Jeges Sziszüphosz

Joe Penna: Arctic / Sarkvidék

Mads Mikkelsen túlélőfilmje nemcsak fizikai, hanem erkölcsi csapdába is ejti hősét, a Sarkvidék pedig mindkét téren feszült másfél órát tartogat.

Kevés veszedelmesebb és kíméletlenebb kalandfilmhelyszínt lehet elképzelni az Északi-sarknál, ahol maga a közeg, a rendkívüli és változatlan hideg a legnagyobb ellenség, emellé pedig futószalagon érkeznek az egyéb kihívások (vékony jég, jegesmedve, fogyó élelem, reménytelenség). A Sarkvidék tovább emeli a tétet, hiszen egyemberes túlélőshow, majd féloldalas kamaradráma helyszínének használja a jeges pusztaságot. Ez az alaphelyzet pedig valahol a Fehér pokol (The Grey), a kevésbé ismert norvég ifjúsági film, a Sarkköri mentőexpedíció (ahol gyerekek ragadnak a hómezőn) és a Robert Redford-féle Minden odavan (All Is Lost) metszéspontjába helyezi el a fiatal brazil rendező, Joe Penna első játékfilmjét.

A Sarkvidék érdekessége, hogy monodrámának indul, majd kamaradrámába vált át, de eközben csak az egyik fél cselekvőképes. A repülőgépével lezuhant Overgard (Mads Mikkelsen) szó szerint óramű pontossággal él a roncs közelében, nap mint nap a túlélésért küzd, miközben várja a felmentő sereget. A segítségére érkező helikopter azonban szintén lezuhan, a legénységnek pedig csak az egyik tagja, egy nő (Maria Thelma Smáradóttir) éli túl a balesetet, és ő is súlyosan megsebesül. A tragikus fordulat megtöri a férfi életritmusát, erkölcsi és gyakorlati kihívások elé állítva őt: kötelessége-e gondoskodni a haldokló nőről, és megpróbálkozni a meneküléssel, vagy nyugodtan magára hagyhatja a saját túlélése érdekében?

Talán nem árulok el nagy titkot, Mikkelsen hőse az előbbi opciót választja, és elindulnak felkutatni egy távoli bázist. Ez pedig kényes vállalás a film számára, hiszen könnyen csöpögős melodrámába fordulhatott volna a páros küzdelmes utazása. Azonban a Sarkvidék szerencsére ellenáll a legkézenfekvőbb megoldásnak, és nem támaszt szerelmi szálat a két szereplője között. Overgard végig mint embertársára néz a sebesült pilótanőre, aki ezáltal inkább katalizátor lesz ahhoz, hogy a végletekig kiélezett helyzetben megmutatkozzon a férfi jelleme. A feminista szempontból bizonyára így is megkérdőjelezhető dramaturgiai döntés végig feszültté teszi a filmet, hiszen Overgard a lelkiismerete miatt kel útra súlyos teherrel megrakodva, és hagyja hátra a repülőroncs relatív biztonságát, védtelenné magát a természet veszélyeivel szemben.

A veszélyek pedig a műfaj szabályai szerint sorra meg is érkeznek, így a film tétje kettős: Overgard tudja-e és akarja-e tovább vonszolni a társát? Az egyre reménytelenebb utazás sziszifuszi munkává válik (egy ponton vizuálisan is megidézi a mítoszt a film), a feszültség pedig a külső és belső veszélyforrásokból egyformán fakad. Ezáltal pedig a Sarkvidék nem az újkor óta divatos nyugati narratívát követi, amelyben a felfedező legyőzi, az uralma alá vonja a természetet (mint Robinson Crusoe), hanem alávetett helyzetben csupán túlélni próbál egy fenséges, de kegyetlen, nála összehasonlíthatatlanul nagyobb erővel szemben. Szintén szerencsés megoldás Pennától, hogy a film végig szikár marad, elkerüli a giccses vagy patetikus jeleneteket, nincsenek például flashbackek – csakis arra építhetünk, ami ott és akkor történik a főhőssel. Ugyanakkor a menetrendszerűen érkező bonyodalmak egy idő után így is szenvedéspornóvá teszik a Sarkvidéket. Bár Overgard elszántsága végig hullámvölgyekkel teli, túlélőképessége így is túlzásnak hat. A film igazán kiábrándító pontja pedig a befejezése, ahol hosszas huzavona ellenére sem tudták eldönteni az alkotók, hogy az optimizmusnak vagy a pesszimizmusnak engedjenek-e, ezért a túltolt csavarokkal olyan érzelmi hullámvasútra ültetik a nézőt, ami az exploitation határa sodorja a filmet.

A tavalyi Cannes-i Filmfesztiválon debütált Sarkvidék tehát hiába hozott kisebb újításokat a túlélőfilm zsánerébe, és szögezi a nézőt szinte végig a székbe feszültségével meg borzongató közegábrázolásával, összességében mégis felemás élmény. Mads Mikkelsen kiváló a szerepében (ami ebben a műfajban elengedhetetlen), megnyugtató, higgadt, kevés szavú jelenléte (ami egyszerre szól a társának és önmagának) végig uralja a filmet. A rendezés és a forgatókönyv hullámai pedig betudhatók az alkotók fiatalságának – a kreatív zenei videóval YouTube-sztárrá váló, majd rendezésre váltó Joe Penna és állandó társírója, Ryan Morrison számára remélhetőleg lökést ad a Sarkvidék, hogy tovább csiszolják a tehetségüket. Így a filmmel kapcsolatban a legnagyobb kérdés az marad, hogy miért áprilisban mutatják be a mozikban, amikor végre búcsút mondhattunk a hosszú télnek?



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.