Játszd újra, Zack!

Zack Snyder's Justice League / Zack Snyder: Az Igazság Ligája

Nem sok alkotó – főleg a hírhedten kompetitív hollywoodi közegben – kap egy szó szerinti második esélyt ugyanannak a filmnek az elkészítésére. Zack Snydernek ez összejött Az Igazság Ligájával, legfőképpen a rajongóknak köszönhetően, akik olyan kitartással követelték, hogy láthassák az író-rendező saját vízióját a 2017-es, a gyártó stúdió által érezhetően szétvágott és „közönségbarátabbá” tett változata után, hogy végül a Warner Brothers beadta a derekát, és példátlan módon visszaadta a gyeplőt Snyder kezébe.

Snyder nem is feledkezett meg arról, hogy minek köszönhető a tény, hogy végül az ő verziója is forgalmazásba kerülhetett (ha nem is mozivásznon, hanem az HBO kínálatában), így négyórás ópuszát a rajongókhoz intézett videóüzenettel kezdi, amelyben köszönetet mond nekik a film elkészültéért, illetve felkonferálja „vízióját”. Rövid összefoglalásként, hogy hogyan és miért is született meg Az Igazság Ligája 2.0-ás verziója, azok kedvéért, akik nem követték szoros figyelemmel a képregényfilmes történéseket: Snyder négy évvel ezelőtt egy családi tragédia következtében hagyta ott a készülő produkciót (bár arra is voltak jelek, hogy a stúdió sem bánta, hogy távozik, miután az előző „nagy dobás”, a Batman Superman ellen meglehetősen leszerepelt a mozikasszáknál, legalábbis ahhoz képest, amit elvártak tőle, és ezt jórészt a DC-univerzumot irányító, addigra már fárasztóvá és elhasználttá vált stílusú Snyder nyakába is varrták), és azért, hogy végül is befejezhessék (most már megállapítható, hogy inkább azért, hogy megváltoztathassák és bizonyos részeit újraforgathassák) a Warner Bros egy vendég-rendezés erejéig „leigazolta” a konkurrens Marvel első szupercsapatával, a Bosszúállókkal bizonyított Joss Whedont. Az ő közreműködésével pedig megszületett egy színesebb, humorosabb, egyúttal viszont érezhetően katyvaszabb, laza kétórás Liga-film, ami aztán olyan szinten nem elégítette ki a DC-sztorik rajongóit, hogy éveken át tartó kampányba kezdtek, hogy bemutatásra kerüljön a Snyder-féle (talán félbehagyott, talán félbehagyatott) verzió is.

Kép Az Igazság Ligája forgatásáról

Lehetetlen dolog ezt a víziót kizárólag önmagában szemlélni és értékelni, és el lehet játszani a gondolattal, hogy vajon ugyanezt a hatást váltotta volna-e ki, ha négy évvel ezelőtt ezt a verziót mutatják be, nem pedig a Whedon által megdikicseltet, mindenestre itt van, minden valószínűség dacára létrejött és jobb lett Az Igazság Ligája. Mert ahhoz kétség sem férhet, hogy a korábbi lagymatag, agyon-fókuszcsoportozott összevisszasághoz képest ez már tényleg egy alkotói vízió, legalábbis sokkal inkább alkotás, mint termék. És ugyan maga Snyder még mindig nem nőtte ki azokat a hibáit, amiktől korábbi alkotásai is szinte egytől-egyig szenvednek (mint például a túlzásba vitt lassításpornó, az általában nem túl jól kitalált történet és nem túl kreatív párbeszédek, a CGI túltolása a történet kárára, a néhol giccsbe átcsapó zenei aláfestés), és ha önmagában néznék a filmjét, mindegyik sokkal inkább zavaró lenne, ám az alternatívával, a felvizezett verzióval összehasonlítva máris sokkal inkább megbocsátható, néhol már szinte aranyos szépségfoltok lesznek. Ez egy koherens film, ami sok hibája ellenére nagyságrendekkel élvezetesebb, mint a korábbi verzió.

Kép Az Igazság Ligája Zack Snyder-féle változatából

A történet főbb szálaiban nincs sok változás: Superman (Henry Cavill) továbbra is halott, a világ gyászolja, és egyúttal pedig Batman (Ben Affleck) vezérletével felkészül a gonosz Steppenwolf (és most már a DC Thanosa, Darkseid) fogadására. A Denevérember nekiáll szuperhős-csapatot verbuválni, Csodanő (Gal Gadot), Kiborg (Ray Fisher), Aquaman (Jason Momoa) és Villám (Ezra Miller) pedig végül győzedelmeskedik (ez talán nem túl nagy spoiler) a rosszarcú démonok és Steppenwolf (Ciarán Hinds) felett. Közben a szélesvásznú szuperhős-tablóban tiszteletét teszi a DC szinte összes hadba fogható ismertebb karaktere, Lois Lane-nel és Gordon felügyelővel kezdve (a nyúlfarknyi cameóban a Jared Leto-féle) Jokeren és Deathstroke-on (Joe Manganiello) keresztül egészen a Marsi Vadászig és a Zöld Lámpás(ok)ig. Aki látta az előző verziót, azt nem fogják meglepni a sztori fordulatai, azért a részletek rengeteget változtak, a legnagyobb plothole-ok eltűntek, és még a korábban szemet szúróan randa CGI-főgonosz is lényeges változásokon ment keresztül.

Kép Az Igazság Ligája Zack Snyder-féle változatából

(Mind a Snyder-, mind a Whedon-féle) Az Igazság Ligája legnagyobb hibája, hogy a konkurens Marvellel ellentétben nem élvezte a stúdió bizalmát, így pedig alig lehet találni olyan kapcsolódási pontot a DC kiterjesztett univerzum (DCEU) korábbi (és későbbi) filmjeivel, aminek tényleg értelme is lenne, a Csodanő és Aquaman szólófilmjei például szinte egyáltalán nem passzoltathatóak ehhez, és még a közvetlen előzmény Superman Batman ellenhez csatolva is meglehetős a nyikorgás (csak egy példa: annak a filmnek a vége azt sugallja, hogy Superman már a koporsóban elkezd feltámadni, miközben itt ennek semmi nyoma), időközben pedig Ben Afflecknek is elege lett a bőrjelmezből, és otthagyta a DCEU-t, így pedig elég nehéz igazán komolyan venni és lelkesedni a film során és végén belengetett történetszálakért. Míg a Marvel-filmek nagy többsége önmagában is értékelhető, egybecsatolva (és most már egészen pöpec sorozatokkal is kiegészülve) pedig egy ténylegesen koherens univerzumot alkotnak, a DCEU-nál inkább van szó esetenként jól sikerült, de sokszor maximum középszerű filmek csoportjáról, ez pedig némiképp elvesz a Snyder-féle Liga élvezeti értékéből is.

Kép Az Igazság Ligája Zack Snyder-féle változatából

Mindeközben viszont ez egy sokkal szórakoztatóbb alkotás, mint az utóbbi évek DC-termékei, és süt róla, hogy rendezője imádja a képregényeket, karaktereit és történetét, hogy ennek a filmnek van szíve is, ráadásul olyan lépéseket is meg mer tenni (a DC-univerzumbeli Multiverzum behozása), amivel még a Marvel is csak bátortalanul játszadozik (ld. a WandaVision kihagyott ziccere az X-Men-filmek beemelésével a saját világába).

A négy órás játékidő ugyanakkor még mindig kínzóan hosszú, annyi előnye azért mindenképp van Snydernek Marvelékhez képest, hogy ez az eposz direktben streamingre készült, így nem kell egy leültünkben, egy moziterembe zárva végigtolni az egészet. Ez pedig használ a filmnek, másképp ugyanis valószínűleg nehezebben bocsátanánk meg a dramaturgiailag meglehetősen fölösleges „Lois Lane slo-móban kávét vesz”, vagy „az amazonok nagyon lassan előveszik a Nagy Nyílvesszőt” típusú részeket. A négy órát ráadásul címezett fejezetekre osztotta fel Snyder, így még egyúttal jelez is a nézőnek, hogy na, most ki lehet menni pisilni. Ettől ugyan sokkal inkább érződik minisorozatnak Az Igazság Ligája (ami nem véletlen, többek között amúgy ezt a formátumot is fontolgatták a HBO-nál korábban, hogy befogadhatóbbá tegyék a fél munkanapnyi vizuális orgiát), de mivel úgysem moziban nézzük, ez nem különösebben zavaró tényező.

Kép Az Igazság Ligája Zack Snyder-féle változatából

Aki komplex történetre, humorra és könnyedségre, netán sebezhető, emberi hősökre vágyik, annak továbbra sem tudom ajánlani a fel-, illetve inkább visszajavított Az Igazság Ligáját (mindezeket szinte bármelyik animációs verzió jobban abszolválja), és azoknak sem nagyon, akik a rendező korábbi alkotásait is pretenciózusnak és fárasztónak tartják. A rajongóknak viszont annál inkább. Snyder sikeresen élt az általuk felkínált lehetőséggel, és talán valóban karrierje legfontosabb alkotását hozta tető alá, kissé rendbe hozva nemcsak hősei, hanem saját megtépázott renoméját is.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.