Jane Austen pletykafészke

Chris Van Dusen: Bridgerton / A Bridgerton család

Szép emberek, pompás kosztümök, no meg persze a Netflix-rekorder 82 millió néző: ezek az első asszociációink a Shonda Rhimes és Chris Van Dusen legújabb sikersorozatával, A Bridgerton családdal kapcsolatban, melynél trendibb széria kevés akad, és most ebben semmi pejoratív nincs, a sorozat ugyanis egyszerűen azt az érzést kelti, mintha patikamérlegen adagoltak volna minden olyan összetevőt, ami manapság meghatározó trendnek számít. Az angol arisztokrácia talán még sosem volt ennyire fülledt és cinikus, a háttérben Billie Eilish és a Maroon 5 szól, a feminista hang pedig igen erőteljes. De hogyan működhet ez ennyire jól?

A sorozat nem is indulhatna klasszikusabb Jane Austen-i szüzsével (már csak azért sem, hiszen a történet 1813-ban játszódik, amikor a Büszkeség és balítélet megjelent): jön a bálszezon, a felnőttkorba lépő hölgyeknek (no meg persze anyáiknak) nem is lehet más célja, minthogy megtalálják a legalkalmasabb férjjelöltet, ez pedig a kor társadalmi kívánalmainak megfelelően racionális megfontolások alapján történik. Két főhősünk, Daphne és Simon szíve szerint természetesen más utat választana. Előbbi számára az idilli, egész életen át tartó szerelem a cél, míg utóbbi egyáltalán nem szeretne családot, hiszen nincsen minta, amiből építkezni tudna. És ahogyan arra szintén számítani lehetett az első pillanattól kezdve, a két különc hamar egymásra talál, először egy színjáték, majd pedig a valós érzelmek terén is.

Kép A Bridgerton család című Netflix-sorozatból

Shonda Rhimes az elmúlt évtizedek egyik legfoglalkoztatottabb tévés producere, olyan címekkel a háta mögött, mint A Grace klinika (Grey’s Anatomy), a Botrány (Scandal) vagy a 19-es körzet (Station 19). Épp ezért kapott igen nagy visszhangot, mikor a Netflixhez igazolt. Kevés producer érzi ugyanis ennyire a korszellemet, és ez igencsak látszik A Bridgerton családon is: minden elemében, minden képkockáján érződik, hogy olyasvalakik készítették, akik jól ismerik a nézői igényeket.

Kép A Bridgerton család című Netflix-sorozatból

Ez jól átjön akkor is, ha a sorozatot a kosztümös zsáner kontextusában vizsgáljuk. Nagyon látványos ennek a műfajnak az átalakulása az elmúlt néhány évben: míg korábban inkább a klasszikus felépítésű, némileg pátoszos darabok voltak jellemzőek, addig manapság már rengeteg ironikus, pikírt, szatirikus, a műfaj határait próbálgató alkotás készül, gondoljuk csak a Nagy Katalin – A kezdetekre (The Great), a Greta Gerwig-féle Kisasszonyokra, az Emma legújabb adaptációjára, a Dickinsonra vagy az Anne, E-vel a végén!-re (Anne with an E). A Bridgerton család formailag és tartalmilag egyaránt remekül illeszkedik ebbe a sorba. Előbbi tekintetében a kosztümök érdemelnek említést, amelyeket a kor divatját aktualizálva alkották meg; valamint a korábban is említett zenehasználat, hiszen a háttérben rendre mai popslágerek szólnak. Ez az alkotói gesztus is kettős, ugyanis egyszerre teremt kapcsolatot a befogadóval, és egyszerre utal magának a műnek a fikciós mivoltára is. Ez a kosztümös produkciók esetében kiemelten fontos, hiszen gyakran esünk akár nézőként is abba a hibába, hogy még a bevallottan erőteljesen fikciós alkotásokon is valós történelmi tényeket és szociografikus igényt kérünk számon. A Bridgerton család azonban erőteljes alkotói gesztusai révén szembehelyezkedik ezekkel az elvárásokkal. Több helyen szóba került, hogy a szereplők egy részét afromaerikai színészek alakítják, ez pedig bizonyos véleményformálók szerint probléma – mondván, ez nem felel meg a 19. századi Anglia társadalmi rendjének. Azonban Rhimes és Van Dusen egyrészt a sorozat kontextusában dramaturgiailag meg is magyarázza ezt a lépést, másrészt az előbb taglalt gesztusok miatt a történelmi hitelesség egyszerűen nem kérhető számon a sorozaton (egyébként ilyen eszközökkel a korábban említett produkciók közül is több élt).

Kép A Bridgerton család című Netflix-sorozatból

Daphne (Phoebe Dynevor) bár kezdetben egy ártatlan, naiv lánynak tűnik, valójában okos és öntudatos, sikerrel manipulálja környezetét. Simonnak (Regé-Jean Page) pedig a zsarnok apával és anyja korai halálával remek háttértörténetet adtak, valamint kitűnő, hogy a két főhős kapcsolata sem az előzetes várakozásainknak megfelelően alakul. A sorozat ugyanis nem csak az ők végérvényes egymásra találásukról szól, a kapcsolatuk buktatóira is fény derül. Bravúros, hogy egy ennyire excentrikus, erőteljesen fikciós, helyenként habos-babos történet milyen mélységben képes a jelen problémáiról beszélni. Arról, hogy milyen nehézségekkel küzdhet egy fiatal felnőtt élete elején, mennyire lehet nehéz valós minta hiányában a szereplőknek magukat meghatározni egy kapcsolatban. A feminista hang is erősödik ekkor, hiszen Daphne öntudatra ébredése, az ő nőisége felfedezése kerül a középpontba – hiszen milyen ironikus, hogy bár egész életében arra készült, hogyan fog majd tudni nőként helytállni, de pont a legfontosabb tulajdonságokról nem esett szó. Itt hozhatjuk szóba akár az egyik fiatalabb Bridgerton-lányt, Eloise-t (Claudia Jessie), aki a fűzők és az arisztokrata ifjak helyett a könyvek és a tanulás segítségével határozná találná meg önmagát, vagy Penelopét (Nicola Coughlan), aki számára a humor és az irónia számít fegyvernek. Szintén megkerülhetetlen téma a sorozattal kapcsolatban az erotikus jelenetek nagy száma, illetve azok explicitsége. Ez sem ismeretlen eszköz Rhimestól, korábbi sorozataira is jellemzőek voltak az effajta szcénák, és itt sem érződnek egyszerű nézőmegtartó elemnek (még ha nyilván ilyen motiváció is van ezek mögött), ugyanis a karakterépítésben is komoly szerepe van mindennek, legyen szó akár arról, ahogyan Daphne felfedezi magát, vagy ahogyan Simon folyamatosan küzd meg szorongásával. Ezenkívül az erotika a két kor párbeszédének is jó alapot biztosít, hiszen a ma szabad(os)sága kerül szembe a 19. század prüdériájával, de a gyermekfogantatás kérdésének is dramaturgiai funkciót adtak a készítők.

Kép A Bridgerton család című Netflix-sorozatból

Szuper emellett, ahogyan az internet és a közösségi média témáját behozza a sorozat. Ezt egyébként a Dickinson is bravúrosan oldotta meg, ott a magáncélra készült aktrajzok kerültek nyilvánosságra, itt pedig az egész sorozatot végigkíséri Lady Whistledown (Julie Andrews) személye, aki egy személyben felel meg az összes közösségi média-platformnak. Hiszen mindig mindenkiről mindent tud, és a valóságnak sokszor nem megfelelő képet alakít ki az arisztokrácia tagjairól. Kézenfekvő asszociáció ezen a ponton a Pletykafészek (Gossip Girl) című sorozat, amely már csak azért is passzol ide, mert mindkét produkcióban fiatalok a főszereplők. Ez a megoldás nemcsak azért működik, mert jól reflektál a mára, hanem mert az alkotók nem hangsúlyozzák túl, a rejtély nem tolakodik a főszál elé, és az évad végére meg is érkezik a megoldás.

A Bridgerton család tehát olyan, mintha a sorozatipart jól ismerő tudósok egy lombikban vegyítettek volna minden olyan összetevőt, amitől manapság működhet egy sorozat. A végeredmény pedig helyénként elő-előbukkanó túlzásai ellenére működőképes egész, melyet valóban netflixes darálásra találtak ki, hiszen súlyos pillanatai mellett is lehengerlően szórakoztató és magával ragadó.




Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.