Ti

Jordan Peele: Us / Mi

Jordan Peele új filmje a következő logikus láncszem a Tűnj el! után, ami a rendező társadalomkritikus thriller-felfogását illeti: pont annyira hasonlít az előző filmjére, mint amennyire újszerűnek tűnik.

„Azért ezt mondja az Úr: Ímé, én veszedelmet hozok reájok, a melyből ki nem menekülhetnek, és kiáltanak majd én hozzám, de nem hallgatom meg őket.”

Jer 11,11

Nyugi, nem leszünk spoileresek: a film high conceptje ott van az előzetesben. Egy családot otthonában támadja meg saját maga. Illetve négy ugyanúgy kinéző valaki, mit ők maguk. Ahogy a család legkisebb tagja, illetve a film címe el is mondja: „mi”. Ez a nyugtalanító inváziós thriller-felépítés nagyjából a film első órája, a második pedig arra fut ki, hogy megmagyarázza ezt a Funny Games-szerű szitációt.

Hanekével ellentétben viszont (ahol pont az egész szituáció véletlenszerűsége, megmagyaráz(hat)atlansága a frusztráló) Jordan Peele filmjének magyarázat nélkül nem jönne át az üzenete. Márpedig az üzenet ott van, és igencsak erős – és ha valaki nem értené, akkor az egyik támadó el is mondja: „amerikaiak vagyunk”. Szóval ismét az amerikai belhoni rasszizmus az egyik téma, beemelve a Trump-éra xenofóbiáját is a képletbe. Nem véletlen, hogy a filmben szerepelő család fekete: ez adja a pofont azoknak, akik a rasszizmus témáját is fekete-fehérben látják. S az sem véletlen, hogy a film főszereplő családja igazi felkapaszkodófélben lévő középosztálybeli család, jó autóval, jó élettel – és egy picit gazdagabb fehér barátokkal. Trump szavazói sem mind fehérek: az egész helyzetet fehér meg fekete nyulak és nyúlketrecek ellenpontozzák, mintegy szájbarágóssága ellenére is kedves metaforaként.

A lespoilerezhető, nagy csavarokra építő sztoriknak általában az a nagy baja, hogy a film után szertefoszlik az erejük. A Mi viszont ügyesen kerüli el ezt a csapdát: annyira konzekvensen van megírva, hogy megérdemelne egy azonnali második végignézést, már csak azért is, hogy a szőrszálhasogatóbb nézők és kritikusok mindent ellenőrizni tudjanak, a filmvégi nagy reveláció fénye által másképp megvilágítva. Ezenkívül Peele láthatóan kínosan ügyelt minden apróságra, a bibliai „számmisztikától” (lásd a cikk eleji idézetet) egészen a legkisebb mellékszereplőkre adott Black Flag-pólókig.

Persze mindez a nemes üzenet és nagy csavarokra épített sztori semmit sem érne invenciózus képi megoldások nélkül. Ahogy a Tűnj el-ben is, a már csontig rágott klasszikus jump scare-ket sikerül fel-feldobni egy-egy ügyesebb beállítással, jól elkapott körsvenkkel, nagyszerűen kitalált helyszínekkel. Sajnos, nem éppen két órára valóval, de a film még azzal az egy-két bennmaradt klisével is bőven kiemelkedik a kortárs thriller-horror-kínálatból. Ami viszont igazán kiválóvá teszi a filmet, az a humora. No, nem egy vicces film ez, egyáltalán nem kacagtatni akar (noha egy-két, na jó, legfeljebb három alkalommal felnyivvantunk a röhögéstől), viszont az egész rendezői hozzáállás tanúskodik egyfajta különleges humorérzékről (ami nem idegen a műfajtól, gondoljunk csak John Carpenterre). Így nem minden jelenetnek van meg a megfelelően nyomasztó súlya, de cserébe kapunk egy egész filmen végigvonuló lazaságot, ami a Tűnj el! sajátja is volt – és remélhetőleg majd a következő filmé is. Ezt a humorérzéket támogatja a remekül eltalált, ironikus zeneválasztás is: minden felhasznált számnak van egy szubverzív, a témát támogató üzenete is, legyen az a trailerben is libabőröző I Got Five On It, vagy bármi más a Beach Boystól a Public Enemy-ig.

Önmagán túlmutató műfaji film ez, ami nem thrillersége miatt thriller: zsáneri mivolta majdhogynem mellékes, inkább hanekésen nyugtalanít, mint ijesztget. Szinte lehetetlen többet írni a cselekmény további elemeinek feszegetése nélkül (talán még Lupita Nyong’o kettős játékát érdemes kiemelni), úgyhogy inkább maradjunk ennyiben: Önnek is joga van tudni, mire készül Peele!



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.