Idővel minden kérdésre születik válasz

Terrence Malick: A Hidden Life

Terrence Malick egy Hitlert megtagadó egyszerű katolikus parasztemberre tekintve tudja a legartikuláltabban és legszebben megfogalmazni mindazt, ami a mai napig nem hagyja nyugodni.

„Hogyan ismerhetném azt, amit nem éltem meg? Egy nap majd lesz bátorságom, majd megkockáztatom. Egy nap megmutatom nekik az igazi Krisztust” – mondja egy cinikus templomfestő Terrence Malick legújabb mesterművének egyik elillanó, mégis málhásan visszhangzó kulcsjelentében. A festő kizárólag örömteli biblikus jeleneteket fest a megindítóan gyönyörű osztrák hegyekben búvó Radegund kis templomának mennyezetére, hogy a falu hívei mindig valami boldogságtól ordító, ugyanakkor igaztalan dolgot láthassanak, mikor imáikkal a mennyek felé fordulnak. Ez az „egy nap” pedig Malick számára elérkezett. Közel tíz évvel Az élet fája után megkezdett költői-esszéisztikus, improvizatív, avantgárdban gyökerező önéletrajzi trilógiája után a remeteszerző úgymond visszatért a kézzelfoghatóbb lineáris narratíva formájához, de csak úgymond. Az A Hidden Life Malick legnehezebb, legfontosabb és egyik legjobb filmjeként sokat vár el a nézőjétől, de annál jóval többet ad.

Malick a nácizmusnak nemet mondó hajthatatlan osztrák szolgálatmegtagadó, Franz Jägerstätter (August Diehl) igaz történetében az életművét meghatározó istenkeresés motívumait, valamint egyéni stílusának mérföldekről felismerhető jegyeit a szintén kizárólag rá jellemző meditatív, spirituális, elmélkedő megközelítésben foglalja össze. Ahogy a világháborús bombázók zaja 1939-ben megtöri a paradicsomi Radegundot körbeölelő kristálytiszta csendet, az annak a mindenkori Édennek a beszennyezése, melyet Malick korábbi műveiben is összeszorult szívvel volt kénytelen imádni és elbúcsúztatni. Ahogy Jägerstätter aggodalomtól izzó tekintettel kémleli az eget a világégés első jeleit fürkészve, úgy nézte a háború elől a malinézek oltalmazó békéjébe menekült Witt közlegény is az érte érkező hadihajót Az őrület határán elején. Pocahontas ugyanígy kémlelte Az új világ kezdetén a sértetlen szent földjére lépő hódító angol telepeseket. Az igazi világvége Malick filmjeiben a territoriális, amorális, gyáva és önző emberi szörnyek cselekedete, mely történeteiben egyszerre pusztítja a szereplők kül- és belvilágát. Az A Hidden Life esetében a nácizmus ideológiája Jägerstätter és felesége, Fani (Valerie Pachner) szerelmét is veszélyezteti. Kapcsolatuk sérthetetlen és örök, ugyanakkor a feleségétől és gyermekeitől elragadott férfi börtönéveinek lassú múlásával szerelmük emlékekben élő, emlékekből táplálkozó szerelemmé, a soha viszont nem látás kapcsolatává válik. Ez könnyedén párhuzamba állítható a To the Wonder, a Knight of Cups és a Daltól dalig főszereplőinek emléktöredékekre épülő szerelem és önkeresés-történeteivel.

Malick filmje egy hitében megtörhetetlen ember hitválsága, egy istenét félő, de istenét vesztett ember istenkeresése a halál torkában. Malick Jägerstätter karakterén keresztül vizsgálja, hogy mi kell ahhoz, hogy valaki mindent – hangsúlyosan, mindent – félredobjon annak érdekében, hogy hitvallása, nézete, önazonossága ne váljon hiábavalóvá. Jägerstätter atipikus háborús hős egy atipikus háborús filmben. Még csak hősnek sem feltétlenül nevezhető, hollywoodi értelemben biztosan nem. Nem tettei beszélnek helyette, hanem döntései. Nem forradalmár, nem veri mellkasát büszkén, tette nem politikailag motivált. Nem a második világháborúval, nem kizárólag a nácikkal és Hitlerrel van baja, hanem minden háborúval és minden kirekesztő, uszító, agymosó, értelmetlen és erőszakos tettel (ennélfogva Jägerstätter története aktuálisabb nem is lehetne). Nem hirdet igét, nem prédikál, beszélni is alig beszél. Csak kiáll hite mellett. Jägerstätter közel sem túlbuzgó hívő vagy vallási fanatikus: pontosan annyira katolikus, amennyire a náciknak lefekvő közösségének tagjai. Akik felett soha nem ítélkezik. Tettének ereje tükörként szembesíti a falusiakat meghunyászkodásukkal.

Malick mindemellett kitűnően ellentétezi Jägerstätter karakterét azokkal, akik némán egyetértenek vele, de mégsem tudnak kiállni mellette. Radegund papja (Tobias Moretti) támogatja ugyan a meggyötört, megvetett, kitagadott férfit, de csak egy bizonyos pontig. Ameddig biztonságos. Jägerstätter egy püspökkel (Michael Nyqvist) is találkozik, aki közli vele, hogy nincs értelme az ellenállásának és azt tanácsolja, hogy esküdjön fel Hitlerre, mondja ki, amit ki kell mondani, de közben higgyen továbbra is az ellenkezőjében. Ennyit arról, hogy mit gondol Malick az egyházról. Malick azonban nem adja ennyire könnyen álláspontját. Hihetetlen súlya van annak a jelenetnek, melyben a Jägerstättert halálra ítélő bíró (Bruno Ganz) beleül abba a székbe, amiben azelőtt a halálsorra küldött férfi ült. Elképesztő az a töredékpillanat, amikor a Jägerstätterre folyamatosan üvöltöző börtönőr egyszer csak elhallgat. Malick ott is keresi a humánumot, ahol az nem létezett.

Ahogy az egyik falusi mondja: „Jobb elszenvedni az igazságtalanságot, mint előidézni azt”. Jägerstätter pedig szenvedi is. A kegyetlenség képei azonban a kegyesség képeivel élnek együtt. Malick a szentet, az örökkévalót látja a börtön udvarán zöldülő apró gazokban, a reményt egy félfogyatékos fogoly mosolyában. Jägerstätter odaadja kenyerét egy éhezve zabáló rabtársának, aki el se hiszi, hogy ilyen van. Közben Fani vizesvödrébe beleköpnek a gyűlölködő falusiak. Az emberség és az embertelenség, a kegyelem, a kín, a remény és a rettegés körforgása megállíthatatlan.

Jägerstätter proaktív módon értelmezi az istene által ráruházott szabad akaratot. Hite szerint a jót teszi a rossz helyett. Nem akart ő mártír lenni (noha 2007-ben azzá nyilvánították), Malick pedig nagyon nem akart egy újabb Némaságot rendezni. Scorsese papjával ellentétben Jägerstätter esetében szóba sem jöhet az krisztusi mártírtettként értelmezett aposztázia. Jägerstätter nem egy nagyobb cél érdekében fogadja el halálát, ezt pedig a Malick figyelmét megragadó mindennapi, banalitásukban is csodálatos képek csak megerősítik. Jägerstätter nem az Úr Birodalmát hagyja hátra, hanem szerelme és lányai – leírhatatlanul gyönyörű képekkel teli gyorsmontázsokban megmutatott –emlékképét, a közös játékot, a közös táncot, a tisztességes munkát és az azt követő sörözéseket. Morális döntés ez, nem érzelmi és nem vallási. Isten nem szól Jägerstätterhez. Isten hallgat az egyetemes pusztítás zajában. Jägerstätter szól Istenhez. Úgy kérdez, ahogy Malick mindig is kérdezett. Intimitásában csupasz, mégis vaskos filozófiai argumentumként működő kérdéseit nem tudjuk nem feltenni magunknak. Íme néhány:

Mennyire elfogadható morálisan az, ha valaki veszélybe, magányba, bánatba taszítja szeretteit azzal, hogy a végsőkig kiáll elvei mellett? Az önfenntartás mely tettei elfogadhatók és melyek számítanak gyávaságnak, önzőségnek, vagy épp bűnnek? Isten teremtette a szenvedést és a gonoszt? Ha igen, miért? És a szenvedés és a gonosz miért sújtja aránytalanul az embereket? A szenvedés és a fájdalom eltűrése a hit próbája? Mi értelme van morálisan cselekedni, ha a moralitást olyan könnyű erővel, büntetlenül eltiporni? Miért cselekedjük a jót, ha az nem változtat semmin? Mekkora az értéke és a haszna egy tanúk nélküli áldozathozatalnak?

Ahogy az istenkeresésben hasonló utakon járó Carl Theodor Dreyer, úgy Malick sem ad – és lehet, hogy nem is talál – válaszokat. Fani viszont igen. „Idővel minden kérdésre születik válasz”, suttogja. Szóval, várunk. Időnként pedig újra feltesszük magunknak ezeket a kérdéseket. A kérdezés ugyanis önmagában is hasznos, a kérdezés a jó út. Malick pedig megválaszolatlan és megválaszolhatatlan kérdéseivel kerül a legközelebb az igazsághoz.

Malick szentenciái meglepő zaklatottságukban is letisztultabbak, mint korábban, ami annak is köszönhető, hogy filmje jóval kevésbé hagyatkozik Az élet fájának filozofikus poszt-kubricki grandiozitására és a látomásosság absztrahált képbeszédére, valamint a vágóasztalon rögtönzött fenségességre. Az A Hidden Life lassan hömpölygő cselekményét az elkapottságukban is örökéletű pillanatok, a világra ölelve ráboruló széles látószögű képek (Emmanuel Lubezki helyett Malick korábbi filmjeinek operatőrével, Jörg Widmerrel dolgozott) és dallamok (James Newton Howard életművének egyik csúcsa) impresszionisztikus tartalmi logikája nem temeti maga alá, inkább kellően duzzasztja, mélyíti, árnyalja azt. Minden fűszál, minden sziluett és minden mozdulatból kiragadott pillanat működik, az érzelmek szintjén is rezonálva. Ahogy korábbi művei, úgy az A Hidden Life is zavarba ejtően kitárulkozó és végtelenül érzékeny költeményként lebeg a vásznon – és a vásznon túl is. Noha egyértelműen könnyebb értelmezni tényleges forgatókönyvből született cselekményét, Malick ettől még azt a tőle megszokott dekadens öntörvényűséggel emeli organikusan áradó, képmozaikokkal és ellipszisekkel tördelt eposszá, melynek utolsó képén nem véletlenül egy radegundi hegy látható.

Ahogy Witt közlegény, Jägerstätter is „látott egy másik világot”, élt ott, szeretve, szeretetten. Ahogy Witt közlegény, az elfogadott és megértett vég közeledtével Jägerstätter is képes elengedni az evilági Édent, képes túllépni a döntése nyomán rászabaduló egzisztenciális és hitbeli válságon (Malick nem ok nélkül fordított a filozófia tanszéken Heideggert). Ha nem tenné, szenvedése hiábavaló lett volna. „Találkozom veled a sötét víz túlpartján” – írta Bell közlegény szerelmének Az őrület határánban. „Látlak majd a hegyekben” – mondja Jägerstätter felesége az A Hidden Life végén. Tragikus történet ugyan, de Malick nem a tragédiát látja a Jägerstätter által feláldozottakban. Amit hátrahagy, az számít igazán. Malick ezt filmje végén az alábbi George Eliot-idézettel foglalja össze: „…a világ java jórészt a történelemben föl nem jegyzett cselekedeteken áll – s hogy helyzetünk, a tiéd, olvasóm, meg az enyém, nem olyan vigasztalan, az jórészt olyanoknak köszönhető, akik hűségesen, elrejtőzve éltek, és jeltelen sírban nyugszanak.”

Jägerstätter élete a fenti „elrejtőzött” élet. Malick pedig, ellentétben a közízlést kiszolgáló templomfestővel, nem fest „kényelmes”, boldog hívek ölelte Jézust a vásznakra. Ahogy a templomfestő mondja: amikor felnézünk ezekre a naiv freskókra, azt szeretnénk érezni, hogy ha ott lettünk volna Krisztussal, nem tettük volna azt vele, amit azok, akik nem értették, akik elhagyták, akik elárulták. Malick alkotásának egyik legkeményebb kérdése épp ezért az, hogy vajon mi mit tettünk volna. Kiálltunk volna Jägerstätter mellett vagy sem? Vállaltuk volna a halált a jó döntés nevében, magára hagyva szeretteinket? Felmásztunk volna a keresztre Jézus mellé vagy néztük volna, ahogy csendben meghal? És vajon itt és most meg tudnánk-e tenni bármi ilyesmit?



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.