Időzített bomba

Clint Eastwood: Richard Jewell balladája

Richard Jewell igaz történetének filmre vitele eredetileg Jonah Hill és Leonardo DiCaprio szerelemprojektje volt, de a fiúk végül hátradőltek a produceri székben, és a 89 éves Clint Eastwoodra, a valóságból kiragadt antihősök mesterére bízták az anyagot. Az eredmény pedig a magyar címnek megfelelően egy valóban balladisztikus alkotás, melyben a karakterközpontú történetmesélés elhalványítja a cselekmény repedéseit.

Az 1996-os atlantai olimpia az aranyérmes sportolók helyett Richard Jewell nevétől volt hangos. Címszereplőnk egy biztonsági őr, aki egész életében arra vágyott, hogy rendőr legyen, de minden szempontból alkalmatlannak tűnik rá: nem nyerte meg a génlottót, tipikus lúzer, infantilis, bárgyú, harmincévesen is az anyjával él, túl sok fegyvert tart otthon, és hiányzik belőle mindennemű lázadás, feltétel nélkül hisz a rendőrség és az FBI autoritásában. Megszállottsága és enyhe paranoiája révén mégis ő az, aki az olimpia ideje alatt csőbombákat talál egy parkban, és mivel időben cselekszik, több száz ember életét menti meg. Egyik napról a másikra válik senkiből nemzeti hőssé, de ideje sincs levegőt venni, máris első számú gyanúsítottnak nyilvánítja az FBI és a média egyaránt – és rövidesen a közvélemény is. Mindezt releváns bizonyíték hiányában, azzal indokolva, hogy Jewellre a hős profilja nem, de a magányos frusztrált bűnözőé sokkal inkább illik. Így kezdődik el Jewell (Paul Walter Hauser), féltő anyja, Bobi (Kathy Bates) és a kemény, de aranyszívű ügyvéd Watson (Sam Rockwell) harca a ’90-es évek Amerikájának legnagyobb erőivel: a titkosszolgálattal és a médiával.

A lineáris elbeszélésből megismerjük Jewell élethelyzetét, látjuk, ahogy kirekesztik, szánják, vagy egyszerűen csak tartanak tőle. Eastwood filmje nem árul el többet az esetről, mint amennyit egy Wikipédia-szócikkből tudunk, ez annak is tudható be, hogy a Billy Ray által írt forgatókönyv egy újságcikkből inspirálódott. Cserébe viszont a film következetesen végigvezet Jewellék emberpróbáló történetén és ítélet mond az amerikai igazságszolgáltatásról.

A rendező finoman szólván érett kora ellenére is páratlan arányérzékkel bír, úgy a film szerkesztésének, mint a tartalom adagolásának terén. A robbantás, a tévének adott interjúk, az azt követő kihallgatás és házkutatás mind tele vannak feszültéggel és szüszpansszal, de sosem fordulnak giccsbe. De aki kőkemény ok-okozati összefüggésekkel telített politikai drámára vár, az nagy valószínűséggel csalódni fog – a fókusz elsősorban a karakterdrámán van, aminek feszültségét az egykor westernhős Eastwood jellegzetes humora oldja. A rendezés legnagyobb erénye elsősorban az igazságszolgáltatás autoritásában rendületlenül hívő ember és az őt szétmarcangolni vágyó hatalom alá-fölérendeltségi szálának bicskanyitogató bemutatása. Az FBI Jewell alázatát kihasználva erkölcsileg és jogilag megkérdőjelezhető helyzeteket hoz létre, a néző pedig másfél óra után már ordítana a még mindig gyanútlan férfinak, hogy lássa meg végre, ezek az emberek nem a barátai. Szerencsére ezt megteszi ügyvédje, Watson, miután Jewell az ezredik megalázó helyzetben is kollégáinak tekinti az arcába nevető FBI-t.

Jewell megrendítő történetének feltárásán túl az Oscar-gyanús alakításokra éhezőknek is igazi csemege a film. A Jewellt alakító Paul Walter Hauser játéka elképesztően hiteles és érzékeny, az archív tévéfelvételek láttán akár össze is lehet téveszteni az igazi Jewellel. Hauserhez méltó az egyedülálló anyát játszó Kathy Bathes is, valamint Sam Rockwell a Jewellt megmentő karakán, agresszív, de mélységesen jólelkű ügyvéd szerepében. A Jewell-Watson duó kivételesen jól működik a vásznon, általuk egy igazán emberi, őszinte találkozást élhetünk meg. Kidolgozottságuk tükrében elhanyagoltnak tűnik a nyomozót játszó Jon Hamm és az egész FBI, valamint a a szexet címlapsztorira cserélő újságírót alakító Olivia Wilde, akik próbálják a maximumot kihozni felületes, egysíkú karaktereikből, de tehetségük ellenére sem sikerül labdába rúgniuk.

Akárcsak a címszereplő pilóta Eastwood 2016-os Sullyjában, Jewell is egy klasszikus egy megosztó (anti)hős, aki szembe kényszerül szállni azzal a hatalommal, amelynek egész életében a része akart lenni. Jewell hihetetlen történetét felhasználva a rendező fanyar humorú tanmesét készített arról, hogy a címlapokra nyomtatott előítéletek, előnytelen fotók és részinformációk hogyan képesek hősből közellenséget csinálni. Nem véletlen, hogy egy olyan időben készült el, amikor a terrorizmus és az ismeretlentől való félelem talán még aktuálisabb, mint két évtizeddel ezelőtt.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.