Az orosz Truman show

Ilja Andrejevics Krzanovszkij, Jekatyerina Oertel: DAU. Natasha

Megszoktuk, hogy a TIFF-en furcsa, merész, felkavaró, nyugtalanító filmekkel is találkozhatunk. A DAU. Natasha is ilyen: merész a naturalizmusa, felkavaróak és nyugtalanítóak a kameramozgásai, mellbeverő a film utolsó fejezete – mégis maradhat bennünk egy erős „mi a fene volt ez?” érzés. A rejtély kulcsa talán az, hogy ezt a filmet nem is filmként kell nézni.

Ilja Krzanovszkij – aki 4 című filmjével nemzetközi filmfesztiválokon futott már néhány figyelemfelkeltő kört – a 2000-es évek derekán belevágott egy gigászi méretű multimédia-projektbe. Egy régi harkovi stadionban felépített egy óriási díszletet: annak a titkos szovjet kutatóintézetnek a hiteles mását, amelyben a Nobel-díjas orosz fizikus, Lev Landau (1908–1968) dolgozott. A díszletvárost aztán több száz önkéntessel népesítette be, akik hosszú időre – akár 3 évre is –, saját nevüket használva amatőr színészekké váltak, állandóan jelmezt viseltek, és szinte Big Brother-szerűen folyamatosan filmezték őket (többen közülük panaszkodtak is utólag a bánásmód miatt). A projekt elnyerte egy Kreml-közeli oligarcha anyagi támogatását is, és hamarosan túlnőtt az eredeti elképzelésen. Több galériányi installáció született belőle, s a több, mint 700 órányi felvételből tucatnyi film, minisorozat és három tévéműsor készült. Nagyrészüket, jellegükből fakadóan, sosem lehetett a hagyományos filmterjesztői csatornákon bemutatni, különösen nem Oroszországban, de a nagy fesztiválok – köztük Cannes és Rotterdam – rajongtak a projektért, a tavalyi Berlinálén pl. debütált egy tévésorozat és a DAU. Natasha is. 2019-ben Párizsban egy 14 filmből álló sorozatot vetítettek – a Natasha ennek is része volt.

DAU. Natasha

Ezt a háttérsztorit ismerve a Natasha az „orosz Truman show”-ként is emlegetett gigantikus multimédia-projekt egyfajta spinoffjaként értelmezhető. A szinte 2 és fél órás film nagy egységekből áll össze, hosszú jelenetek, azokat pedig hosszú snittek alkotják, amelyek szinte egy szkeccsfilm lazaságával kapcsolódnak egymáshoz. Nagyrészükben két szereplő interakciójában tobzódhatunk: a szovjet kutatóintézet kantinját vezető Natasha és fiatalabb kolleganője, Olja jön-megy előttünk, flörtölget a sztereotipikus kutató-csodabogarakkal, filozofál a szerelemről, vall a saját magánélete romjairól, veszekszik vagy csacsira issza magát vodka-sörrel. A két (amatőr!) színésznő fantasztikus teljesítményt nyújt, csakhogy ezek a jelenetek túlságosan hosszúak, tekintve, hogy mennyi dolog megy közben végbe a film fizikai valóságában vagy a szereplők karakterfejlődésében.

DAU. Natasha

Már a legelső kantinjelenetben érezhetjük, hogy itt azért jócskán benne járunk a hatalom besúgóival kitömött sztálini korban, és a falnak is füle van, ezt az alapérzést viszont nem használja ki eléggé a film. [SPOILEREK KÖVETKEZNEK, A BEKEZDÉST EGYSZERŰ KIJELÖLÉSSEL LÁTHATÓVÁ LEHET TENNI VAGY ÁT LEHET UGRANI.]

Egy nagyon görbe este után Natasha ágyba bújik egy szinte öntudatlanságig részeg, külföldi vendégtudóssal, majd nem elég, hogy tudatosítania kell magában, hogy ez bizony csak egy egyéjszakás kaland volt, végül a titkosszolgálat is felhasználja ellene – és ez, a film legutolsó fejezete a Natasha legerősebb része, csakhogy rettenetesen sokat kell rá várnunk. Ha a két nő tettlegességig fajuló bakalódása, a részegség, a szex nyers részletességgel történt ábrázolása zavarba ejtően pőre és naturalista volt, a vallatás jelenete ezen felül még intelligens és kiszámíthatatlan is. Teljesen a székbe szegez, lélegzetvisszafojtva tapadunk a képre: a tagbaszakadt, izzadt tarkójú vallatótiszt egyik pillanatban aranyos plüssmackó, kedves úriember a következőben átinvitálja Natashát a szomszéd cellába, ahol rafinált testi-lelki terrornak veti alá, és ez ismétlődik, újra meg újra, gyötrő végtelenséggel. Kedves tanítóbácsiként türelmesen diktálja a vallomást Natashának, a következő pillanatban a klotyóba dugja a fejét, hogy a konyakos üveg helyét ne is emlegessük. Stockholm-szindróma vagy túlélőösztön lép működésbe a porig alázott és egész apró darabjaira zúzott nőben – nem derül ki, de a frissen választott Reneszánsz fedőnév szimbolikus értelmet nyer: Natasha átalakulva távozik abból az épületből. Az élet pedig kegyetlenül gördül tovább, ebből a távlatból a kétgyerekes családapához fűződő, titkolt románc bocsánatos melléfogásnak tűnik, hanem ezt az új, a titkosszolgálathoz fűződő viszony, amit szintén mosolygó álarc mögé kell rejteni, már sokkal veszélyesebb. Itt egy új történet kezdődhetne az „újjászületett” Natasáról, amely arról szólna, hogy hogyan alkalmazkodna a nő az új helyzethez, mit és hogyan tenne, hogyan számolna el a saját lelkiismeretével stb. Sokkal izgalmasabb lenne, mint azt néznünk, hogy hogyan tépázza egymást két kolleganő, akik kicsit anya-lányaszerű kapcsolatban is állnak egymással.

Bár amit láttunk, nem igazán áll össze egységes ívű filmmé, a kicsit öncélú, már-már iskolai színészgyakorlat-jellegű jeleneteket (és azt a zseniálisat a film vége felé) mégis összetartja a hangulatuk. A aprólékos gonddal és hitelesen összeválogatott jelmezek, frizurák és kellékek egyértelműen kijelölik a korszakot, s a nyomasztó hangulat a látvány minden apró részletéből sugárzik. A jelenetek zárt, szűk, csak a legfontosabbakat tartalmazó terekben játszódnak, a nagyon kevés kültéri felvétel sötét napszakban, hajnalban vagy késő este készült. A falak, a bútorok csupasz szürkék, hamuszínű a világ, hiába mosolyog benne egy-egy alma vagy narancs. S hogy még szűkösebbnek érezzük a helyet s ezt az egész életet, amibe Natasha és a többiek beszorultak, arról egy kiváló operatőr gondoskodik. Jürgen Jürges nyughatatlan kézikamerája mindenütt jelen van, szinte önálló szereplőként figyel, szűken keretezi a falatozni érkező kutatókat, elidőz arcokon, a kapcáját feltekerő kísérleti alanyon, meglesi a lefutott szemet a harisnyán, nyugtalanul továbbrebben, a tartótiszt hátára tapad, lekuporodik a részegen pityergő nő mellé, tolakodóan közel megy a szereplőkhöz, beférkőzik az intim terükbe és a legbensőségesebb pillanataikba.

DAU. Natasha

A humornak alig van itt hely, egy pillanatnyi nevetés sem fog felszabadítani a felidézett korszak s az alkotók hozzá fűzött értelmezésének súlya alól. Bár a szovjet kutatókról – a film tanulsága szerint – nem túl okos dolog poénkodni, azért a Natasha egyedüli megmosolyogtató pillanatait nekik köszönhetjük: a kísérlet koncepcióját és gúla alakú kellékét.

Ha nem erős egységként működő filmet várunk, hanem egy közel egy évtizeden átívelő projekt néhány helyzet- és jellemgyakorlatának a füzéreként tekintünk a DAU. Natashára, maradandó filmemlékkel távozhatunk a TIFF szabadtéri mozijából.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.