Istenkeresés kocka módra

Alex Garland: Devs

Mi a Devs? Ez a kérdés annyiszor tevődik fel a minisorozat egyes részeiben, hogy már akaratlanul is visszhangként cseng, előrevetítve a tematika önmagánál nagyobb méreteit és a sorozat mélységeit.

Hogy valójában mi is a Devs – maga a sorozat , arra egy igen egyszerű választ adható: egy multiverzumokra és kvantumfizikára alapuló agymenés, olyan történet, amihez nem szükséges „kockának” lenni, hogy lebutított tudomány-ábrázolás érthető legyen. Lily Chan (Sonoya Mizuno) és párja, az orosz Sergei (Karl Glusman) nyugalomban élik kis programozó életüket, az Amaya cég oltárán áldozva fel tudásukat, amikor Sergei egyszercsak áttörést ér el munkájában és bekerül a cég szupertitkos Devs-részlegébe (developers, azaz fejlesztők), majd másnap gyanús körülmények között meghal. Lily úgy gondolja, hogy az Amaya cég vezetője és a Devs-csapat keze lehet a dolgokban, na meg azt is, hogy talán Sergei orosz kém volt. A lánynak természetesen igaza van.

Ez a sorozat azonban nem egészen erről szól – és pont ez benne a rettenetesen üdítő. Nem kémsztori, és még véletlenül sem a Silicon Valley startup- vagy kapitalizmusábrázolásának komorabb párja. Ezek a vetületek, habár ott vannak a felszín alatt, mind csak természetes építőanyagai a nagyobb valóságnak, amit Alex Garland tálcán kínál. Örvendetes, hogy az Expedíció (Annihilation) meg az Ex Machina után sikerült összedobnia egy olyan projektet, ahol végre olyan tempóban boncolgathatja a már ismerős témáit (teremtéstörténet, párhuzamos világok, mesterséges intelligencia), amiben a néző teljesen képes elmerülni, lassan úszkálva a szörnyűségek kavalkádjában.

Miután mindenkinek sikerül felocsúdni a kémtörténet gyors lezongorázásából, könnyű rádöbbenni, hogy szereplőink egy elkerülhetetlen végkifejlet felé menetelnek: minden epizód egy-egy lépés a Devs és a multiverzum megértése felé, és lassan csöpög le tény, hogy karaktereink nem is csupán istent, hanem inkább univerzumosat játszanak, virtuális teremtéstörténetet, ahol a múlt és a jövő csupán egy leképezett valóság leképezett valósága. Pontosan ebbe szövődik  bele a gyász teremtő erejének a bemutatása, ugyanis ez az egész multiverzum-nyitogatás és a valóság digitális leképezése azért jöhetett létre, mert egy apa, Forest (Nick Offerman) a családját elveszítve cégét kvantumfizikai programozásra kezdte el használni.

Ha ez soknak tűnik, hát az is, de a már említett lassú tempó nagyon sokat dob a latban, csendesen szenderítve bele az érdeklődőt a komplikált elméletekbe. Az élettől elidegenedett szereplők fagyos utóízt hagynak maguk után, de ennek is megvan a magyarázata: hogyan is tudnál érzelmek alapján élni, amikor a jövő már nem csak egy kérdőjel, és úgy gondolod, körülötted minden egyes személy élete meghatározott síneken fut előre, soha le nem térve a kiszabott útvonalról? Ezért van, hogy Forest és protezsáltja, Katie (Alison Pill) mondhatni hús-vér-robotként léteznek, nihilista stílusban szemlélve mindent, ami körülöttük történik, az egyetlen cél érdekében dolgozva, ami még számít nekik valamit: maga a teremtés. (Nick Offerman Forestje talán furcsán hat azok számára, akik őt eddig kizárólag a Parks and Recreation sorozat Ron Swansonjaként tudták elfogadni a mókás favágó, húsevő férfias férfi szerepben. Ugyanakkor ha Chris Prattnek megengedhető, hogy Űrlord legyen, Offerman is játszhat egy nagyon megfutott Elon Musk-típust, nem?)

Feltevődik a jogos kérdés, hogy egy ekkora erő birtoklása milyen következményekkel jár a moralitásra és az emberi értékekre nézve. A szürke, fixa ideás társaság egyetlen színes párosa Lily (Sonoya Mizuno) és Jamie (Jin Ha), akik ugyebár párhuzamosan élik saját kémtörténetüket, hosszú ideig nem fogva fel igazán, milyen mese sakkbábuiként mozognak és mozogtak egész életükben. A Devs egyik legértékesebb pillanatai közé tartozik az, ahogyan minden fizika, istenkeresés és világteremtés mellett képes bemutatni egy halott kapcsolat feltámasztásának és egy égetően élő kapcsolat gyászának keveredését, a Lily-Sergei-Jamie hármas boncolgatásával. Ezt olyan szépen alkalmazza, hogy a kiborított érzelmek még a furcsa sci-fi-háttérrel is teljesen természetesnek hatnak.

A sorozat képileg egy San Franciscó-i rémálom, és az egészet összefogó elem nem más, mint Forest borzalmas ötlete, az erdő közepén elhelyezett többemeletes gyermekszobor, lányának tökéletes mása. Ez a totem hol szívszaggató emlékként, hol áldozati helyként szerepel: ómenként jelzi némán a tényt, hogy ez az a hely, ahova a lélek meghalni jön. Erre épül rá a sorozat zenei szintje, ami mindent magába gyúr a noise-hangulatzenétől retró hippi dallamokon át jelenkori hipszter-dalokig. Ugyanakkor mégis a zajosabb, sötét hangok fogják legtovább kísérni a nézőt, nemcsak az Expedíció hangvilágára emlékeztetve a nézőt, de akár az Érkezés (Arrival) stílusára is.

A végeredmény egy olyan minisorozat, ami azzal csavargatja és huzigálja a sci-fi szerelmeseinek idegeit és figyelmét azzal, hogy valós teóriákat dob fel labdaként. Szereplői úgy mutatják be az emberi gyarlóság és hatalomvágy összes színét, hogy mindvégig szimpatikusak maradnak, a beteges istenjátszás és szilikon-univerzum teremtése közben is. Hogy az egyes teóriák és elméletek mennyire állják meg a helyüket a valóságban, és lehetséges-e ilyen világokat alkotó szuperszámítógépet készíteni, az teljesen mellékes, ha ennyire szórakoztató 8 részt kap a néző, olyan kérdésekkel fűszerezve hogy van-e szabad akarat, valóság-e a leképezett valóság, na meg hogy akkor gyakorlatilag mi is az a Devs?



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.