érdekel. És mi meg tudnánk csinálni, velünk lehetne. Káemdéesz, Oedipus quartett filmklub, Perpetuum balett fanzine, nem tudom már, honnan ismerem Samut, de ő tudja, kiket kell megszólítani, projektbe terelni. Ötleteket dob, irányokat vázol, de érezzük, és talán mondja is, ő majd pályázik, szerel, szállít, menedzsel, mi csak találjuk ki, írjuk meg, rakjuk össze. Méregetjük Samut, a kilátásokat, az ötletet. Tekercskalóz – biztosan jó név ez? Vagy mégsem, ropognak, torlódnak a mássalhangzók, de mivel megvan a legkisebb közös többszörös, valami elkezdődik. (mb)

Munkacím

A Filmtett szerintem avantgárd gesztus. A kiadásában egyfelől nem volt semmi igazán meglepő – olyan értelemben, hogy 2000-ben éppen még tartott a 90-es évek lendülete, azon évtizedé, amikor boldog-boldogtalan újságot írt, szerkesztett és adott ki, mert az 1989 decembere utáni szabadságban gyakorlatilag minden, de minden megjelenhetett. Vagyis bőven szóltak érvek egy olyan új, magyar nyelvű filmes magazin mellett, amely kevésbé karót nyelt, kiszámítható (és néhol irritálóan unalmas), mint a Filmvilág, de a túloldalon nem is annyira popcorn jellegű, és főleg nem egy böhöm kiadóvállalat licensze alapján jelenik meg, mint a Cinema magazin. A racionális „mellette” érvek persze eltörpültek amellett, hogy újságot csinálni egyszerre volt vidám, poénos, fárasztó, felszabadító, felemelő, és ugyanakkor roppant tanulságos – olyan értelemben, hogy rengeteget lehetett tanulni belőle; a legjobb értelemben tanulni azoktól az alkotóktól, akikkel találkoztunk, legyenek rendezők, színészek, operatőrök, producerek, kritikusok, írók. És az „ellene” érvek? Ezekkel lényegében nem foglalkoztunk. 

A Szilícium-völgy cégeinek jelentős része startup. A Filmtett úgy jött létre, mint egy startup, épp a legszükségesebbekre – azaz főleg a nyomdaköltségekre kiterjedő – támogatással, rengeteg lelkesedéssel, a barátaink vagy a mi hálószobánkban, iroda és egyéb csilivili anyagi feltételek nélkül, a barátaink és/vagy a szüleink számítógépén-nyomtatóján-autójával írva, szerkesztve, tervezve, tördelve, terjesztve. Húsz év után „milyenek voltak a hősidők?”  legendának tűnik ez (a kaliforniai Los Altosban mutogatják is azt a garázst, ahol a legelején az Apple működött, és a Google is egy barátilag kölcsönkapott garázsból indult Menlo Parkban), pedig akkor magától értetődő megoldás volt. Vagy egy másik hasonlattal: a Filmtett olyan volt, mint kölcsönkért technikával, minimális büdzsével, barátok, ismerősök segítségével, gerilla stílusban, lejárt nyersanyagra filmet forgatni, ráadásul olyan filmet, amelynek a producerei jórészt maguk az alkotók, te magad, és a forgalmazását is nagyjából neked kell megoldanod.

A korai Filmtett-lapszámokon messzire látszik, hogy milyen lo-fi technológiával állt elő: hiába volt adott egy többé-kevésbé korszerű ofszetnyomda, ha a mesterpéldány levilágító hiányában pauszpapírra készült, lézernyomtatóval. Igen, a Filmtett vállaltan fanzine arculatú volt, barkács- és kollázsmódszerekkel készült. A produktum nem feltétlenül volt „jó” vagy „tetszetős”, de igyekezett semmi másra nem hasonlítóan egyedi lenni, volt designja, és ami a szedés szintjén megvalósítható volt az igényes tipográfiából, azt megvolt (pl. összekapcsolt betűk, azaz ligatúrák, és a balra zárt szedés egyenletes szóközöket eredményezett). És azért lett olyan négyszögletes, mert ez, az ún. AN20-as formátum volt a legegyedibb, amelyet az A standardú nyomdai ívekből ki lehetett hozni – az elv az volt, hogy ha látsz valami furán négyszögletes színes foltot az újságosnál, no, az a Filmtett. (Szemtelenül az volt a mondás, a viszonyítási pont, hogy egy Coca-Cola-üveg tíz méterről azonosítható már a sziluettjéről.) Ez a do-it-yourself attitűd és működésmód nem volt idegen a kelet-európai filmes világtól, hiszen sokan nem tudtak (vagy akartak) betörni a stúdiórendszerbe, de a tág értelemben vett magyar kultúrában körülbelül egy évtizeddel később, a hálószobapop, az indie együttesek felfutásának korszakában lett jellemzőbb és mainstreamebb.

Utólag feltűnő időbeli egybeesések: Cristi Puiu első filmjét, a Marfa și baniit (A zseton és a beton – remélem, nem a Filmtett stábja a felelős ezért a fordításért [De – a szerk.]) 2001 tavaszán mutatták be Cannes-ban, a Quinzaine des Réalisateurs szekcióban. Ezzel indult a román újhullám; de például a Nincsen nekem vágyam semmi (r. Mundruczó Kornél) 1999-es, A másik ember iránti féltés diadala (r. Igor Buharov et al.) 2000-es, a Macerás ügyek (r. Hajdu Szabolcs) szintén 2001-es, a Hukkle (r. Pálfi György) 2002-es. Vagyis „volt valami a levegőben”, amihez a Filmtett részben kapcsolódott, részben meg interjúkban, kritikákban, összefoglaló esszékben dokumentált. Ezek az alkotók és az ő mozijaik nemcsak más történeteket mondtak el másképp, hanem elődeikhez képest másként is viszonyultak a filmhez, mint alkotási folyamathoz, mint művészeti produktumhoz, és mint a forgalmazás alanyához, mint termékhez. Ez az eltérő viszonyulás, ez a kilógás a Filmtett esetében egyfelől azt jelentette, hogy nem egy „kiváltságos” kör írt a lapba, hanem rengetegen; másrészt azt, hogy a feldobott témák és a közölt írások egy jelentős része az olvasókat alkotóként, mégpedig a film iránt tevőlegesen érdeklődő alkotóként kezelte.

Lehetett volna akár kereskedelmi értelemben is sikeresebb vállalkozás a lap? Jobban is ki/fel lehetett volna használni azt a korszakot, amikor még az újságosoknak volt relevanciájuk, azt a kegyelmi másfél évtizedet, ami például Egyesült Államokban a magazinkiadás ezüstkorszakát jelentette (kis kifutással még 2009-ig, talán 2010-ig), amikor még a nyomtatott havilap nem valami elképesztően különleges papírra nyomott, kissé hipszter luxuscikknek számított? Talán igen, talán nem. A Filmtett esetében azonban a „piaci” siker másodlagos szempont volt; és az én értelmezésem szerint ezért is lett a lap mellé (művész)film-forgalmazás, fesztiválszervezés, többnyelvű könyvkiadás, és lettek workshopok, Filmtett-alkotótábor. Az alkotók, a cinéphile-ek, a nézők, az olvasóink még fontosabbak, mint a filmek. És húsz év, ta-ta-tam! ez már intézményi időtáv. (sg)

Diktafonpróba

Az első interjúra készülünk, diktafonpróba a pesti koleszban. [Magdó] Emillel megyünk, az első számba két filmkritikát is ír, most ő lesz a fotós. Portrékat próbálgat már a buszon, végül az előhívás után derül ki, mennyi képet lőtt el nem Jankovics Marcellre, de a végére marad pár kocka az interjúalanyra is. Téglatestű mobilom kétsoros kijelzőjén írom az sms-t Kolozsvárra, hogy megvolt. Papíron kapunk képanyagot Jankovicstól, de majd emailen is küld. És igen, Balázzsal néhány hét múlva Enyedi Ildikóval találkozunk, valahol a Böszörményi út környékén egy kávézóban; előtte nem sokkal a Mátrixot néztem meg – nem nagy ugrás, mert Ildikó akkoriban egy sci-fi vígjáték (Szelíd interface) forgatókönyvén is dolgozik, a beszélgetésre elhozza a kinyomtatott kéziratot. Balázs, Géza, Samu, Tücsi [Incze Tünde], Emil – mind tanulunk és dolgozunk ezt-azt, párhuzamosan, de a Filmtett nekünk rövid időn belül komoly iskolánk, munkánk és munkahelyünk lesz, bár fizetésről és saját helyről hosszú hónapokig szó sem lehetett. Cserébe viszont az egész olyan szédítően izgalmas, pezsgő és addiktív volt, hogy néhányunkat végérvényesen berántott. Budapest–Kolozsvár–Bukarest tengelyen, magyarországi, erdélyi és román filmkultúrák metszéspontján találtuk magunkat, ott, ahonnan minden irányba volt mit kiépíteni, áthidalni és összemasnizni. (mb)

Amikor, akkor, azóta

Amikor Margitházi Bejával közösen az első interjúnkat készítettünk Enyedi Ildikóval, a Simon Mágus volt a legújabb filmje, a Feleségem története pedig már akkor is tervben volt, ahogy most is. A Márkus vendéglőben vártunk rá, de az a találkozó nem jött össze, végül egy budai kávézóban beszélgettünk egy nagyon jót, többek közt az angyalokról.

Amikor az első interjút készítettem Cristi Puiuval a bukaresti lakásán, még csak egy lázadó pályakezdő volt, aki úgy érezte, a filmstúdiója következetesen szabotálja első nagyjátékfilmjét.

Két évvel később Tudor Giurgiu zálogba dobta a családi zongorát és végigkilincselte az összes bukaresti hivatalt, mert a román fővárostól ötszáz kilométerre, a nyugati filmesek térképén nem is létező Kolozsváron nemzetközi filmfesztivált akart szervezni.

Akkoriban egy filmes lapot indítani Kolozsváron, magyarul inkább vicces ötletnek tűnt, mint komolynak. Mi (Beja, Géza, Samu és én) tudni véltük, hogy valami olyasmit szeretnék mint a Filmvilág, de erdélyit, és mégsem pont olyat. A leendő erdélyi filmesek oktatásával is akartunk foglalkozni, ezért indult a Filmiskola és a Filmtörténet rovat. Ki reménykedett volna erdélyi filmes egyetemben? (Még négy év volt hátra a Sapientián és nyolc a BBTE-n induló magyar filmoktatásig.)

Akkor az online komolytalan dolognak tűnt. Mi pedig naivan úgy gondoltuk, hogy ha az erdélyi könyvesboltok polcain és magyarországi artmozik pénztárablakában elég jó helyre kerül a lap, talán eladhatunk belőle annyit, hogy egyszer majd nem leszünk pályázatokra utalva. (Innen jött a kisebb, négyzetes forma ötlete, hogy ne lehessen pl. a Filmvilág vagy Cinema mögé tenni, csak eléje.)

Azóta Enyedi Ildikó elhozta Berlinből az Arany Medvét, Cristi Puiu világhírű rendező lett, a filmjei fent vannak a Netflixen (online!), a román újhullám tananyag a filmes egyetemeken, amelyekből immár Kolozsváron is kettő van. 

És a Filmtett? Hetvenhat lapszám után online született újjá, szült még egy tábort a Duna Műhellyel közösen, egy fesztivált és sok egyebet. Nem lett világhírű, de soha nem is akart az lenni. Itt tett-vett és építkezett, ebben az erdélyi, magyar és román, formálódó, alakuló filmes közegben.

Ahogy olvasom saját nosztalgiázó soraimat, magam is megdöbbenek. Nemcsak azon, hogy mennyi minden változott húsz év alatt, hanem azon is, hogy miként épültek egymásra a különböző elemek, és mennyi minden nyert utólag értelmet. De ez nem volt egy folyamatos, zökkenőmentes építkezés: nem egyszer, pl. 2005-ben közel kerültünk a megszűnéshez. A 2008-as online-ra váltás pedig valószínűleg hosszú haláltusától óvta meg a lapot.

Amikor 2009-ben eljöttem a Filmtettől, egyvalamit reméltem, s remélek most is: hogy a Filmtett nem válik csupán generációs projektté. Hogy mindig lesznek fiatal „titánok”, aki tovább viszik, és természetesen alakítják is, a saját ízlésük szerint.

A Filmtett, az ezredforduló utáni Kolozsvár film-tettei közül a legidősebb, ma húszéves lett. Isten éltesse. Még sokáig! (zb)

Filmtett

A mássalhangzó-torlódás maradt, Tekercs helyett Filmre, kalóz helyett tettre konszolidálódtunk, és bármennyire is kedves nekünk visszanézve a fanzine-formátum, tartalmában a Filmtett, végülis érthető módon, teljesen hagyományos struktúrájú, sokak számára a Filmvilágot idéző lap lett. Klasszikus rovatokkal (interjú, tematikus blokkok, filmtörténet, műfajtörténet, filmkritika), amelyeket időnként néhány szokatlanabb is kiegészített (Filmiskola, „Ők mondták” filmidézetek, Filmmesék). De – mára már közhely – a Kassák-féle, Tett-idéző, avantgárd omázs a lap köré kiépülő rendezvények, események, kiadványok és intézmények kiépítésében öltött testet. Ami egyszerre ment néha a lap színvonalának kárára, és működött közre nagyon is életszerűen a fennmaradás és túlélés összetett folyamatában. A tény, hogy most mindezt leírhatom, annak köszönhető, hogy a Filmtett, első húsz éve alatt, szerényen és biztosan, egy többjelentésű, közismert, életképes és időtálló márkanév lett. Mindez pedig talán elég lesz még néhány további húsz évre – legyen, legyen, legyen. (mb)



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.